Koppány Zsolt

Elszáll a lélek?

Töredékek El Kazovszkij halálára

„Manapság mindent meg akarnak magyarázni. Pedig ha egy képet meg tudnánk magyarázni, az többé már nem is volna műalkotás. Megmondjam, mik azok a sajátosságok, melyek szerintem fontosak az igazi művészet szempontjából? Leírhatatlannak és utánozhatatlannak kell lennie… A műalkotásnak meg kell ragadnia a nézőt, a hatalmába kerítenie, magával sodornia. A művész a szenvedélyét adja át, ez az az áram, amelyet sugároz, s amelyet arra használ, hogy a nézőt is belevonja a szenvedélyébe.”

(Pierre-Auguste Renoir)

El Kazovszkij meghalt. Ötvennyolc éves teste. Beleszeretett a rák. Mert ha nem szerette volna, nem zabálja föl, nem becézi, nem simogatja. Éjszakánként nem csókolta volna homlokon, nem takargatta volna szervrendszereit vadul összevarrt, kapaszkodó-tapadó paplanával. Van-e a ráknak gyomra? Pszichéje? Akiben burjánzani kezd, valóban szereti, vagy inkább bosszút áll rajta, végeredményben a semmiért? Mert a halállal a rák is meghal. Nem kap több oxigént a saját maga által előállított vérerekből. Micsoda lény ő? Túlnövesztve önmagát Rómeón és Júlián? Az ember hyperacid (savas túltengés) gyomrát például ki nem állhatja. Tehát nem mindenkibe tud belekapaszkodni. Genetikai kódokkal babrál. Fölfedez. Lecsap. Nem ad semmiféle jelt. Nem okoz fájdalmat a kezdeti stádiumban. Élvezkedni akar. Amikor meg már fáj, akkor oda az élet. Teremtő. Magához hasonlatossá tenni az embert. Férfit és nőt. Gyermeket! A rák Kazovszkij győzedelmes Khimérája. Nagy olajkép 1975-ből. Olyan a kép a maga félfiguratív absztrakciójával, mintha az elektronmikroszkóp behatolt volna a sejtbe. A ráksejtbe. Pirosak, kékek, sárgák. És az elmaradhatatlan ülő kutya-sakál-farkas háromszöge. Amolyan Anubiszként mindig ott dereng Kazovszkij (Elena, Jelena, Kazo) képein. Elszáll a lélek? Ami nem megy a testnek, megy-e a léleknek? Mert a ráknak nem lehet lelke. Így csak és kizárólag az emberi lélek tud elszállni: hogy hová? Istenhez? Vagy egy olyan dimenzióba, amit még csak nem is sejtünk? Mi is a lélek? Egy biztos: nem e világi létező. Honnan jött? Hová tart? Vagy mégis velünk született, de nem mindenkinél teljesedik ki Istennel? És mi van a rákkal? Ő e világi lény? Földi eredetű, önpusztításra nem hajlandó átok?

Sokáig tarthatatlannak látszott a helyzet, hogy az ember testből, lélekből és szellemből, azaz pszichéből áll. A szocializmusban lélekről egy szót sem szóltak, annál inkább a pszichéről. A rendszerváltás után minden pszichológusból és pszichiáterből lélekgyógyász vált. Mert akkor ez lett a sikk. És senki nem kutatta: ha van lélek, mi az? Hol helyezkedik el? Megfogható, körülhatárolható, vagy sem. Anyag, vagy valami láthatatlan, megfoghatatlan, semmiféle műszerrel ki nem mutatható önálló létezés? Mert ha az ember önmagára figyelt, meg egynéhány elvetemültre, könnyen gondolhatta azt, hogy ha nekem van lelkem, meg neki, aki a barátom, meg annak a költőnek, akit tisztelek, akkor hogyhogy van lelke mindenkinek? Szent Ágoston sietett a segítségemre. Mert Pünkösdkor ünnepeljük a Szentlélek eljövetelét, amit már Krisztus megígért és olvashattuk az Evangéliumokban. Hyppo püspöke így ír: „ A sajátjába jött. Onnan küldik, ahonnan jött. Ebbe a világba jön, és a világban van, tehát oda küldik, ahol már van.” Ez bizony kijózanító érvelés. Mai szóval élve azonban a Szentlélek nem alanyi jogon jár mindenkinek, mert a Szentlelket meg kell hívni, be kell fogadni, mert a Szentlélek Jézus Krisztus e világi láthatatlan korpusza, aki a már veleszületett lelket megtermékenyíti, és Krisztussal tölti föl. A többiek meg? A massza? Nietzsche bohókás rímpárja tolul föl, Kosztolányi fordításában: „ A keskeny lélek undorít, / jó nincs benne, s rossz is alig.”

El Kazovszkij utolsó interjúja az Élet és Irodalom 2008. június 6-i számában jelent meg. A kérdező Rádai Eszter. Aki rákérdez. Keményen és pontosan, nyilván a visszavonhatatlan halál közelségében. A művész így beszél: „Hogy aztán ezt a természet vagy az Isten méri az emberre, ezt a kínzást, vagy az emberiség saját programja? Ami szintén isteni program… Hát én azért mégiscsak isteninek mondanám a létezésünket, ahogy a legnagyobb fizikusok is eljutnak Istenhez, amikor a világ szerkezetét vizsgálják. Olyan irreális és abszurd világban élünk, hogy ahhoz képest az Isten maga a természetesség és a racionalitás.” A hetvenes évek második felében, amikor a Kazovszkijéhez kísértetiesen hasonló misztikával bíró nagy francia gondolkodó(nőt) Pilinszky éppen magyarra ültette át, valami ilyesmit olvasott ki a sorokból: „Isten nincs és reális, a világ van és irreális.” Ma már nyilvánvaló, hogy Simone Weil a XX. század egyik legnagyobb keresztény misztikusa. De vissza az interjúhoz, ahol El Kazovszkij így folytatja: „Csak épp az nem biztos, hogy ez az Isten a lélek számára a folytatást is garantálja-e.” Mit mondhatunk erre? Nyilvánvaló, hogy a Szentlélek által belakott lélek halhatatlan. Ehhez tartozik még az a fajta hit, hogy meghívattatunk az örök életbe… „Márpedig az igazi hit arról szól, hogy az emberből valami megmarad, nem tűnik el egészen.” Rádai Eszter így folytatja kérdéssorát: „Ezt kutatod azokon a képeiden, amelyekre festékkel ráírod a kérdést: »Elszáll a lélek?«” A művész válasza lakonikus: „Igen.” A kérdező ráismétel: „Elszáll-e a lélek?” Az olvasó ilyenkor kíváncsi lenne Kazovszkij kislányosan naiv, fürkésző pillantású arcára, fura frizurájára, ahogy meglódul az a furcsa vastag tincs. Nagyot kell ugrania, betegként. „Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan.” Ez a Pilinszky-sor dermed a válaszra. „Van-e hova elszállnia? Meg van-e lélek? Mert ha elszáll, akkor már rendben van, mert akkor van útja. Mert olyan drasztikus a különbség a kétfajta élet között, amelyiknek van folytatása és amelyiknek nincs, hogy szinte nincs is hasonlóság. Tehát ha sikerülne nekem, ha valamilyen misztikus módon rám szállna a hit, és tényleg megkönyörülne rajtam az Isten, és ebben a csodában részesítene engem, akkor én repülnék, és tényleg szabad madár lennék. Olyan szabad lennék és olyan boldog, hogy az sem érdekelne, hogy épp egy női testbe születtem bele, hiszen majd lesz más. Ez a pillanat, ami a mostani életem, kit érdekel? Nagyon izgalmas, így is fantasztikusan izgalmas volt, csak nagyon keveset engedett megélnem abból, amit egy másik testben megélhettem volna. De a végtelenben minden élet csodálatos. A legrettenetesebb élet is. Akkor a máglyahalált is át lehet élni. Egy hívő ember átélheti, minden pokoli fájdalom ellenére, ha igazi, misztikus hívő. Aki azt is tudja, biztos benne, hogy elszáll a lelke, van hova szállnia.”

Noha Anubisz egyiptomi, El Kazovszkij igaz terepe Indokína világa, a volt Sziám, a mai Thaiföld, a volt Burma, a mai Mianmar, ebben a földgolyónyi ökumenében is azt mondhatjuk, hogy a művész filozófiájában mégiscsak egy az Isten. Monoteista tehát. Egész életében bolyong, és keres. Próbál hinni, hisz is, olykor maga sem tudja, hogy miben is áll ez a hit, a kereszténység Istenében vagy a nagy keleti bölcseletek mozdulatlanságában. Aquinói Szent Tamás-i értelemben nem alkot új isten-érvet, de eljut Florenszkijhez, aki nagyon egyszerűen hoz létre már-már axiomatikus megállapítást, szintén egy nagy és szentként tisztelt festőről megállapítván: „Minthogy van Rubljovnak Szentháromság ikonja, nyilván van Isten is!” Lazának tűnő mondat, de mögötte a nagy orosz bölcselőnek minden empíriája és elméleti ontológiája belészorult. Ha ezt El Kazovszkijra vetítjük, elmondhatjuk: ha van a művésznek 1975-ből és 1977-ből két győzedelmes Khimérája, és egy „szegény állata”, négy lábával az égnek meredve, természetesen kutyaféle, akit Szent György ledöf és ez a gesztus kioltja a szent legendát, akkor igenis kimondható, hogy elszáll a lélek!

A Vadászat című olaj-tempera-farost képe megelőlegezi a lélek elszállását, tovarepülését. Az összezárt, hegyes fogsorra emlékeztető színes szorításon kék kontúrfestéssel kutyafejű szárnyas lények röpülnek, akár az angyalok. Összesen tizennégyen. Hogy ki kire vadászik, Isten az emberre, állat az emberre, ember az állatra, Isten mindkettőre, vagy ember az Istenre, a nietzschei értelemben, az nem tudható. És itt meg is állhatunk, mert eszünkbe kell hogy villanjon Renoir mottója: a kép elemezhetetlen.

*

El Kazovszkij 1950 nyarán született az akkori Szovjetunióban, a mai Szentpétervárott, az akkori Leningrádban. A Rádai Eszter-féle interjúból kiderül, hogy a művész már négyéves korában tudott olvasni, ezért az általános iskola elején már megvolt neki Tolsztoj és Dosztojevszkij, Csehov és a nagy romantikus költők, mint Puskin és Lermontov. Ez már a távoli Európa-szél, az Urál vonulata, Nyizsnyij-Tagil. Odakerült a nagyszülőkhöz. Édes, gondtalan, gyönyörűséges gyermekkor. És itt máris eldőlni látszik, hogy nem föltétlenül a neveltetés kérdése, kiből mi lesz. Ha Kálvinnak hiszünk, minden eleve elrendelés, ha a modern humángenetikának, akkor az átörökítés merülhet föl, de gondoljunk nyugodtan az Istenre, aki – többek közt Simone Weil szerint se – nem föltétlenül mindenható, de „bele tud nyúlni” bizonyos dolgokba, terelni tudja az embert, aki éppen képtelen dönteni és botladozik, s mindezt a Szentlélek által. Mert minden szépség ellenére, kizárva minden szörnyűséges empíriát, El Kazovszkij – bár beismeri, hogy szadista természet –, önkéntelenül megindít önmagában egy soha véget nem érő filmet, mely csupa szenvedés és szenvedély, ahol ki is próbálhatja, mennyit bír ki az ember, minden kínzás és önkínzás legfőbb teremtményese a világon. Ez máris kétfajta ént sugallhat, aki azt hiszi, hogy a skizofrénia kettősséget jelent, ami metafizikailag akár föl is merülhet, de orvosi-patológiai értelemben – soha. És akkor még hozzájön a harmadik én, az alkotó énje, a festőművészé, akiről így kérdez Rádai Eszter: „Élsz, dolgozol, közlekedsz, barátokkal beszélgetsz, ebédelsz, utazol, és közben megy benned a film?” Mire a művész csak ennyit mond: „Igen, beszélgetés közben is….” Ami azt is jelentheti, hogy épp ott, akkor, miközben a kérdező nekifeszül, El Kazovszkij belül vetíti a filmet, mely nem tudjuk, milyen, színes-e vagy fekete-fehér, mozgókép, vagy éppen diafilm. Aztán egy kemény kérdés, in medias res: „De ez nem maga a skizofrénia?” „Nem, nem zárkózik el a kérdés elől El Kazovszkij, sőt meglep: „A tökéletesen uralt skizofrénia. Soha nem látszik belőle semmi, ugyanis az önkontroll maximális, ami csak a munkában enged el.” A skizofréniát nem lehet uralni, mert organikus elváltozás, pszichózis. Legyen bármilyen erős az önkontroll, amely valójában leginkább a Szentlélek ereje, mely már réges-rég ott fészkel a művész lelkében, teljesen kitöltve minden bugyrát. És itt rátérnek a munkára, ahol senki és semmi nem befolyásol, mert az folyamatos diktálás, amely a művész szűrőin áthaladva az Isten üzenetét vetíti a vászonra, kartonra, farostlemezre. És munka közben sem látszik semmi, az egzaltáltság sem. Tóth Árpád ezt így fejezte ki: „S én lent vergődöm, és nem tudja más / Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.” Úgyhogy El Kazovszkij nem tudhatta, milyen betegségben szenved, ha egyáltalán betegség volt az, amely szinte egész életén át ott kutatott lelkének és agyának legmélyebb redőiben. Ha nagyon kutakodunk, hogy föllelhessünk valamiféle organikus elváltozást, a legjobb tippünk a bipoláris mániás-depresszió lehetne. De vigyázat! A művész, legyen az bárki, bármilyen területen, még innen az egészséges határokon belül, eleve bipoláris. Honnan kezdődik a betegség – nos, ez az orvos feladata, hogy diagnózist állítson föl. Bárki művész esetében ez sokkal nagyobb kihívás, mint a „normális” beteg esetében.

El Kazovszkij szerényen, vagy éppen tudatosan, de állítja, hogy – miután abszolút verbális embernek tartja önmagát – „viszont teljesen megrendült bizalmam a nyelvben. Rájöttem, hogy túlságosan kemény és súlyos anyag, hozzá képest a márvány, amivel a szobrász dolgozik, puha, az semmi, az azzal való bánást meg lehet tanulni. Ezt nem lehet megtanulni, ebbe bele kell születni.” És ez nem álszerénység. Hogy Kazovszkij az írást nagyobbra tartja, mint saját mesterségét-hivatását. Goethe sem jut eszébe, aki azt találta mondani, hogy a festők a Föld istenei, a költő – semmi. A művész, aki versekkel is próbálkozott, orosz nyelven, megkapja ezt a kérdést is: „És ez a megfosztott állapot vitt téged a festészet felé?” A megválaszolhatatlanság küszöbén El Kazovszkij, aki a szóbeli verbalitásban is Pilinszky méltó társa volt, nem bújik el, nem beszél mellé, hanem – vulgárisan –, kivágja a rezet: „Nyilván ez is, mert az biztonságosabb nyelvnek bizonyult. Egy minden körülmények között létező nyelvnek. Hiszen a képzőművészet is nyelv, csak sokkal kevésbé differenciált, nagyon nagy egységekben dolgozik, nem az ember és ember közötti párbeszéd nyelve, annyira finom nem tud lenni, hanem az ember és az univerzum vagy az ember és az Isten közötti párbeszéd nyelve.”

Rádai Eszter kiválóan kérdez, elmegy abba a tartományba, amely már ontológia, nem napjaink kérdésföltevése, mely megragad a realitások szintjén. „Párbeszédet folytatsz az univerzummal vagy az Istennel, amikor festesz?” A művész válasza közelít a végső nagy kérdéseket körüljáró, botladozó posztulátumokhoz: „Ez persze nem tudatos dolog, hanem valamiféle transzállapot. De párbeszéd, csak soha nem emberekkel, soha nem embertársakkal, soha nem ezen a társadalmi szinten, ezért nem társadalmi, hanem univerzális, az emberről szól az univerzumban, az Istenben vagy éppen a Purgatóriumban, ami leginkább az élet, mert átmenet.” És itt a vége. Mert ez bizony így van! A Pokol és a Paradicsom végállapotokat jelentenek, mert valahonnan valahová megérkezünk. Az életünk, leginkább a művészé, itt a földön, maga a Purgatórium. Szentlélekkel bíró ember azonban nyugodt lehet. Pokolra nem kerülhet, mert a Szentlélek védelme alatt áll, visszavisz bennünket Jézushoz. Ha még azt is hozzáteszem, hogy nem hihetünk minden dichotómiának, főképp Istent megítélendő, akkor Pokol nem létezik, csak az Isten hiánya. Lehet, hogy épp ez adja földi létünk Purgatórium-jellegét.

*

A Jaffa Kiadó pazar albumot adott ki. Sietnie kellett, hogy a művész még tudjon korrigálni, esetleg elégedetlenkedni a színhelyességet illetően, mert valóban, néhol talán sötétebbre sikerült egy-egy alkotás, de így talán még döbbenetesebb a kazovszkiji világ, mely leginkább Dosztojevszkijhez közelít. Szembetűnő az 1974-es Tájkép maradvánnyal női aktja, ahogy a térdét maga alá húzza, könyököl, feje kezében, túltesz a magyar Nyolcak bármely „vad”-ján, de a francia fauves-ok sem tudtak ilyen kolorista erővel megnyilvánulni. Az albumban lefotózott kép azonban becsapó. Olyan sötét, hogy az már gyanút kelthet, de mégis gyönyörű, mert alig látszik, úgy kell szemünkkel kitapogatni. A valóságban a kép világosabb.

A fekete, elegánsan matt fóliás borítón fekete-fehér művekről készült fotók, melyek közül valósággal kiszakadnak és elkezdenek külön életet élni a keresztben csavarodó, valamit hurkoló sárga textilcsíkok. Kazovszkij sárgáihoz alig találunk társat a kortárs magyar képzőművészetben. Talán Fehér Lászlót érinti meg ennyire a sárga megannyi színváltozata. A könyv alján ott dereng ezüstös ragyogásban Kazovszkij aláírása, a cím pedig: folytatólagos, így aztán nem nagybetűvel kezdődik, hogy „kegyetlen testszínháza”. Aki belelapoz az albumba, rögtön azt veszi észre, hogy ez a színház nem kegyetlen. Kétségtelenül nem általános, kapcsolódási pontjai inkább a díszletben és a jelmezekben hasonlíthatók bárkihez is, ha igen. De hozzá fogható nincs jelenleg a magyar művészet installációs és performanszos – néha ál – világában. El Kazovszkij harsog, rikít, és mégis mozdulatlan. A festőiség kap térbeli distanciát, három dimenziót, körüljárhatóságot. Ettől lesz élő. Miközben mozgó emberszobrok araszolnak. Talán Pilinszky és Kocsis Zoltán közösen tervezett „operája” lett volna ilyen, és lehetett volna, Kazovszkij szédületes színkavalkádjában fürödve, Kocsis minimalista zenéjében megmártott Pilinszky-féle versesszenciájával. Nem tudni, miért nem állt össze ez a csapat. Pilinszky nagy festő barátai, Ország Lili és Kondor Béla is alkalmasak lettek volna a feladatra, de El Kazovszkijjal, akinek költői istene mégiscsak a színházzal is foglalkozó Pilinszky volt, világraszóló produkciót hozhattak volna létre, amennyiben a kor kultúrpolitikája ezt engedélyezte volna. Ez az úgynevezett kegyetlen testszínház rengeteg fotót hagyott az albumban, amely megbillentette az egészséges egyensúlyt, mert El Kazovszkij elsősorban festőművész volt, tehát még több színes táblát inkább szeretett volna látni a néző-olvasó. Meglepetés viszont a könyv „széles fülén” lévő tasakban megbújó Kazovszij-DVD. Négy film: a Duna tévés trilógia, és egyebek mellett színháza, a Dzsan-Panoptikum vaskos sorozata, összesen 249 percben, hat filmetűd…

Cherchez la femme! Ez a felkiáltómód magázódó jellegű, a magyarban viszont leegyszerűsítve valósággal fölszólít: keresd a nőt! De hol keresse bárki is El Kazovszkij esetében? Amikor a Rádai Eszter-féle ÉS-interjú címe a következő: „Arra vágytam, hogy »normális« homoszexuális férfi legyek.” Duplacsavar. Ez nem Virginia Woolf és Katherina Mansfield leszbikus összebújása. Vagy Nemes Nagy Ágnes már-már férfias szipkás-cigarettázása, pedagósusi keménysége a tanítvány felé, az ő érdekében (sic!), Gál Erzsébet, a zseniális színházrendező – ő még az ötvenet sem érte meg –, akinek lábai olyanok voltak, hogy az ember nem tudta levenni róla a szemét, egy prímabalerina lába, karcsú boka, valóságos anatómiai csoda, valamiféle összeesküvése a természetnek, hogy gyertek csak férfiak, ámuljatok! Miközben semmiféle nőiség nem sugárzott a művészből, partnerei azért hagyták el, mert gyerekről hallani sem akart. Feromonhiány is lehet, persze. A kisugárzás hiánya. De leginkább az, hogy ezek a művészek, legyenek bár szépek, csinosak, egyszerűen nem nők! Ha egy férfi-aberrált cipőbe, bugyiba, gyermekbe, állatba, halottba lesz szerelmes, erekciója ilyen rettenetes félresiklásoktól jön csak létre, akkor is szenvedélyének tárgya a nő. Ide már illik: Cherchez la femme! És mi van a nőkkel? Bár ott elenyésző az aberrációk száma, de ha mégis létrejön, kisgyermekkortól fogva, lásd: El Kazovszkij, akkor ott a férfi kell hogy a nemi kisiklás tárgya legyen. A művész esetében élete végéig az volt a kín, hogy nő volt férfitestben, de az a férfi homoszexuális volt. Mindez semmit sem tesz hozzá a művek értékéhez, és nem vesz el belőlük semmit. Véletlenül ismerünk meg életutakat, tehát gyorsan el kell felejteni, és koncentrálni, hogy ha elszáll is a lélek, a mű a legfontosabb. A festmények, melyek El Kazovszkij kihunyt testének, elszállt lelkének, Istennel való párbeszédének mai, térbeli lenyomatai.

*

Az ember csatornákat keres tévéjében, átugorva a zseniálisan kiagyalt agymosást, és megállapodik a közszolgálati 1-esen. A televíziózás igazi nagy „öregje” tágra nyílt szemmel néz, fürkészi a kérdezettet, akit még nem látunk, őszinte és nyílt, látszik, hogy érdekli, pedig Baló György a politikai újságírás nagymestere, vele szemben pedig a tökéletesen elvonatkoztatott gondolkodású El Kazovszkij ül, mindez 2004-ben. Amikor a rák már túl volt a fészekrakáson és elkezdte őrületes versenyfutását az idővel. El Kazovszkij készségesen válaszolt, szokásos pontosságával, élesszeműségével, nem lehetett zavarba hozni semmilyen kérdéssel, bár Baló célja inkább a művész valódi személyiségének a megtalálására tett kísérlet volt. Kazovszkij elárulta, hogy minden, de minden érdekli. Vajon gátolja-e a művészt a mindentudás? Nem. A művésznek mindent tudnia kell. De ahogy Pilinszky írta, minden új mű keletkezésekor úgy ül le íróasztalához, mint a kezdők. Pőre didergéssel. Amire koncentrál, az nem más, mint a semmi. Valami ilyesféle választ adott Kazovszkij is. Mert ha filozofálni kezd, irányítja gondolatait és nem bízza rá magát a diktálásra, esszé születik. De vajon van-e a festészetben esszé? A renoiri mottóban nincs. Mert akkor már magyarázható lenne a műalkotás. Egy mondatra világosan emlékszem, metafizika ez is: „A perspektíva illuzórikus.” Ebben a megjegyzésben ott bujkál az univerzum. Mely egy El Kazovszkij nevű személy lelkében esszenciálódott. Mert sokértelmű, mély, fölfejthetetlen.

A Duna Televízióban futott a Kazovszkij-trilógia. Elcsípett mondatok kapták oda a tekintetet. Végső, nagy kérdések megint. Meg lehetne-e unni a másik embert? Például egy hosszan tartó kapcsolatban? Azonnal legyintenénk. Hát persze! Mindig ugyanaz. Hosszú évtizedek alatt. Öregedés. Már mindent megbeszéltünk. És alig van köztünk olyan, aki társa, rokona, szülei, barátai halála után ne nyögné azt, hogy mennyi mindent nem tudtunk meg a másikról! Mennyi mindent kellett volna tisztázni, de most már minden visszavonhatatlan. És Kazovszkij a maga természetességével könnyedén válaszol, súlyos, isteni, univerzális tapasztalatok biztos birtoklásával. Ha nem szó szerint is, de ilyeneket mond: – Hogy lehet megunni a másikat az örökös változásban? Már az is csoda, hogy ott van a közelemben. Érzem, hallom a lélegzetét. Álmodik! Ugyanazt sohasem, amit én. Elmozdulok. Ő is. Folyamatosan. A barátság a legfontosabb! – mondja. Idő kellene. Végeláthatatlan idő. Mintha azt mondaná, hogy az örök élet itt a földön kellene hogy megvalósuljon. Idő önmagunktól, idő a barátainktól. Türelmetlen alkat. A képi kompozíció nagyon gyorsan is születhet, de van, hogy évekig befejezetlen marad. A kép mint energia. A táplálkozásom – mondja ő – 70%-a képi. Furamód mégis verbális vagyok. A befogadásban nem. Szobornál például az „oszlopélmény”, ami elvarázsol. Az oszlopszerűség. Ha olyan a szobor. Nem az élvezet tárgyát festem meg. Az nem érdekel. Az ember meg csak nézi a képernyőt. Nem győz jegyzetelni. Ezért lesz ez a leírás aritmiás. Beszél a bálványokról. A bálvány – mondja – Istentől jön, de mindig az ember által. És eljutunk a fájdalomig. Az ember képes a legtöbb fájdalmat okozni, és átélni! A szépség nem lehet fájdalmas, mert a fájdalom egy folyamat. A szépség fájdalma az nem más, mint isteni fájdalom. Transzcendens térben lebegünk. Itt már elfogynak a szavak. Bambulunk.

Az albumban Földényi F. László beszélgetése a művésszel a legfontosabb ontológiai mező. A kérdező: „A halál geometriájáról van szó?” El Kazovszkij válasza azonnali, nem kell gondolkodnia, mert ő maga a gondolat, nem esszéizál, mert akkor az egész megjelenne vásznain. Mintha csak bólintana, némi fejcsóválással: „Inkább a halál felé tartó út geometriájáról. Ami tulajdonképpen az élet geometriája.” Mondja végérvényesen az a nő, aki „normális” homoszexuális férfi szeretett volna lenni, és 2003-ban – mikor ez a beszélgetés készült – még nem tudhatta, hogy a rák őbenne, pont nőgyógyászati jellegű…

*

El Kazovszkij főiskolai mesterei – Kádár György és Kokas Ignác – közül talán az utóbbi hagyott hátra valamit piktúrájából, de ez szinte észrevétlen marad. Akik hatottak rá, akiket szeretett, a régiek közül, az Caravaggio, és legjelentősebb francia követője, Georges de La Tour. Az ő hatásuk sem hagyott nyomot, hacsak nem a szenvedélyük lüktetése. De Chirico, Francis Bavon és Morandi a modernek közül. De semmi, ami átjött volna. El Kazovszkij olyannyira egyedi volt. És marad. Mert megmarad. Avulási listára ilyen kaliber nem kerülhet.

Gróf Batthyány Gyula senkivel sem összehasonlítható, egyedi „gótikája” tükröződik, de csak nagyon távoli áttételeken keresztül Emeletes Coppéliák című képén. Fantasztikus vörös-sárgák, utánozhatatlan kékek a háttérben, s mint a fák, fölszöknek a balerinák. Kedvenc témája tehát. A tánc. A balett. Coppélius mester babája, aki megelevenedik, amikor titkos műhelyében a kíváncsi szereplők derékban meghajlítják, és a jókora kulccsal fölhúzzák a címszereplőt, Coppéli-babát. Ez a varázslat ragadta meg a festőt. Ez a gyermekiség. Delibes félkomoly, szentimentalizmusba hajló, szívszorító zenéje. Talán. Van olyan balerinája, nem is egy, ahol a táncosnő nyaka megnyúlik, s válltól fölfelé hattyúvá merevül. Mintegy beleolvadva szerepébe. De Chiricónak talán csak ablakformái idéződnek a Kis angyalok tánca című képén. A többemeletnyi sötétkék háztömb tetején öt táncosnő mozdul a mozdulatlanságban, tökéletes egyformasággal. Alakjai, tárgyai a legtöbbször fölnagyulnak. Ekkora tojástartó? Mely majdnem egymagas a fákkal, melyek közé ékelődött. Igen. Mert a kép címe is jelzi: Tojástartó Grál. A lakatlan sziget II. geometrikusan szabályos sziklaormán a kehely és az álló, ovális tükör nagyobb a szokásos kutyaólaknál. Valóban, ahogy az egyik interjúban mondta, olykor „szúrnak” a képei, ezt teszik a háromszögformák. De Chirico mellett megjelenik Kandinszkij is, ahogy a Három grácia egy gömbformából nézi a sárgás hálóba zárt, nyakban végződő, vízszintesen álló fejet. A különbség legföljebb annyi, hogy a nagy orosz származású absztrakt festő hasonló feje, fejei leginkább rikító pirosok, és érezhető rajtuk az egydimenzióság, míg Kazovszkij képén a fej érezhetően test és nem puszta idom.

A Tájkép Janus-fejjel nem a Janus-arcúság pejoratív felhangját sugallja, hanem pusztán a kettősséget, az egészséges dichotómiát jelzi. Ennek a képnek a színvilága visszahozza a fiatalon elhunyt, és alig emlegetett nagy magyar festőt, Nemes Lampérth Józsefet. A feketék, a sárgák, a sötétpirosak.

Pilinszky és Kazovszkij – testvérek. Ahogy a költő Ország Lilinek is művészi rokona volt. Életükben is találkoztak, halálukban művük összeér, egymásba olvad, kiteljesedik, új dimenziókat nyit, úgy a mennyben, mint itt a földön is. Arany templom V. Ez a kép címe. A fák magasán is túl a sárga templom. Cölöpféléken egyensúlyoz. Pilinszky így írt Gótika című versében: „A csúszó-mászó, belefeledkezve / vállra omló hajadba, figyeli / romolhatatlan, veszendő tökéllyel. // A senki néz. / A semmi néz. / Az ízeltlábú nézi a napot. / A tört, a gyűrt, a szaggatott / a kereket, lángolót, mozdulatlant. // Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad. / A mindenség modellje, áll a templom.” Együtt vannak. Együtt szállnak a lelkek. Néha megpihennek, mint a költöző madarak.

El Kazovszkij képein számtalan a festékcsorgás. Nem valószínű, hogy hanyagságból. Valami örökös Mária-jelenésre is gondolhatnánk. Fatima. Lourdes. Medjugorje. De nem. A képei önmaguk jelenései. A megannyi színű festékfolyások nem könnyek. Mert az egészből árad. Nemcsak a fájdalomnak, az izgatottságnak és a fáradtságnak vannak verítékcseppjei. De a szülésnek-születésnek, a hirtelen örömnek, az olyan invokációknak is, mint József Attila egysoros hexametere: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Valami hasonló ragyogást hagyott ránk El Kazovszkij. Örökkévalóságának krisztusi értelemben vett biztos tudatában, de ember lévén, örökös reszketésben.