Wehner Tibor

A remény

Turcsán Miklós festőművész kiállítása

A közelgő hetvenedik születésnap alkalmából – amely most, e szeptemberi napokban köszönt a művészre – a 2013 decemberében megjelent Napút című folyóiratban, a szerkesztőség a magyar művészet és tudomány jeleseit önvallomásra biztató felkérésére reagálva tekintett vissza Turcsán Miklós festőművész-pályájára, fogalmazta meg alkotóelveit. Ebben a fontos eszmefuttatásban, amely másolatban, kinagyítottan a képeket kísérve ezen a kiállításon is megjelenik, a művész bölcsen konstatálta, hogy tevékenységét nem kísérték zajos sikerek – vagyis a magyar művészettörténet-írás érdemben egyáltalán nem, vagy csak alig-alig reagált több évtizedes munkásságára –, de így legalább nem kényelmesedett el, nem vált megelégedetté. A fogadtatás rezignált minősítésénél lényegesebbek azonban a piktúrája alkotói indítékait és jellemzőit feltáró megállapítások. Turcsán Miklós így ír: „Igyekeztem festői nyelvezetemet olyan módon alakítani, hogy kifejezésre juttathassam a rejtett tartalmakat is, melyekről sejtéseim vannak a tapasztalati világ kulisszái mögött. Képeimen a síkok, vonalrendszerek kompozíciós szempontból azt a célt szolgálják, hogy a figyelmet a kép belső tartalmának megértése irányába tereljék. A síkok gyakran mértani formát öltenek, mert a felszín csak azért tűnik rendezettnek, hogy elrejtse az alatta lévő, gyötrő mélységeket. Célom, hogy festményeimmel reményt nyújtsak a befogadónak, s mindaddig, amíg ezt a vigasztaló érzést képeimmel nem tudom kiváltani, életművemet, célját tekintve tökéletlennek, beteljesületlennek tudom.” A művészet elidegenedésének korszakában, a megütköztető művészeti szembesítések idején dolgozik közöttünk egy művész, aki gyötrő mélységeket kutat műveivel, és reményt, vigasztaló érzéseket próbál adni alkotásai befogadóinak. Méltán ítélhetjük ezt rendhagyó, avantgárd művészi magatartásnak.

E tárlat több mint négy évtized munkásságából válogató, átfogó műegyüttesében van olyan kép, amely még nem szerepelt kiállításon, van olyan, amely régebbi bemutatókon már egyszer-egyszer falra került, és van olyan kompozíció, amely fő műként végigkísérte a festő szerepléseit. A Próféta Galéria kiállításának olajjal farostra, esetenként papírívekre festett kompozíciói által megrajzolt alkotói ív azt tanúsítja, hogy Turcsán Miklós az elvont festészet híveként lépett fel, és az absztrakció meghatározta ez idáig kifejtett tevékenységét: a magyar művészetben több évtizedes késéssel meghonosodott azon művészeti nyelv, kifejezés alkotójaként lépett fel és dolgozott, amelynek műveit a szocializmus művészetpolitikája oly nagy fenntartással, gyanakvással, esetenként durva beavatkozásokkal, tiltásokkal fogadta. Holott Turcsán és közvetlen elődjeinek és kortársainak törekvései – így Kassák Lajosra, Martyn Ferencre, Gyarmathy Tihamérra, Lossonczy Tamásra, Kontraszty Lászlóra, majd a hatvanas–hetvenes évek fordulóján jelentkező, akkori fiatal nemzedék prominenseire hivatkozhatunk – az európai művészeti áramlatokkal próbáltak – ha a magyar határok között nagy fáziskéséssel is – párhuzamokat teremteni, párbeszédet kezdeményezni. Ezt jelzi az is, hogy Turcsán Miklós festészetében a XX. századi avantgárd több izmusának tanulságai összegződtek: nem nehéz felfedezni a konstruktivizmus, az expresszionizmus, a lírai absztrakció nyomhagyását, szemléleti hatását, jellegzetes formarendjét, képépítő logikáját vagy meditatív nyelvezetét, máskor meg szenvedélyes kifejezését. Nem közvetlen átvételről, nem utánzásról, hanem a festői tanulságok egyéni hangú összegzéséről van szó, valamifajta olyan különös szintézisről, amelyben hol az egyik, hol a másik szólam erősödik fel, de amelyben mindenkor a karakteresen egyéni jelleg, az önálló festői hang a meghatározó.

Gondolat és indulat, elmélyült meditáció és szenvedélyes reflexió, higgadt konstrukció és érzelmi kitörést hordozó gesztus: ezek az ellentétpárok jellemzik Turcsán Miklós fogalmiságokba emelt festői világát, ha egyáltalán megfogalmazhatjuk e konzekvenciákat, ugyanis az elvont művészetről meglehetősen hiábavaló a biztosnak vélt beszéd. Azonban mégiscsak megfigyelhető: egyszer megnyílik, máskor bezárul a képtér, egyszer megfoghatatlanná válnak a dimenziók, máskor biztosak és szilárdak a képmezőt uraló síkok, van, amikor kivilágosodik, van, amikor besötétedik a kolorit, és előfordul, hogy a visszafogott színek együttesét mintegy felrobbantja egy-egy élénk, erős árnyalat fellobbanása. Egyes munkákon a vonalasság veszi át a fő szólamot a foltszerű komponálás helyett, amely foltszerűség lehet körvonalakkal keretezett vagy elomló, amorf jellegű is. Néhány művön fel-felbukkan vagy árnyékszerűen a képsíkra vetül egy-egy alak vagy egy macska, de ezek is alapvetően a nonfiguratív kompozíció részeként, korántsem idegen testekként. A motívumok egyes műveken feltorlódnak, összezsúfolódnak, kavarognak, kibogozhatatlanul összegabalyodnak, míg más képeken a tiszta, áttekinthető képközegben csak egy-egy kiemelt alakzat, forma kap hangsúlyt, festői főszerepet. Esetenként a geometria, a szabályos mértani alakzatok rendje veszi át az uralmat a kompozícióban, míg máskor a szabálytalan, organikus jellegű formarend válik hangsúlyossá. Érdekes kettősség teremt feszültséget azokon a műveken, ahol a higgadt, konstruktív jellegű motívumokból épített kompozíciót vad gesztusok, indulatos ecsetnyomok zilálják szét. Mindez megerősíthet bennünket abbéli meggyőződésünkben, hogy a Turcsán-kép asszociatív forrás: az ellentétek egymás mellett létezése, egymásnak feszülése és összecsapása, a formai konfliktusok, a kavargások, az egyesülések és a szétválások, a lendület érzetét szuggeráló virtuális mozgások és a mozdulatlanságok a képszemlélőt magával ragadják, befogadói aktivitásra sarkallják vagy éppen meditációra ösztönzik. Turcsán Miklós festői univerzumában lágy érzelmek és heves indulatok küzdenek egymással, a tudatos építés szándéka kerül szembe a rendet szétrombolni igyekvő aspirációkkal, az organikus próbál összhangba kerülni a mesterségessel, az élő szembesül tehetetlenül a holttal. Feszültségek akkumulálódnak, és a nyugalom széles hullámai terülnek szét és ülnek el. Valami olthatatlan elevenség és vitalitás, és mély gondolatiság munkál e kompozíciók hátterében, indítékaiban.

Az ezen éles ellentétekből és feszültségekből, szenvedélyes festői összecsapásokból – és esetenként a harmonikus egyesülésekből, finom kiegyenlítődésekből – épülő Turcsán-piktúra értelmezése kapcsán talán akkor kerülhetünk legközelebb a művekhez, a művekbe foglalt mondandóhoz, jelentésekhez és kifejezésekhez, ha a festői látleletet a korral, napjaink jelenségvilágával, lényegi valóságával ütköztetjük. Ezt tette meg művészetének egyik legjobb ismerője, Aszalós Endre művészettörténész is, aki számos, Turcsán Miklós festészetét elemező tanulmányainak egyikében azt írta: „Jelenkorunkban, amikor az emberiség mind materiális, mind szellemi értelemben válságokkal és az élet minden területét átható ellentmondásokkal terhes történelmi időszakát éli, különös figyelmet érdemel egy olyan alkotói teljesítmény, mint Turcsán Miklós festői világa. Ugyanis abban a – századunk egészére általában és korunkra különösen érvényes – összképben, amit Ady Endre oly találóan a ’minden Egész eltörött’ aforizmájával jellemzett, a Turcsán-művek által előttünk feltáruló egyedi festői világkép a korunk művészetében megrendült hitünket adhatja vissza.” Valóban, Turcsán Miklós festészete – leleményesen kimunkált formakincsével, különös motívumaival, finoman modellált színvilágával, illetve mindezek hallatlan érzékeny egységbe foglalt művészi összegzésével – a korunk művészetének szabadságába és szépség-teremtésébe vetett hitünket adhatja vissza és erősítheti meg, és ezáltal segíthet magával a kor válságaival, konfliktusaival, ellentmondásaival való szembenézéshez is: erőt, biztatást adhat az összetört Egész töredékeinek egyre halaszthatatlanabb összeillesztési kísérletéhez. A Turcsán-piktúra alkotói hitvallásba foglalt legfontosabb célja, a remény tehát tovább él.

(Elhangzott Budapesten, a Próféta Galériában, 2014. szeptember 10-én)