Vasi Szabó János

Zafírtűkön ülnek

1.

Úgy kezdődött minden, mint máskor: fölébresztette Kallocsány Sándort a vijjogó vércsehang, amely a fiatal munkások szállásán a hálótermek ajtaja fölött éktelenkedő fémdobozból áradt. Szobatársai szorgalmasan öltözködtek, fésülködtek, csomagoltak – az utolsó mozdulatokat végezték, mielőtt kilépnének a helyiség ajtaján.

Kallocsány fölvette a kikészített ruhákat, elrágcsálta a száraz kekszből álló reggelijét, megitta a langyos pótkávét. A mosdótál fölött szétdörzsölt néhány vízcseppet szőrtelen arcán. Bevizezte, lefésülte az éjszaka elfeküdt haját. Hóna alá csapta a foltozott műbőr aktatáskát, és követve a szobatársait, kilépett az épület zsúfolt folyosójára.

A tízszemélyes lift – jelentős túlsúllyal – nyikorogva ereszkedett alá. Szétcsúsztak a földszinten a pneumatikus ajtók. A lakók kiszabadulva a műanyagszagú „szardíniásdobozból” siettek a Béke sugárúton várakozó Ikarusokhoz. Sándor nem követte őket. A közelben dolgozott, alig több tíz perc gyaloglásnál: kiszellőzteti addig a fejét. Egy füstszínű üveglapokkal borított sokemeletes épület és a tetején világító felirat állította meg szapora lépteit: Egyesült Állami Iparművek.

A szürkeségben hivalkodóan fénylettek a neoncsövekből kirakott szavak.

2.

Kallocsány Sándor munkahelye a 4-es számú összeszerelő-csarnokban volt. Folyamatosan üzemeltek a légcserélők, vágni lehetett a füstöt. Kenőolaj, égett fém szaga és ózonillat keveredett. A légkondicionálók zümmögése beleolvadt az első hallásra fülsiketítő, ám a szervezettség monoton ritmusát követő, dübörgő szimfóniába.

Kipillantva a diszpécserszoba ablakán Kallocsány látta a hatalmas hengert. Mint kidobott lekvárosüveget a hangyák, molekuláris forrasztóval, villamos ív- és ellenállás-hegesztővel, plazmavágóval felszerelt automaták lepték el a felületét.

Ellenőrizte, hogy az éjszakai műszak rendben hagyta-e hátra az üzemegységet. A komputerrendszer konzoljára emelte tekintetét. Citromszínű számsor futott a számítógép fűzöld monitorán. Hibátlanul működött, kezdődhetett a munkanap.

Kinyílt az ajtó, s Beás Márió lépett a szűk helyiségbe. Az alacsony, kreol férfi vigyorgó képe jókedvre derítette kókadt munkatársát.

– Jó reggelt, Kallocsány szaktárs! Itt a két lábon járó ébresztő… Hogy vagy? Megy a munka, diszpécserkém? Ezer éve nem láttalak az új üzemrészben, azt hittem, valamelyik csinos fehérnép körül sündörögsz a szabad idődben.

– Dicsőség a kibernetikai osztály hősének! Ritkán járok arra. De mire föl e kötekedő hangnem? Elkészült az UNIV-prototípus?

Márió büszkén kihúzta magát.

– Igen! Persze nincs ebben semmi csodálatos, hisz az egyik kivitelezője áll előtted.

– Gyorsan összecsiszolódtak a fejlesztés technikusai a kutatásiakkal. Olyasmit hallottunk a zuhanyhíradóban, hogy egymás szagát sem bírjátok.

Elkomorodott az előbb még csupa mosoly fizimiska. Sóhajtva leült az íróasztal sarkára:

– Van alapja a pletykának. Ez nem rajtunk, technikusokon múlik. A vízfejűek semmibe veszik a munkánkat. Szart se ér nélkülünk a sok „találmányuk”. Negyven túlórát öltem abba az átok UNIV-ba is, s mindezt a „tervezésbeli hiányosságok kiküszöbölése érdekében”. Elárulom: a saját „alacsonyan képzett kútfejemből” voltam kénytelen kimeregetni a mechatronikai rész egyharmadát, mert a mélyen tisztelt főkonstruktőr, Szvobcsek András elvtárs kérdéseimre csupán sokatmondó hümmögéssel, később három nap betegszabadság kivételével „válaszolt”… Nem lehet elmozdítani a helyéről a balféket! Rögtön nyugdíjazták az elődjét, Bánkuti Pista bácsit, ahogy betöltötte a hatvanötöt. Szívesen ráhúzott volna még néhány évet. Remek ötletei voltak az öregnek. Nagyszerű, fiatal mérnökkollektíva dolgozott a keze alatt. Nézz körül: hírmondó se maradt közülük a vállalatnál – nem bírták a Szvobcsekből áradó ostobaságot! Ennyit számít, hogy valaki a Párt tagja…

Kallocsány, hogy félbeszakítsa a bősz technikust, szája elé emelte mutatóujját, s a mennyezeti „súgólyuk” felé biccentett fejével.

– Higgadj le, Nobel Alfrédom! Mit hallottál: kiosztanak valami jutalmat a munkátokért a negyedév végén?

– Tudod jól, ennél sokkal fontosabb a szakma szeretete, a presztízs. De egy kis anyagi elismerés mindig jól jön. A Víziváros Dél lakótelep, ahol élek, félszáz éves. Elöregedett a lakásban minden, jó lenne felújítani a fürdőt meg a konyhát addig, amíg a kezemben nem maradnak a csapok. De nem ezért zavartalak. Hallom, irodalmi pályázatot írt ki az üzemi újság. Volna egy versem. Te vagy az egyik szerkesztő…

– Mugeoun Badag asszony felügyeli a pályázatot.

– Ne! Nem merem odaadni Cicusova elvtársnőnek.

Kallocsány derűsen nézte Beást. Mugeoun Badag negyvenes, elvált nő volt, hivatalosan a vállalat külkapcsolatokért felelős osztályának a párttitkára. Társadalmi munkában a lap főszerkesztője. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban született, gyerekkora óta hazánkban állomásozó hölgy hírhedt volt szarkazmusáról (és a csillapíthatatlan szexuális étvágyáról).

– Add ide, te poéta! Föláldozom magam, beadom helyetted. Írtál rá álnevet?

– Igen, és köszönöm! Mennyi az idő, Sanyi?… Hat óra. Mennem kell. Viszlát, üdv a lányoknak a Tervezésen!

3.

Húsz perccel korábban befejeződött a munka. A hangosbeszélőn Amálovics elvtárs – a művezetőjük – hívatta össze az üzemrész technikusait: diszpécsereket és gépszerelőket. Vírus került az éjszakai műszakban a gyáregység komputer-rendszerébe. Mivel hálózatról volt szó, a szervergépbe, de ez a tény nem érdekelte a főnöküket. Tömzsi termetéhez képest erőteljes kappanhangján üvöltött a beosztottjaival. Falfehér arccal, vigyázz-állásban hallgatták a kirohanásait, az alacsony hatékonyságról, a züllött munkamorálról, ami – mint az a szóáradat végén kiderült – már a népköztársaság alapjait fenyegette.

– A szabotőr nem ússza meg ejnyebejnyével! A főmérnök elvtárs által vezetett bizottság folytatja le a vizsgálatot.

Szóba került még alacsonyabb bérkategóriába sorolás, ha nem derül fény a tettes kilétére, általános prémiummegvonás is.

Kallocsány a fogát csikorgatta, nem mert közbeszólni, ahogy a társai sem. Behúzott nyakkal tűrte Amálovics ordítását a legvagányabb kolléga is. A művezető – miután kitombolta magát – faképnél hagyta a társaságot. Orlovszki András ocsúdott föl először, az üzem informatikusa:

– Mit képzel magáról? Láttátok? A nyála is fröcsögött! Amikor idekerült a vállalathoz, dadogó alföldi parasztgyerek volt. Ha nincs a Párt, szóba se kerül a neve a művezetői posztra. Mit tehet az éjszakai műszak arról, hogy a központban a szervergépen nyugati műholdakról letöltött szexprogramokkal szórakoznak esténként?! Szava sincs előttük, azok egyetemet végzett ficsúrok… Selyem! Te vagy az éjszakai műszak vezetője. Miért nem védted meg az embereidet?

Selyem István idegesen beletúrt göndör, korán őszülő hajába. Kedvelte a nagyszájú informatikust. Az átidegeskedett éjszaka és Amálovics kirohanása elvékonyította az idegeit. Letorkolta Orlovszkit:

– Semmi közöd a történtekhez! Örülj, hogy nem a műszakomban dolgoztál! Irány a munkahelyed! Ez vonatkozik a többi szájtátóra is. Oszolj, kollégák!

Engedelmesen kiszállingóztak a művezetői irodából, Orlovszki még visszafordult, és epésen megjegyezte:

– Mitől tartasz? Mérnöki diplomád van, zsebre vágod szakmailag a balfácánt. Ha ez nem elég, lépj be te is a „rózsakertbe”.

– Csönd! Kifelé mindenki!

4.

Kallocsány az újság szerkesztői szobájába ment. Ott volt az üzemi orifonok kezelőpultja is. Karajos Gyula, az elektroműszerész meglazult vezetéket forrasztott, csámcsogva rágcsálta a gumit. Sándor leült az óngőzös helyiség sarkában álló fatámlás székre. Mielőtt leadná „cicusova” asszonynak, átolvassa „papírtigris” kartárs – mosolygott Beás álnevén – szerzeményét. Már a címe meghökkentő volt:

Zafírtűkön ülnek

Sarki virágárus

keskeny ajakán

piros pirkadat

fakad

Nyirkos ködlepel

elefánt-fellegeken

öreg szél

karmol

Tépett rügy

zuzmós gallyakon

hideg tavasz

figyel

Mandulavirág

festett égen

széntollú madár

károg

Ásványi napkelte

zafírtűkön

leskelő házmesterek

ülnek

A ravasz cigány! Majdnem átvágott! Átok-posztmodern verset akart becsempészni a pályázati anyag közé. Mugeoun elvtársnő letépte volna a körmömet, ha kiderül.

Kallocsány dühösen hajította a szemetesbe a papírt.

Igaza van a Híradónak: „Éberség, polgártársak! Az ezredfordulóra a Magyar Népköztársaság ellenségei beépültek az élet minden szegmensébe.”