Vincze Sándor

 

                       Krétakör

 

Kedves vak nő a fény, mégis

rajtam van fekete szemüveg.

Benyúl az ablakon át és

arcomat megérinti a keze.

Hálából egy magasabb C-t

szeretnék kiénekelni neki, ami

 

nem sikerül, és ezt az elefántra

fogom, megint bejött a házba,

és trombitál, az utcán pedig egy

hegedű vetette magát elébe az

úthengernek. Órákig tart, míg

összetörik, a húrjai sikoltoznak.

 

Nyakamban elbűvölő kígyó alszik,

lelassítja a szívverésemet.

Van titkos, lázas életem, meg egy

a kirakatban. Enyém az üzlet és

a raktár, megszoktam, hogy

mindent a pult alól adjak.

 

Van egy türelmes mostohám

s egy elnéző, óvó édesem.

Mindketten engedik, hogy

én rántsam őket a krétakörbe.

Ahonnan nincs szabadulás.

Se nekik, se nekem.

 

 

                      A kód feltörése

 

Árnyékod vagyok én, úgy

kísérgetlek munkába és haza,

 

hogy te észre sem veszed.

Nem szűnök meg, amikor

 

este lekapcsolod a villanyt,

ellenkezőleg, akkor terjedek

 

szét igazán. Föl s alá sétálok

a hálószobádban, mint egy

 

ragadozó, de reggelre

megszelídülök, hiszen láttalak,

 

ahogy alszol, oldaladon

fekve, fölhúzott lábakkal,

 

összefont karokkal, mintha

tényleg áldozat lennél,

 

mintha megadtad volna

magad egy álomnak, mely

 

minden éjszaka ugyanaz:

beléd szeret egy férfi, akinek

 

reggelre mindig elfelejted a nevét.