Verset ír, költő?

 

A kortárs költészet két Kossuth-díjas költőjének – Gergely Ágnesnek és Nagy Gáspárnak – négy kérdést tettem fel. Kíváncsian vártam válaszukat, hogy az egy időben kitüntetettek véleménye mennyiben tér el egymástól, illetve költészetük milyen pályán halad ma.

Jelen számunkban Gergely Ágnes válaszait közöljük.

 

 

1. Yves Bonnefoy, a modern francia líra neves képviselője egyik, irányt mutató versében azt írja: „Szétzúzni a márványból kelő arcot, összetörni minden szépséget, minden formát. Küszöbként szeretve csak a tökélyt, de megismerve megtagadni, holttá feledni, a csúcs a tökéletlenség”.

Határ Győző pedig úgy fogalmaz – az álköltészetről szólva –, hogy a formai rekvizitumok elestével felnyíltak a zsilipek, és özönével tódultak a líra területére a műkedvelők, akarnokok, féltehetségek, verbigerálók, hazafiaskodók, grafomániások, csinálmányosok, pártagitátorok, szubkultúrák széplelkű szálláscsinálói, az önsajnálat Herkulesei, mesteri önkielégítők, kiművelt mimózalelkek, zsengefinomisták, önfeltalálók. Ha ez így van, marad-e, van-e valódi költő egyáltalán a mai irodalmi palettán? Azt is kérdezhetném, ki a költő? Nemes Nagy Ágnes így vall e kérdésről: „Hadd próbálkozzam meg mindjárt egy válasszal; ha nem is egyenes válasszal. Azt gondolom – már elég régóta –, hogy voltaképpen mindenki költő. Mindenki költő, az is, aki sosem írt verset, az is, aki sosem olvasott vagy hallott verset, és az is, aki rögtön elkattintja a rádiót, ha versről van szó. Mindannyian, kivétel nélkül, tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, vers-torzókkal és vers-csírákkal, amelyekből mi lesz? Rendszerint nem több mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat. A kertész, aki rámutat egy fára, és azt mondja: „hegyi-juhar”, a futballszurkoló a gól után, az öregasszony, aki fényesre törli a jonatánalmát – mind verset mondott; anélkül hogy tudna róla. Ha nem így volna, bizony mondom, réges-régen megszűnt volna ez a kevéssé lukratív vállalkozás, vagy népmeseien szólva, egy nagy zsákba varrták volna a világ minden költőjét, és bedobták volna a Dunába. Annál is inkább, mert eddig még bármilyen nagyra menendő vállalkozás során sem sikerült valahogy tökéletesen, valahogy félreérthetetlenül megmagyarázni, hogy mire is jó a vers.

Bella István a Kossuth-díj átvétele után, az egyik nyilatkozatában igen szerényen úgy fogalmazott: „Talán most már kezdem elhinni, hogy költő vagyok.” Ezen vélemények talán végletesek, de ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

– Ebben a kérdésben Határ Győzővel és Nemes Nagy Ágnessel értek egyet. Győző a formáról beszél. Felnyíltak a zsilipek, szabad lett a tér, formátlanul lehet dolgozni, beömlött a szakmába egy sor dilettáns. Nem mintha dilettánsok formás verset nem írnának, mert mindig is írtak, de az, hogy nem kell a formával bíbelődni, megkönnyíti a dolgot. Sokan el is felejtkeztek arról, hogy a költészetnek van egy mesterségbeli része. A szakma alapvető fogásait, szabályait nem tudják. Nem is érdekli őket. Még komoly kollégákat is rajtakaptam, hogy fontos dolgokat nem tudnak, nem vesznek figyelembe, vagy egyszerűen átlépnek rajta. Fontosnak tartom a formát. Fontosnak tartom minden művészeti ágban az anyag megformálását. Teszem azt, képzőművész valaki, és úgy dönt, hogy nem figuratív, hanem nonfiguratív festészetet művel. Most kiemelek egy szálat a szalmakazalból. Csak annak hiszem el a nonfiguratív képet, aki a figuratívat is megtudja csinálni. Például Kassáknak elhiszem az absztrakt képeit, mert láttam nem absztrakt képeit. Kitűnően rajzolt. Ugyanígy vagyok a költészetével is. Láttam megformázott fordításait, rímelő, ritmikus fordításait. Kitűnőek voltak. Persze, ha már Kassáknál vagyunk, azért jobban a kezére állt az, ami nem megformált költészet. Ahol az a költő, akit fordít, ugyanaz a sziklagörgető alkat, mint ő. Robinson Jeffersre gondolok, akinek alkatára Kassák nagyon hasonlított. Én fordítottam egy szobrászról szóló Jeffers-verset. Mintha Kassák beszélne egy szócsövön, gyönyörű volt.

Ami Nemes Nagy Ágnes véleményét illeti; találkoztam már ilyen véleménnyel, hogy mindenki költő, csak így hangzott: tulajdonképpen mindenki művész. És ezt Japánban hallottam, amikor éppen 40 évvel ezelőtt, 1965-ben a Rádió Gyermekkórus első nagy külföldi turnéján, én mint a kórus angol tolmácsa voltam kint. Japánul akkor még nem nagyon tudtak Magyarországon, így kettős tolmácsolás zajlott. Magyarról angolra, angolról japánra és vissza. Ott megismerkedtem valakivel, aki képzőművészetet tanított egy tokiói iskolában, és ő mondta, hogy az első, amire a japán gyereket megtanítják, az az ecsetkezelés. A második a haikuírás, és a harmadik a pengetős hangszeren játszás. Vannak ott kitűnő orvosok, matematikusok, csillagászok, de humán tudása, művészi tudása mindenkinek van. Tehát bizonyos szintet el kell tudni érni mindenkinek. Nincs arról tudásom, hogy most milyen a magyar falu, de falun születtem, és nekem még kukoricafosztáskor meg libatömésnél mondtak népmesét. Volt egy fiatal leányka, aki a nagymamámnál dolgozott mint alkalmazott – nagymama azt a szót, hogy cseléd, nem engedte kimondani, és elpirulok én is, ha mondom, mert csúnya szónak tartom –, aki 15 évesen került hozzánk, s akit tulajdonképpen a nagymamánk nevelt. Ő úgy tudott elmondani akár egy népmesét, akár egy szerelmes filmet, hogy úgy éreztük, mi gyerekek, hogy benne ülünk a mozi közepében, benne ülünk a népmese közepében, és tovább álmodtuk, tovább formáltuk, költöttük azt a történetet. Első világháborús dalokat énekelt ez a Margit nevű tündéri leányka: Volt egyszer egy hadnagyocska, Csendes kis legénylakáson, Az óra éjfélre int. Különös kis szövegek voltak ezek. Hátborzongató szövegek, tele szerelemmel, halállal és vigasztalással, mert messze volt a front. Ahol hiányzott egy sor vagy egy szó vagy egy rím, a falusiak beleköltötték, megtoldták. Ilyen értelemben mindenki költő volt. És akkor variációk születtek, gazdag dalbokrok jöttek létre. Én ezt nagyon élveztem. Ez valódi költői közeg volt, és nem dilettancia.

2. „Az érdemnek koszorú, a tehetségnek buzdítás, a lelketlen kontárságnak visszariasztás kell. S a közönség méltán megvárja az irodalomtól, hogy ez maga tájékoztassa őt világra bocsátott szüleményei iránt” – írja Arany János, a Szépirodalmi Figyelő, 1860/1. számában. Mik a költői tehetség ismérvei? Kit lelkesítene, illetve ki az, akit lebeszélne a költői mesterségről?

– Kezdem a végén, én senkit nem beszélnék le. Ebben kérdésben Nagy Lászlónak és Mándy Ivánnak adok igazat. Ők mindenkinek jót mondtak. Behozta valaki a verseit Lacinak, vagy megmutatta a prózai írásait Ivánnak, és ők mindig kiszemeltek, kiszemeztek belőle valami jót, és azt megdicsérték. Nagyon jól emlékszem rá. Iván különben velem is így tett, amikor kezdő voltam. Nem ártott meg nekem. Úgy is a szakma olyan, hogy hullik a férgese magától. Elhullik az, aki nem tartozik ide. Úgyhogy senkit nem beszélnék le, virágozzék minden virág. Hadd írjon, hadd fessen, muzsikáljon mindenki, a természetes szelekció előbb-utóbb úgyis életbe lép. Nagyon kevés embert beszélnék rá, mert kegyetlen pálya. Rábeszélni a költészetre valakit ugyanolyan felelősség, mint orvost ajánlani. Orvost ajánl az ember, aztán ami vagy aki nekem beválik, az a másiknak esetleg nem válik be. Valami malőr történik, és akkor felelősnek érzem magam – mert annak érzem magam. Vagyis nem beszélnék rá senkit, hogy verset írjon. De a felcsillanó tehetséget nem hagynám észrevétlenül. Ha valami jót észreveszek, akkor fölhívom az illetőt. Amikor egy fordítást vagy verset – akár kéziratban – megmutatnak, akkor a legkisebb jóért, ami ott fölcsillan, telefonálok, levelet írok. Ítéletem van, meg is szoktam tisztességesen mondani. De ez nem rábeszélés. Nem a felelősségtől menekülök, de szeretném mentesíteni azt a fiatalembert vagy azt a kezdő embert attól a kemény sorstól, ami rá vár. Az ismérvek. Többek között a kemény sors. Ez pokolra menés, ahogy József Attila megmondta, ez nem megy másként. Ezt megúszni nem lehet. Itt betegséggel kell számolni, álmatlan éjszakák sorozatával, lelkiismeret-furdalással, állandó önkontrollal, hogy vajon az én gondolatom-e, amit leírtam, nem írta-e le már előttem valaki más. Nekem a legjobban Kosztolányival kell vigyáznom, mert belém itta magát minden Kosztolányi-szöveg, amit ismerek. Gyerekkoromban ő volt a legkedvesebb költőm. Tulajdonképpen máig ő, csak most már többen vannak: Tóth Árpád, Babits Mihály melléje zárkózott. Aztán az Újholdasok: Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, később Vas István. Illyés Gyula volt a fiatalkorom bálványa. Papp Zoltán nevű vőlegényemmel együtt annyira szó szerint értendően bálványoztuk őt, hogy kimentünk a Józsefhegyi útra – ez vasárnapi program volt –, és lestük, mint valami híres filmszínészt, hátha kilép az ajtón.

További ismérvek. Tudja az a költő a szakmát, a mesterséget. Ettől én nem tudok eltekinteni. Azt a fajta vad zsenit, akinek – Írom vers, ahogy jön, írta Karinthy Cini a Schwarcz bácsi, a Szentkirály utcai fűszeresről szóló paródiában – nem kell a mesterséget tudnia, mert úgyis jön a vers magától, nem fogadom el, én ebben nem hiszek. Hiszek viszont abban, hogy van olyan, nem vad zseni, hanem őstehetség, aki valahogyan megtanulja a szakmát, úgy, hogy sosem tanulmányoz könyvet, hanem… hanem nem tudom, hogy csinálja. Például Nagy Laci ilyen volt. József Attila mindennek felette van, követhetetlen az ő produktuma, követhetetlen, hogy az anyja mosóteknője mellől hogy jutott el a Sorbonne-ig, hogy jutott el ekkora tudásig, filozófiai mélységekig, addig, hogy francia verset írjon, addig, hogy költőileg ilyen fontos legyen. Csakugyan, ahogy a csillag megy az égen. Ez fölfoghatatlan, mai napig az. Az egyik legfelháborítóbb dolog, ami a rendszerváltás után közvetlenül történt, az, hogy valakik ki akarták őt seprűzni a magyar költészetből, ostoba érvekkel. De lehet gondolni Radnóti Miklósra is, aki árva gyerek volt, nevelőszülők és intézetek között hánykolódott. Hogy tanult meg ilyen zseniálisan verset írni, és idegen nyelveket, és műfordítani, gondolkodni, és ki kell mondani, meghalni? Vagy Weöres? Ő nem volt szegény árva gyerek, de honnan vette ezt az irtózatos nagy, univerzális tudást? Sorolhatnám, a magyar költészetnek és művészetnek nagyszerűbbnél nagyszerűbb, gigászi képviselőit. Egyszerűen felmérhetetlen, követhetetlen és lényegében megérthetetlen. De tanulni akkor is kell. A következő ismérve a költői tehetségnek az, hogy nem szabad röstellni, ha az ember nem ért valamit. Hanem utána kell járni. Azt is ide venném, hogy a költő legyen jó filosz. Orbán Ottó nagyon szép kifejezésével élve: ne röstellje a költői aprómunkát. Minden lábjegyzetnek utána kell menni. Halálig, mindhalálig. Ide venném azt is, hogy jó, ha legalább egy idegen nyelven beszél az a költő. A magyar költő különösen. Ez nem ismérve annak, hogy milyen költő valaki. Nagy költő-e, vagy egyáltalán költő-e. De nagyon praktikus dolog, mert imádott anyanyelvünk egyetlen baja, hogy ennyire elszigetelt. Én fiatal koromban naivan azt hittem, hogy lesz egy bizonyos pont, ameddig eljutok a finnekkel vagy az észtekkel, hogy megértsük egymást, de hiába, a csodálatos Kalevala- vagy a Kalevipoeg-szótövekkel nem lehet beszélgetni. Kell tehát az angol, a német, a francia vagy horribile dictu az orosz nyelv. Vagy a környező kis nyelvek közül valamelyik. Úgy érzem, hogy nem ismérve a jó költőnek, de nem árt, ha a hátizsákjában ez is ott van.

A zeneiség nélkül nem is tudok költőt. De a formánál már beszéltünk arról, hogy én nem hiszek annak a költőnek, aki csak formátlanul tud dolgozni.

A szókinccsel mint ismérvvel kicsit bonyolultabb a helyzet. Len­gyel­or­szág­ban volt szó a szegény színházról, a modern lengyel színpadon. Pi­linsz­ky­vel kapcsolatban szokták emlegetni a szegény szókincset. Nagyon gazdag az ő szókincse. Az egy szikár szókincs, de nem szegény. Ha a szókincsét a Weöresével hasonlítjuk össze, valóban kevesebb szóval dolgozik. De ez nem jelent semmit, azoknak a szavaknak a jelentéstartalma, háttere, mögöttese, dús barokk környezete ugyanolyan értékű és hatású, mint Weöresnél. Ha csak egy szálat emelek ki a szalmakazalból: az áhítatot. Neki van talán a legáhítatosabb költészete, mondjuk a késői Radnóti és a késői József Attila mellett. Maga az áhítat olyan aurát ad a versnek, hogy ott teljesen mindegy, hogy szegény a szókincs vagy gazdag.

3. Az egyik kortárs kritikus szerint, a költő helye az udvari bolondok vagy jó esetben a szórakoztatóiparosok között van. Hogyan határozná meg a költő szerepét, helyét a mai Magyarországban?

– A költő helye: az a költő helye. Én ezt semmivel nem helyettesíteném. Udvari bolond szerepe lehetett a költőnek diktatúrák idején. Mert tudjuk, hogy az udvari bolondnak szabad volt mindent kimondania a király mellett, amit másnak nem. De, ha a Lear királyra gondolunk – hirtelen ez a darab jut eszembe –, a bolond, Lear mellett a legbölcsebb a darabban. Általában az udvari bolondok a bölcs szerepét töltötték be. Nekem is van egy könyvem: Kobaltország a címe. Az egyetlen olyan verseskönyvem, amely keretes. Tehát minden versnek pici bevezetője van, és a következő vers bevezetője folytatja az előzőnek a gondolatát. Úgy lehet olvasni, mint egy regényt – vagy, ha nagyképű akarok lenni: mint az Ezeregyéjszakát. Nagyon erősen kulcsolódnak a versek egymáshoz. Négy szereplő beszél ezekben a – mindig a lap tetején írott – keretszövegekben. A király, akinek a neve XVII. Enceládó Szulfátó, a másik három névtelen. Az udvari bolondja, a király felesége és a király szeretője. Ez alkalmat adott négy tökéletesen más álláspont kifejtésére. A hatalmi pozíció, a bolondozó bölcs, a zsarnoki asszony és a szabadságában boldogtalan, fiatal nő. Különböző aspektusai az emberi kötöttségnek, szabadságnak, ha akarom, az egész emberi létezésnek. Mert a szabadsággal és a kötöttséggel minden körülírható. Ott kitanulmányoztam az udvari bolond szerepét. Nem hiszem, hogy azonos a költővel, és nem hiszem, hogy erre a szerepkörre nézve autentikus.

Szórakoztatóiparosnak nem nevezném a költőket. Az ilyen vélemény arról vall, hogy az illető nem is ismeri a mai költészetet, mert egynémelyik mai költő minden, csak nem szórakoztató. Néhány mai költőnek olyan nehéz a nyelve, hogy se szórakoztatónak, se iparosnak nem nevezném. Én ugyanis nagyon becsülöm az iparosokat a maguk helyén. Van olyan kollégám, aki kifejezetten szórakoztató akar lenni, és fogynak is a kötetei nagyon szépen. Nem vagyok rá irigy, mert nagyon tehetséges, mondtam is neki, hogy futna a tehetségéből többre. Remélem, előbb-utóbb le is mond a könnyű sikerről.

4. Mik a közelebbi és távolabbi tervei?

– Terveim? Jaj, babonás vagyok, az a baj. De elmondom, mit szeretnék írni. Szeretnék – ahogy József Attila egy nagy nagy tüzet akart rakni –, úgy szeretnék egy nagy nagy verseskönyvet. Hadd fejezzem ki magam ilyen lazán. Aztán szeretnék ezekből a tárcákból, amiket most írok, valamit kikerekíteni, más írásokkal együtt. Beleértve azokat a portrékat, amiket néhány fontos és kevésbé fontos kortársamról írtam. Írókról, költőkről, esetleg színészekről, szerkesztőkről, az elmúlt kor érdekes alakjairól, akiket a félmúlt köde már-már elnyelt, és a fiatalok nem is hallottak egyikről-másikról. Pedig testükkel-lelkükkel van a kor épülete, mint téglákkal, kirakva. Ők a tégla, ők a malter, nélkülük összeomlik az elmúlt világ épülete. És mégiscsak meg kellene ezt az elmúlt világot ismerni. Nagyon egyoldalúak az ismereteink, mindenről és mindenkiről. Ez úgy fáj nekem, és olyan szomorú vagyok ettől. Másfél évszázad kell hozzá, hogy az emberek világosan lássanak. Most kezd kiviláglani, hogy ki volt Görgey Artúr. Mikor fog kiviláglani, hogy igazából kik voltak ’56 szereplői? Olyan ez a téma, mint a parázs, nem lehet belenyúlni. Negyven évig úgy látták, most emígy látják, az igazság középütt van. Ugyanúgy ezeket az embereket is valahogy meg kellene ismerni, ismertetni, szeretnék velük foglalkozni. Szándékosan nem mondok neveket, mert van köztük olyan, aki hatalom volt a maga idejében, és mindnyájan függtünk tőle. Most senki nem tudja, hogy hol van, ki volt. Van köztük olyan, aki látszatra nem volt senki, de indulataival, szurka-piszka megjegyzéseivel, fúrásaival nagyon sok ember életét tönkretette. Például ilyet is tudok. Már írtam is az illetőről, de nem írtam rosszindulatúan. Úgy írtam róla, hogy állandóan kitörni készülő vulkán volt.

Aztán, egyszer majd a regényeimmel is szeretnék valamit kezdeni. Nem tudom még, hogy mit. Röviden szólva, összegezhetnékem van. Versfordításból nagyjából megcsináltam, amit akartam. Most nincs is nagyon piaca az idegen nyelvű versnek. Ez is nagyon szomorú. Még nagyon szeretnék egy vagy két színdarabot lefordítani. De ha most nyilatkozom, hogy melyiket és hogyan, akkor nyomasztani fog, hadd maradjak babonás.

– Nagyon szépen köszönöm a gazdagító beszélgetést.

 

P. Papp Zoltán interjúja

 

(Nagy Gáspár ugyanezen kérdésekre adott válaszait következő számunkban olvashatják.)

 

vissza