Véghelyi Balázs

A költő és a félszeg humánum

Baranyi Ferencről

„Korszerű szeretnék lenni, nem divatos.” Kiáltványba illő mondat ez a hetvenes éveiben járó Baranyi Ferenctől, aki valóban nem divatos költő a XXI. század elején, nem úgy, mint a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben, amikor tíz-húszezres példányszámban fogytak a könyvei, író-olvasó találkozói mindenhol széles közönséget vonzottak, kortársai és a fiatalok között egyaránt népszerű volt.

Baranyi Ferenc sikerében több tényező közrejátszott. Szögezzük le: elsősorban a tehetsége. Indulása szerencsés csillagállás alatt történt. Ahogy Kormos Istvánt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet vagy a hozzá legközelebb álló Váci Mihályt, úgy Baranyit is a „fényes szelek” sodorták faluról a városba, az értelmiségi létig, a költői hivatásig. És miként az előbbiek, ő is élni tudott a történelem adta lehetőséggel. Magyar–olasz szakon elvégezte a bölcsészkart, s már egyetemi évei alatt is rangos folyóiratok közölték verseit. 1962-ben, diplomázásának évében jelent meg első, nagy sikert arató kötete, a Villámok balladája. Innen egyenes út vezetett az országos siker felé. Baranyi Ferenc meg tudta verselni nemzedékének életérzését, útkereséseit a megváltozott világban, verseivel perelt generációjának nehézségei miatt, és bár elkötelezetten baloldalinak érezte magát, nem hunyt szemet a rendszer ellentmondásai, torzulásai fölött sem. Szerelmes versei közkézen és közszájon terjedtek, sokaknak segítséget adva a szívtől szívig vezető út sikeres megtételéhez. Később, a hetvenes évek közepétől televíziós zenei ismeretterjesztőként is reflektorfénybe került, az operaszerető közönség pedig a zeneirodalom több remekművét az ő magyarításában élvezhette. Jó előadói képessége révén író-olvasó találkozóin is sok hívet szerzett magának. Minden kátyú és bukkanó ellenére végigjárta az utat – de hová is?

A kilencvenes években másokkal együtt ő is kiszorult az irodalmi élet fősodrából. A divatos irodalomelméleti iskolák képviselői a hatvanas években virágzó magyar irodalom jelentős részét leértékelték vagy háttérbe szorították: Juhász Ferenctől Váci Mihályig, Fejes Endrétől Sánta Ferencig. Az ízlés persze változhat a korral, de itt más történt. Szenvedélyes vitám volt egy fiatal költővel, aki szerint Nagy László költészetének nincs ma már létjogosultsága. Pontosan ezt a szót használta. Ő – velem ellentétben – olyan irodalomelméleti iskolák hatása alatt mondta ezt, amelyek minden költőt elsöpörnének, aki nyelvkritika helyett társadalomkritikát ír és nemcsak a hétköznapi semmiségekre hajlandó odafigyelni. Eközben a magyar irodalomnak a hagyományos értékeit és hagyományos szerepét vállaló ága a kilencvenes évektől egyre belterjesebbé vált, egyre kevésbé tudta megszólítani a fiatalokat, az újabb nemzedékekből pedig nem nőtt ki az elődökkel összemérhető tehetség. Baranyi Ferenc mindezek ellenére nem hallgatott el és értékrendjén sem változtatott a rendszerváltást követően. Juhász Ferenc így összegezte Baranyi életművét és emberi-költői szerepét: „nem látok váteszi magatartást, képviseleti beszédmódot, csak igazi jó verseket látok, szép és emberi költészetet, szerelmet, örömöt, vágyódást, hűséget az elesettekhez, tisztességet az emberségben és semmi cinizmust, hülyülést, balficamosságot, csak ámulatot látok, a világ összlétének örömét és gyász-súlyát, a megmaradás-vágyat, a haláltudat kegyetlen kegyelmét, az embertudat emberkötelességét olvasom, a hűséget a hűségesekhez.”

A pályatárs ünnepi szavai mellé tárgyilagos elemzés is kívánkozik. Vázlatosan próbálom csak Baranyi Ferenc munkásságának rétegeit, azok értékét és mai érvényességét megvizsgálni, de így is komoly feladat elé állít a szerteágazó, nagy terjedelmű életmű.

Baranyi Ferenc közéleti (vagy ahogy ő nevezi: közszolgálati) versei komoly felelősségérzetről tanúskodnak. Petőfit juttatják eszünkbe, aki hittel vallotta: „Használni s nem ragyogni akarok.” Baranyi sem érte be kevesebbel, mint nagy elődei: egy közösség szószólója kívánt lenni. Szenvedélyesen számon kérte a szocializmus gyakorlatán a szocializmus elméletét. Akkori kritikáit azóta más fénytörésbe állította az idő, jóval kritikusabban látjuk már azt az időszakot. Manapság azonban bárki bármilyen fórumon megkérdőjelezheti a globalizált liberális kapitalizmusnak nemcsak egyes szépséghibáit, hanem egész létjogosultságát is. A szocialista rendszerben ez elképzelhetetlen volt. A jelenlegi rendszernek erősebb immunrendszere van a kritikára. Kevésbé ártanak neki a vádló szavak, mint az előző korszakban – talán éppen a szólásszabadság miatt, ami csökkenti a szavak erejét a nagy hangzavarban. És nincs az a politikai vagy katonai hatalom, amely a pénz embereket manipuláló és kiszolgáltatottá tévő erejével egyenrangú lenne. Az egykori látható ellenség helyét a láthatatlan érdekek hálózata vette át, amelyet az irodalom már alig vagy egyáltalán nem tud úgy megfogalmazni, mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye a szocialista diktatúra természetrajzát. Ami valaha átlátszó volt az egyszerű embereknek is, az ma zavaros és legfeljebb összeesküvés-elméleteket szülhet. A tiltott szónak akkor hatalmas ereje volt, ezért válhattak Csoóri Sándor esszéi sokak számára iránytűvé, és ezért voltak hatásosak Baranyinak olyan versei, mint a Ballada az elkényeztetett ifjúságról, a Három a tánc vagy az 1956-os forradalom élményével számot vető oratórium, A múlt dübörgései. Tiszteletre méltó, egyenes kritikái egy diktatúrába fulladt eszmének, amelyek értékes dokumentumként üzennek nekünk a letűnt korszakról. Ugyancsak tiszteletre méltóak a költőnek a fordulat után született, a kapitalista rendszert bíráló versei. Ezek jóval élesebbek a korábbiaknál, hatásuk azonban – a fent elmondottakat igazolva – meg sem közelíti a régi versek mozgósító erejét. De a közösségi elkötelezettségű költő törvénynek érzi, amit Illyés Gyula megfogalmazott Költők egymás közt című versében: „Nem lehet tisztességes ember, / ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba.” Tovább is megy, Illyésre visszautalva ezt írja: „Vésd agyadba: / aki a versírást ma hagyja abba, / elfogadja, hogy az embereknek / nincsen szükségük arcra.” (Mai költők egymás közt). Baranyi Ferenc – hatástól és visszhangtól függetlenül – az utóbbi évtizedekben is rendületlenül írta verseit, és hirdette, amit legjobb meggyőződése szerint igaznak vélt. Humanista lírikus, aki elsősorban a humanitást kéri számon minden társadalmi rendszeren.

Szépek és maradandóak Baranyi Ferencnek a gyökereit megörökítő költeményei, a gyermekkori élményvilágot megverselő, a fölnevelő falu és a család közösségéhez hűséget valló Öregapám, Húgom, Vérzik a ház, valamint a magyar múltat feldolgozó versek, amelyekből 2000-ben A honfoglalás felszámolása címmel egy szubjektív „történelemkönyvet” is összeállított. Történelmünk első nagy pillanatáról, a honfoglalásról kevés igazán jó költemény született, a kevés között mindenképpen ott van a Koltay Gábornak ajánlott Baranyi-vers, a Honfoglalás. Hazáról, népről is több verse tesz vallomást. Dunáról fúj a szél című szonettjének befejező sorai 1968-ban szállóigeként szóltak: „A világ ránktekintve arra számít, / hogy vállalunk gondjából egy hazányit.” Szép lenne, ha így lenne. Ma már a szerző sem hiszi, hogy a világ ezt várja tőlünk. Tiszta szándékkal című 2007-es versében ilyen sorokat olvashatunk: „Belenyugszom, hogy ez a föld / nemes szándékok Golgotája, / hol elmaradt az összetört / remények várt feltámadása. (…) Páncélomat nincs mód levetnem, / de holtomig azon leszek, / hogy tiszta szándékkal hitessem, / amiben én már nem hiszek.”

Életművének fontos részét alkotják szerelmes versei. Ezek tudják legjobban megszólítani a kortárs olvasót, a világhálón is gyakran és szívesen idéznek belőlük, ami a versek élő voltára utal. Szerelmes verseivel hozott új hangot a költészetbe. A hatvanas évek a szerelmi felszabadulás időszaka volt. Baranyi Ferenc – miként Hölgykoszorú című szonettkoszorújában számot adott róla – sok nőbe volt szerelmes, olykor párhuzamosan is. Legnagyobb szerelmei hamar múzsává váltak. Költő és múzsa kapcsolata örök, eltéphetetlen kötelék: a múló szerelem meghosszabbítása a végtelenbe. Erősebb kapocs minden testiségnél, de még a legerősebb lelki szálaknál is. Szendrey Júlia, Boncza Berta, Kozmutza Flóra és Gyarmati Fanni örök. Érzi ennek súlyát Baranyi is. Korai szerelmes verseiben az összetartozás öröme és a függetlenség vágya küzdenek egymással. „Te nélkülözhetetlen – de kár, hogy feleség vagy!” – írja az 1965-ös Vallomásban. Őszintesége olykor szinte kíméletlen: „Neked még azt is megbocsátom, / hogy megcsallak valakivel.” (Megbocsátom). Közösséget vállal a „törvénytelen” szeretőkkel, akik: „Nem bújhatnak össze önfeledten, / csak félve egymáshoz lapulnak, / ernyedten is olyan feszültek, / mint puska ravaszán az ujjak.” (Csöndtelenül). Az 1968-as keltezésű Fogadom pedig mintha Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című klasszikusának pszichológiai magyarázata lenne: „Kíméletlenségemmel becsüllek én – / olykor gyilkol a simogatás.” Nem ritka az érzékiség versbe szövése sem: „Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.” (Galambnyi suhanás). Az idő haladtával a versek is szelídülnek, harmonikusabb, önzetlenebb kapcsolatokról tanúskodnak, így például 1994-ből a Rózsa: „Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna, / serkedő véremet ejtem sziromzatára, / hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.” Legszebb sorai talán ezek: „jöttem, dobolt a lázas expressz, / a szívverésem nem kevésbé, / s elémfutásoddal avattad / betoppanásom érkezéssé.” (Küszöbön). Szerelmes verseiben a szerelmi kapcsolatok bonyolultságát, ellentmondásait a legegyszerűbb szavakkal tudja megfogalmazni, ez adja népszerűségüket.

Munkásságának szerves részét képezik fordításai. Olasz, francia és orosz költők verseinek magyarításában jeleskedett leginkább, emellett a zeneirodalom klasszikusait is nagy műgonddal tolmácsolta. Csak néhány példa a számos opera- és operettlibrettó-fordítás közül: Puccini Toscája, Bizet Carmenje vagy A víg özvegy című Lehár Ferenc-remekmű. Nagy zenerajongó és lemezgyűjtő, többkötetnyi zenei tárgyú cikket publikált.

Baranyi Ferenc képzett, tudatos irodalmár, poeta doctusnak is nevezhetjük, habár ennek hatása csak a versek formai igényességén érződik, ő ugyanis legtöbbször nem esztétikai szempontok szerint, hanem indulatból ír. Törekszik ugyanakkor a hatásosságra, amelynek eszköze a tömegek megszólítását lehetővé tevő közérthetőség, néhol a pátosz, illetve a különböző retorikai eszközök (ismétlés, refrén, szemléletes ellentétek, példázatszerű hasonlatok) gyakori alkalmazása, főleg közéleti tárgyú verseiben. Játszani is tud, ha akar, példa rá a virtuóz ritmusú Kánkán. Vannak rokonai a magyar lírában, a legközelebbiek talán Váci Mihály és Faludy György, de egyetérthetünk Czigány Györggyel, aki szerint: „Baranyi költészete sem nem eredeti, sem nem hagyományos: egyszerűen saját hangja van.” Később hozzáteszi: „Vers-éltető élményei: a szerelem, az operaének, a szegények, a mindenkori vesztesek iránti elkötelezettség magától értetődő módon van jelen a soraiban.”

Baranyi Ferenc nincs ma divatban, ahogy általában a költészet sem, de makacsul vallja: „Csupán azok a versek érdekelnek, amelyek képesek a legkonstruktívabb emberi indulatok cinkostársaiul szegődni, amelyektől felbátorodottabb, magabiztosabb lehet egy kicsit a félszeg – sőt, mind félszegebb! – humánum a világban.” Erre törekszik a költő, a többi már az olvasókon áll.