Vass Tibor
Csípőből
Annyi a szúnyog Kakon, mint amennyi sosem volt még,
a nagy öregek szerint sem volt még sosem,
uniós, nagy szúnyogok vannak annyian, az árvíz hozta őket,
s nem elég az árvíz, még hozza pluszban a szúnyogokat.
Nincs nyugta a nagy öreg Kaknak napok óta,
a nyugtalanságról beszél minden kaki,
a nagy öregek és a víkendesek mindenütt,
a mindenüttöt a bolt és a presszó alatt értem,
meg a házitejes előtti placc alatt, nem tartom kizártnak,
hogy a templomokban is szóba került,
de oda Kakon se sűrűn járok.
Az említett helyeken hallok olyanokat, hogy elvonult az árvíz,
és ebben az áréban, a túrót, akarom mondani, érában
jelesül fejlődhetnek az uniós lárvák,
s hogy nem vagyunk mi, nagy öregek,
és szemtelenül fiatalok sem hozzászokva ehhez,
mert vereget mindenki, az is vereget, akinek azelőtt
soha semmilyen szúnyogot nem kellett magáról veregetnie,
aki azt mondhatta magáról eddig, nem szeretik a szúnyogok.
Engem szerettek a nagy öreg, komcsi szúnyogok is.
Míg víkendes voltam, addig is veregettem bőszen.
Kakra már nem csak hétvégére járunk, itt élünk tavasztól őszig,
víkendesnek neveznek bennünket a házitejes előtti placcon,
pedig átörökített Kakosok vagyunk a millennium óta,
apósom ránk hagyta apámékkal szembeni Kakját,
ahol a nagy öreg, komcsi szúnyogok szintén nem voltak ennyien.
Gyermekkoromban néha átjöhettem ide,
az akkori szomszédba, ami ma az átörökített kert,
az előző tulajnál volt itt két gyerek, játszottunk néha,
vertük a szúnyogot. Nem látni tőlük a bőrömet,
olyan sűrűn vannak, a csatolt részeimet sem látni,
bevonultak a házba az offenzív támadás elől.
Agresszívek szerfelett, én agresszíven veregetek,
szívatnám őket, de ők agresszívatnak,
hasztalan kenegetem és fújom magam,
most is szkafanderben locsolok, béléses kerti suhogómban,
zokniba húzom a szárát, fülemig a nyakát
az esti harminc fokban, szakad rólam a víz
és peregnek alá a fejtetőmön agyonvert szúnyogok.
Belocsolom tetemeiket a bokrok alá,
a tömegsírok fölött meg-megjelennek a kutyáim,
lábamhoz fekszenek,
orraikról veregetem a szúnyogokat,
érzem, milyen göcsörtösek. A kutyáim orráról beszélek.
Értetlenkedtem, mikor apám SzuKuval kente
az előző érában szolgáló kutyája orrát,
most már értem, miért kente. Igazolja az idő,
ahogy az öregek mondanák. Levajaznám, hogy apámék
kapjanak ezekből a szúnyogokból,
de nem jönnek már errefelé, nincs errefelé jöhetnékjük.
Látványosan el sem vagyok már kenődve emiatt,
lemondtam arról, hogy látványosan érdekeljen az apámék-dolog,
tudtommal Nagytarcsán vannak, a bátyám üres lakásában,
működtetik a nagytarcsai üres lakást,
amit a bátyám és csatolt részei hagytak üresen,
bátyám az uniónak köszönhetően
már Brüsszelben szolgálja a dolgozó népet,
Kakon nagybátyám vigyáz az apámék-portára.
Emil, az apámöcs. Hallom, vereget. Hasztalan próbál áthívni,
hasztalan próbálom áthívni, a kerítésen keresztül váltunk szót,
esetleg még tisztesebb távolból,
emilen nem lehet, emileznem nekem lehetne,
de nem lenne hova, s én nem megyek,
mondtam, lábam oda be nem teszem,
jöjjön ő, nézzen meg ezt-azt, de nem jön, kutyámra fogja,
hogy hamis, nem másra.
Elmondanám neki,
ha sikerülne átmennem, ha sikerülne átjönnie,
hogy gyakran álmodom a szüleimmel,
álmomban apám a fiamnak visszaköszön,
anyám felhív a születésnapomon,
kívánja apám nevében is a szokásost, érdeklődnek az árvízről,
kérdik, vannak-e szúnyogok,
csípőm fáj-e, s a hátam, van-e, ami miatt aktuell nyögök,
de nem szólal meg soha a telefon,
nem hívnak, nem beszélünk,
egyikük sem hív a másik tudta nélkül, titokban,
szervezetten szarják le az egészet.
A bátyám emilez, körlevél-funkcióban küld
vicces semondásokat, az emilneve után ott van már: NATO.
Őt legalább, ha máshogy nem is, de így látom.
A nevét kiírva.
Neki elmondanám, hogy már én is ugyanúgy
kenem a kutyáim orrát, mint apánk,
a fiamnak megvettünk mindent a második osztályba,
de nem ír semmi személyest, vállon nem vereget,
így hát marad a vicces körlevél,
az élmény, hogy valahol én is ott, mindezek sorjában,
Emil-funkcióban.