Ványai Fehér József

 

                       Korom és ezüst

 

Anyám hideg hold képében

Ül a mennyben, nem káromol

Istent, sem embert, és már más

Takarít téesz-irodát.

 

Anyám haja kormos ezüst,

Örökre lepergett festék

Vöröse csillan a vállán.

Nem mond csúnyát az angyalnak.

 

Benőtte a bölcs fájdalom

Végül, karfiolnyi rákot

Nevelt vén és ifjú teste.

Nincs békesség csontjaiban.

 

 

                        Vakolt tükör

                                              (Apám halálára)

 

Kertek alja, sötét tavasz,

Szótövekből lesz a gyász és

Trágyadombon feltámadás,

Vérből hajt ki a gond, remény.

 

Vasajtón át a lugasba,

Halál lépdel gyöngykavicson,

Gyermekkorba zuhan a vén,

Kisbicskát csen a vásárban

 

És csendőrpofonnal lakol.

Feneketlen torony a jel,

Tómélybe hullik a tudat,

Vakolt tükör a lét és fáj.

 

 

                     Az utolsó napok

 

Játszik a fény a vízen,

Csöndben haldoklik a nád.

Partra dobott élet ég,

Emberben Isten, állat.

 

Arcából gyerek néz ki,

Majd intelligens hóhér.

Múltra könyöklök én,

A lusta időutas.

 

Vagy a kékség vándora,

Repedt hang a mély zűrben.

Tékozló jussát kéri

Pléhkrisztus, keresztalja.

 

 

                        Azt ígérted

 

Mintha húsodból vágnék,

Apám, veled együtt fogy

A gyors, seholsincs idő –

A beavatottság vége.

 

Holdfénybe kivetett árnyék

Vagyok, rejt a vas csengése.

Ki ellopta a kisbicskát,

Nem én voltam, nem te voltál.

 

Egyre nől a domb előttem,

És nem csinálsz hozzá szánkót.

Sehol a pej csikó, pedig

Azt ígérted, azt ígérted.