Ványai Fehér József
Korom és ezüst
Anyám hideg hold képében
Ül a mennyben, nem káromol
Istent, sem embert, és már más
Takarít téesz-irodát.
Anyám haja kormos ezüst,
Örökre lepergett festék
Vöröse csillan a vállán.
Nem mond csúnyát az angyalnak.
Benőtte a bölcs fájdalom
Végül, karfiolnyi rákot
Nevelt vén és ifjú teste.
Nincs békesség csontjaiban.
Vakolt tükör
(Apám halálára)
Kertek alja, sötét tavasz,
Szótövekből lesz a gyász és
Trágyadombon feltámadás,
Vérből hajt ki a gond, remény.
Vasajtón át a lugasba,
Halál lépdel gyöngykavicson,
Gyermekkorba zuhan a vén,
Kisbicskát csen a vásárban
És csendőrpofonnal lakol.
Feneketlen torony a jel,
Tómélybe hullik a tudat,
Vakolt tükör a lét és fáj.
Az utolsó napok
Játszik a fény a vízen,
Csöndben haldoklik a nád.
Partra dobott élet ég,
Emberben Isten, állat.
Arcából gyerek néz ki,
Majd intelligens hóhér.
Múltra könyöklök én,
A lusta időutas.
Vagy a kékség vándora,
Repedt hang a mély zűrben.
Tékozló jussát kéri
Pléhkrisztus, keresztalja.
Azt ígérted
Mintha húsodból vágnék,
Apám, veled együtt fogy
A gyors, seholsincs idő –
A beavatottság vége.
Holdfénybe kivetett árnyék
Vagyok, rejt a vas csengése.
Ki ellopta a kisbicskát,
Nem én voltam, nem te voltál.
Egyre nől a domb előttem,
És nem csinálsz hozzá szánkót.
Sehol a pej csikó, pedig
Azt ígérted, azt ígérted.