Tarján Tamás

„Vigasz az irodalomban”

Bródy Sándor: Don Quixote kisasszony

Százötven éve,

1863 júliusában született B. S.

A tanulmány címe idézőjelben áll, mert az illetékes lexikonok, kézikönyvek által is el-elfeledett első Bródy Sándor-regény huszonegy fejezetéből a huszadiknak a címét kölcsönözzük – hogy végül épp a Vigasz az irodalomban vélhető jelentésével ellentétes következtetésre jussunk. Az 1886-ban, a huszonhárom éves szerző tollából megjelent regénynek újabb kiadása, gondozott szövege nincsen, hozzáférést a Magyar Elektronikus Könyvtár (mek.oszk.hu), ezen belül a Modern magyar könyvtár tesz lehetővé, amelyet azonban tanácsos óvatosan kezelni. (Részben javítatlanul hagyja a következetlenségeket és sajtóhibákat, részben korrigál, módosít, új hibát vét stb.)

Az irodalomtól, irodalmiasságtól tudatosan átitatott regény lapjain Bródy mindvégig (a címben is) idézőjelben használja a hősnő megnevezésére az eleve literarizált „Don Quixote” kisasszony formulát (kivéve, ahol – valószínűleg véletlenszerűen, nyomdahiba folytán – lemarad az írásjel). A klasszikus spanyol alakot választja – Don Quixote, a mára elterjedt Don Quijote helyett –; az írásmód, névhangulat, kiejtés kérdéseivel nem foglalkozunk, amint a szöveg filológiájával sem. Megismételve, hogy a könyv következetesen macskakörmök közé illeszti a Cervantestől oly sokak által, évszázadok óta átvett-újraértelmezett (esetleg eltulajdonított), sokjelentésű, mára közszájon forgó világirodalmi figuranevet – nem zárható ki az sem, hogy ezzel mindössze az átvételre utal, hiszen általában a műcímeket, olykor a művek szereplőinek nevét is idézőjelbe iktatja regényében –, az alábbiakban Don Quixote kisasszonyként írjuk a nevet. Az idők folyamán a gyér számú források, értelmezések is lekoptatták az idézőjelet, s manapság Don Quixote kisasszony című regénnyel találkozunk, ha találkozunk az említésekben. Az idézésben a mai helyesírást követjük, de egy-egy szó korfestő alakját meghagyjuk.

Bródy különösebben nem értelmezi, egyszerűen bevezeti a regényben a nevet. Mindvégig fejtörést okoz, hogy a már nem fiatal, kissé ütődöttnek tartott, elmés-nemes lovag, a tragikus-botcsinálta moralista, a regény végén „kijózanodva” lelkét kilehelő Don Quixote neve miért válik a tizenéves hősnő ragadvány-, gúny- vagy becenevévé. Leginkább arra gondolhatunk, hogy a vidéki magyar város légkörével elégedetlen, irodalomrajongó, irodalmi sikerekre áhítozó, a nagyvilágnak (Budapestnek) nekivágó nőt, Vass Tärrit környezete (vagy maga az elbeszélő [is]) e tekintetben „szélmalomharcosnak” tartja, elvágyódását – modoros, talentum nélküli, téveszmés tervezgetéseit – nem tolerálja. Egy ízben tudtára is adják háta mögötti titulusát, ami nem lepi meg és aligha sérti. Hiszen nevezik őt szemtől szemben „kincs”-nek is! Mindjárt a harmadik fejezetben egyik hódolója, a nős adótiszt Palaczky Ferenc őreá céloz e szóval „Egy leány eszményképéről” című dilettáns matiné-felolvasásában. Allegorizálja szyrénként, galambként és fehér ibolyaként is imádottját, és nemes érdemként, „testtelenségét”, éteri szellemiségét sugalmazva kiemeli: „alig látják enni”.

A soknevűség, a változatos tulajdonnévi és köznévi jelölés, körülíró megnevezés lényegi összetevője a személy rajzának. Ő maga „Sand György”, azaz George Sand bálványozója, reményeiben „a magyar George Sand”. Ugyancsak összehasonlítást, azonosítást nyer – az elbeszélő részéről a forrás íróját és címét el nem hallgatva – Jókai Mór Az arany emberének Noémijével. Holott a legkevésbé sem babonázó vagy érdekes jelenség. „A »kincs« nem volt valami kitűnő szépség – tudjuk meg. – Kicsiny s szürke szemei voltak; s nagyon sajátságosan, majdnem sunyin nézett velök. Hanem bőre szinte olyan volt, mint a fehér plüss. Nem nagy alakja erősen kifejlett, dereka mégis karcsú. Tompora pedig oly széles, mintha nem is tizennyolc éves leány, hanem asszony lett volna…” Ha ehhez hozzászámítjuk párnás kacsóit, valószínűsíthetjük, hogy széptevőinek többségét – de nem mindig és nem mindegyiket – inkább a város köz- és kulturális életében elfoglalt helye, viszonylagos érdekessége, majd részint, inkább már a fővárosban, a (rosszul felmért) hozománya hozza lázba.

Vass Tärri affektált neve az egyszerű Vass Teréz név finomkodó „művésziesítése”. (Bródy alkalmaz, bár nem rendszerszerű következetességgel – az önmagát megcsúfoló Vass név mellett – más beszélő neveket, például a könyv második részében felbukkanó orvos neve: Veér doktor.) Mivel a regény jószerivel ismeretlen a mai irodalombarát előtt, nem mellőzhetjük a fordulatos cselekmény rövid kivonatát.

Terézt a gyermektelen Vassék fogadják örökbe, s jó körülmények között nevelik fel a Balla nevű mozgalmas, részint román nemzetiségű városban (ahol nem tombol a korrupció, a rokonok-mutyi: a gazdagok egyszerűen gazdagodnak, a szegények pedig szegényednek). Cseléd édesanyjával sűrűn találkozik a Vass-házban, de nem akarnak, illetve nem mernek kommunikálni egymással, elhidegülnek. A nevelőapa hirtelen halála megroppantaná Vassék egzisztenciáját, ám a lány vér szerinti apja, egy nincstelennek hitt szappanfőző váratlanul szép vagyont hagy gyermekére. Azzal a feltétellel, hogy román paraszti családból származó, román ajkú ifjúhoz kell feleségül mennie. Tärri ezért behálózza az érte epedő ifjú értelmiségiek egyikét, Atyimovics Coriolánt (alighanem beszélő név ez is), aki elveszi, bár a vak is látja, csak ő nem, mire megy ki a játék. Budapestre költöznek, ahol a lány – a titkárául fogadott Palaczky segítségével – ötszobás lakást bérel, férjének viszont még a vonaton kiadja az útját, nem hálják el a házasságot. A félmilliós metropolis a korábbiaknál is hamisabb várakozást ébreszt a címszereplőben: „Nem vágyott kevesebbre, mint e négyszázhatvanezer ember központja lenni, ismert, bámult, irigyelt központja. Valami feltűnő műről, valószínűleg valami költői műről gondolkodott, homályosan, határozatlanul, de csak addig, míg e mű által ismert s megimádott becéje lesz e kis Bábelnek. Oh, ezen a ponton képzelete, gondolkodása oly világos volt a legapróbb részletig, hogy szinte elvakította…” Délibábjait hizlalja, hogy az a szerencsevadász poétajelölt, a Musset- és Wilde-karikatúra Ardó Kornél is feltűnik oldalán, akivel két évig levelezett korábban. A gubancolódó szálak egyikét elvágja a többszörösen meghurcolt Atyimovics halála. (Bródy finom írói fogása, hogy Coriolán halálos ágya mellett Vass Tärrit egyszer s egyszerűen újra Vass Teréznek nevezi a történetmondó: mintha egy pillanatra megigazulna, romlatlan gyermeki énjévé változna vissza a címszereplő.) A szegények orvosaként elhíresült, testvéreit iskoláztató, sok pozitív tulajdonsággal bíró Veér doktor ugyanúgy nem lesz a megözvegyült lány férje, ahogy más kérők és legyeskedők sem, sőt, a megbántott Veér Tärri húgát, Lontát veszi nőül. Palaczkynak immár sikerül a többszörösen csalódott, összezavarodott, magába forduló (s a különféle társasági, irodalmi pazarlások következtében már alig valamicske vagyonnal rendelkező) Tärrit elcsábítania. A Lonta mellől bűnbánóan, boldogtalanul visszatérő, új, közös életkezdést esdeklő Veérrel Palaczky rajtakapja szíve hölgyét. A jellemtelen, de valóban szerelmes férfi – aki egyben „megvett rimájának”, ember-tulajdonának aposztrofálja Tärrit a csúcspont-jelenet során – azzal a pisztollyal, mely nemrég még az öngyilkosság tervével engedte játszadozni Don Quixote kisasszonyt, lelövi kedvesét. A mindvégig inkább ironikusra hangolt mű indokolatlanul tragikus befejezést nyer (illetve a Don Quixote-i sorshoz hasonlóan a halál teszi ki a pontot).

A csekély szakirodalom – benne elsősorban Juhász Ferencné Bródy Sándor című 1971-es monográfiája – teljes joggal nevezi egyenetlen színvonalú, de részértékekben gazdag, figyelemre méltó alkotásnak a regényt. A Bródy kapcsán oly sokszor szóba kerülő írói előfutárság, a 19. század utolsó harmadából az induló Nyugat folyóirat prózája felé ívelő híd-funkció szintén igazolódik. Nagy fesztávval. Palaczkyt felelőtlensége, lumpolása miatt, még Ballán, otthagyja a felesége, kirámolva a közös lakást. Ahogyan Palaczky a tizenegy évi házasság felbomlásával megkönnyebbül (s vállrándítva azonnal a cselédlányát teszi szeretőjévé, otthoni mindenesévé), ahogy a férfi–nő kapcsolatot önmentegető, hímsoviniszta módon modellálja, az nem egy Móricz Zsigmond-regény rokon problematikájával, a nő igájából szabaduló férj számvetésével (akár az 1936-os Rab oroszlánnal) meglepően szoros, itt-ott majdhogynem szó szerinti összefüggésbe hozható.

Ugyanígy máig frissen hat Bródy atmoszférateremtése, a pre-móriczi jelleg. A Közművelődési Körről – a városi tisztviselők éjszakai tanyájáról, „a kultúra fészkéről” – írja: a könyvtár(szekrény) „a nagy ebédlő zugolyában volt elhelyezve, és sántán, elhagyottan állt a homályos zugban. Tetejét vastag por lepte, zöld kötésű könyvei közül pedig penészszag áradt szét a teremben. A felső polcon tagadhatatlan renddel és csínnal a könyvtáros pipái voltak elhelyezve; majdnem valamennyi nemzetiszínű bojttal”. A kultúra leginkább gugli-kultúra és kártya-vitézkedés. Feljegyzik a nagykönyvbe, hogy Janik János (még egy beszélő név, a kugliban sikeres „Janié”) „3-szor 9-et ütött a guglin”, s „Ötször egymás után királyt ütött Uzon Gergely. Fizetett egy akó sört. Éljen!”

Némileg esetlegesek, mégis megragadóak a budapesti fejezetek tüntető naturalizmussal nem sújtott világvárosi periféria-ábrázolásai, a napszakok és enteriőrök hatásos, festői képei, az irodalmi nyüzsgés „fotografálása”.

Vass Tärri médiuma és kissé áldozata is e velejéig hamis (illetve számára nem megfelelően ismert) világnak: „…olyan időben kezdett hosszú ruhát hordani, midőn az emberek újra beleveszkődtek a predikátumokba. Mindenféle ágú koronák s monogramok idejében. Akkor, midőn a symbolumok újra elkezdték bolondítani az országot. Ma, amikor egy nagy osztály tetoválja magát, s értelme vesztett cifraságokban gyönyörködik, s akin nem látja a megkülönböztető cirádákat, azt kizárja magából, vagy megveti…” Valóban (több írótárs, íróutód és irodalomtörténész felfigyelt rá) arra predesztinál a Bródy láttatta századvég, hogy (Arany László hősének nevét kölcsönözve) „a délibábok hőse” – más megnevezéssel: Don Quixote, női Don Quixote – legyen (mint a kor számos regényfigurája) a nem egészen értéktelen, bár szolidaritásunkat ki nem érdemlő, eltájolódott és naiv központi alak.

Mindezeket az éles szemre valló, elsősorban szociológiai, társadalom- és jellemkritikai észleleteket, a szerkezeti gyengék ellenére érett írói megoldásokat azonban egy eddig nem kellően hangsúlyozott összetevő hordozza: a Don Quixote kisasszony nagyszabású, a groteszkum felé mozdított literarizáltsága. Az irodalom mint hamis tudat, mint torz társadalmi referencia van jelen Bródynál. Az irodalom mint elsődleges önmegvalósítás, az irodalomban élés ködképe, az irodalmiasságban való hazug tetszelgés, a stiláris lealacsonyodás közhelyessége, a szó-szemfényvesztés szövi át kritikai módon a regényt. Talán egy irodalmi hangoskodás alkalmával maga a megszólaló, a pezsgővel koccintó „aestheticusok” egyike is elhiszi, amit Tärrinek adresszál: „Magyarország legelső írónőjéért, annak ragyogó tehetségéért iszom a modern nektárt, s innám érte, ha méreg volna!” Hemzsegnek az „új műfajt teremtő” hencegők, akik „Kirda” meg „Photogen” s egyéb címeken terveznek remekművet, például „Egy regényt, melyben az összes társadalmi problémák meg legyenek oldva”. Egyikük „Két gyűrődött kutyanyelvet vett ki zsebéből s felmutatta: Itt van! (Egy év óta mindig e két oldalt mutatta.)” Még Móricznál is jóval előrébb szaladhatunk: Spiró György Kerengőjében (1974) kissé hasonló módon híresül el Süketh Boldizsár, akinek egyszer Budapesten megjelent egy novellája; s mindig ez az egy novella táplálja vidéki dicsőségét – amíg meg nem feledkeznek róla.

Bródy a legváltozatosabb formákban és a legváratlanabb helyeken gondoskodik a literarizálásról. Felsorolásokban zúdítja az olvasóra a kor divatos – jobbára silány, mára elfeledett – könyveit. A ballai zugoly-könyvtár állományát például: „… meglátszott a »ballai kör« nyilvánvaló hazafisága: zöld kötések váltakoztak a pirossal, s csak úgy virított rajtuk az arany bötűs felirat: »Szulejka. Regény. Brühl.« »Házass. drámái. Reg. Montepin X.« »Ördög fia. Keval.« »Ponson du T. Rocambole.« »Xaver de M. A vörös álarc.«” Lejáratódhat az értékes is, például ha nem tetszik a hátterében a „Balassa Bálint Társaságot” tudó „közlöny” tartalma: „Minek adnak affajta unalmas kezdő íróktól, mint az a Boz! – panaszkodik valami fiatal egri menyecske.” A Boz szerzői nevet használó Dickens már a regény cselekményideje előtt, 1870-ben elhunyt… (Az Egerben született Bródy helyenként oda-odaszúrt egyébként szeretett városának.)

Az irodalomtól átjárt, e vonatkozásban szándékoltan túldimenzionált regény, mint mondottuk, kifejtés nélkül forrasztja a Don Quixote kisasszony nevet Tärrire. Máskor egy-egy esemény mélyebb megértetését irodalmi utalás helyettesíti. A hősnő, saját végzetét vizionálva, „emlékszik Millics Klárára”, ki viszontszerelem híján megöli magát. Turgenyev Klara Milics (magyarul: A halál után) című hosszú elbeszélését kell felidéznünk ahhoz, hogy a szituációt értsük. Bródy személyes értékítéletének tudatásával sem fukarkodik. A történetmondó szerint Turgenyev, „A legnagyobb orosz, az ismert világ és az ismert idők legnagyobb kedélye volt tán egyedül képes arra, hogy a legintenzívebb lelki fájdalom közepette egy egyszerű elbeszéléssel oda tolakodjon a lány lelkébe”. (A beszédmód, a nyelvi forma megengedi azt is, hogy e közlés első felét a szépirodalom olvasásában otthonos Tärri vélekedéseként fogjuk fel.)

Az orosz irodalom hatása tűnik a legerősebbnek az általános és sokhúrú literarizálásban, Turgenyev mellett Tolsztoj és mások révén. A Budapestre vágyódó Vass Tärri „A főváros, a főváros!” sóhaja a különféle csatornákon szintén megidézett Csehovtól a Három nővért, a „Moszkva! Moszkva!” elutazás-illúziót juttathatná eszünkbe – ha a színmű nem tizennégy évvel Bródy regénye után keletkezett volna. Az „előfutárság” e megnyilvánulása más motivikus tényezőkön, Bródy Sándor egyéb „oroszos”, „csehovi” írói tapasztalatain is alapulhat természetesen. Előérzet jellegű a regény arckép-motívuma is (az utolsó sorban a halálesettől megdöbbent képkereskedő az imént meggyilkolt Tärri emlékét idézné máris: „Az arcképe… hol az arcképe… ki kell függeszteni… az arckép…) – ám ne feledkezzünk el: Wilde híres alkotása, a Dorian Gray arcképe csak 1890-ben készült el. Ebben az esetben is akadnak egyéb közvetítői a motívumnak.

Bár a tucatszor tucatnyinál több irodalmi vetületet jobbára ironikus célzatúnak neveztük, az idézetekkel részben annak is láttattuk, az írót el-elkapja az irodalom láza, az olvasói hév, a szakmaszeretet, literátus-ismereteinek és álláspontjának közlésvágya. Az antik (görög, latin, bibliai) utalásokkal elő sem hozakodunk, Marlitt-tal és más korabeli sikerírók nevével nem szaporítjuk a ballai könyvtár állományát. (Noha lényeges az erős, egyben kétséges képzettársítású Don Quixote kisasszony névadás folytán, hogy a Marlitt szerzői nevet használó német bestselleríró: nőíró. S külön elemzést kérne, hogy George Sandban – fényképét asztalán őrizve – Tärri nem az emancipált írónőt fetisizálja, hanem a szivarozó, nadrágot hordó „se nem férfi, se nem nő” irodalmi fenomént. A semlegesnek, „tisztán irodalminak” gondolt egót, akinek akadnak ugyan szerelmi botrányai, de az irodalmat a magánélet elé helyezheti, magánélete is irodalommá válhat. Napjaink egyik irodalomtudományi iskolája, a gender-szemszögű irodalomközelítés ugyancsak bőven kapna tápot Bródy regényétől.)

Ha Tärri Don Quixote kisasszony, vele egy fedél alatt meghúzódó húga sem maradhat irodalmi név nélkül. Lonta: Hamupipőke – s ebben az esetben az ismert mesei előzmény miatt ismét szükségtelen a jelentés kibontása. Bródy időnként a literarizálásnak köszönhetően „megússza” a tényleges írástevékenységet, megtakarít valamennyit az ábrázolásból. Az irodalmi megelőlegezettség az archetípusok felléptetése, a kronotopikus elemek használata révén néha szinte automatikusan működik. Így a levél, levélírás, levélforma motívuma, műfaja. Jönnek-mennek a nemegyszer szövegszerűvé is tett levelek. Nem marad ki az Anyeginnek levelet író Tatjána akkortájt is már-már sztereotip – épp archetipizálódó – figurája, valamint Puskin nevének bejátszása a szöveg erőterébe. Tärri: Tatjána is. Ha Bródyt egy-egy levélfordulat (épp a Tatjána-említés) kapcsán elsodorná az írói-olvasói, céhtársi ámulat és nosztalgia, másutt helyrebillenti az egyensúlyt az irónia eszközeivel. A kavargó cselekménybe az is belezsúfolódik, hogy Tärri magára maradt, öregecske nevelőanyja megszökik az egyik fiatal irodalmi titánnal: „Az özvegy széptudományi szempontból s hogy a németalföldi iskolát tanulmányozhassa, Graciánnal Bajorországba utazott”. Levelet hagyott hátra nevelt lányának: „Ha megátkozol is, de el kell mennem. Lukács ösztöndíjat kapott s el kell utaznia. Nem engedhetem, hogy maga utazzék. Gyengeségét kihasználnák, ha nem volnék mellette. Szüksége van nemtőre…”

Sok irodalmi és nyelvterületről, sok korszakból gyűjti be hivatkozásait Bródy. (A csak ráutalókat, szövegfordulatban létezőket, fonákul idézetteket nem soroltuk, s egyáltalán nem valószínű, hogy a mai olvasó a majdnem százharminc éve keletkezett mű valamennyi – szó szerinti vagy torzított formában leírt – vendégszövegére rátapintana.) Meglepő mondat tehát a regény vége felé, hogy „Magyarországon nincs irodalom”. Persze ezt az ifjú kíméletlenek harsogják, akik – ügyet sem vetve sorozatos lapalapítás-csődjeikre, az egyre csak elmaradó valóságos művekre, az irodalmi társaságok hatékony tevékenységének hiányára – kizárólag önmagukat tekintik az irodalmi jövő letéteményeseinek. A Don Quixote kisasszonyban egymásba fonódva állítja és tagadja az író az irodalom jelentőségét és jelentéktelenségét. Piedesztálra emeli az irodalmat, és ugyanazzal a mozdulattal ledönti talapzatáról. Az irodalom csak önmagáért állhat jót – ha jó irodalom –, a valóság helyébe fikcionált (valóságnak álmodott) irodalom visszájára fordul, súlyosan kikezdi a szélmalom-írókat, sőt a címszereplőre kimondja a halálos ítéletet. Az életnek tekintett irodalom csak az élet káprázata; az irodalom nem pótolja az életet, nem tanít meg élni.

Vigasz az irodalomban nem rejlik, mert a zord élettel vigaszként való szembefordítása eredendően és alapvetően hamis tételezés. Dimenziót, jelentést Bródy kezén attól kap a kritika, hogy a budapesti és a vidéki (ballai) társadalmi valóság, összefüggésháló is markánsan jelenik meg, tehát az irodalomnak van ellenpróbája, ellensúlya. Nem törvényszerű, hogy hősünk az irodalmat fogadja el valóságnak, s más hőseink a misztifikált irodalom felől keressenek utat – olykor igencsak nemtelen realisztikus utat – a bonyolult, ellentmondásos 19. század végi társadalom valóságába. Az irodalom nem engedi magát érvényesíteni az érvényesülés érdekében.

Az életét (tehetségtelenül, nevetségesen, hiábavalóan, tékozlóan) az irodalomra feltevő Tärrit tönkrement, tönkretett fiatal élete helyett nem várja az irodalom vigasza. Vigasztalanul bekövetkezik a vég. Tärri meghal, gyilkos golyótól.

Igen valószínű, hogy ezt már olvasta valahol.