Tornai József
„Villám sújtotta kor”
(Részletek az esszékötetből)
Nincs. De hátha van?
(Samuel Beckett: Drámák)
Időnként mindenki a körmét vagdalja, mint a Némajáték hőse. Időnként mindnyájan úgy érezzük, hogy bezárult a világ: kukában élünk.
Időnként szeretnénk, ha várhatnánk valakit napról napra.
Időnként csak fejünk-karunk látszik ki a homokhegyből, máskor az utolsó tekercs is lefut magnónkról.
Nincs egy szavunk sem. Nem tudunk beszélni. Természetesnek tartjuk.
Természetesnek látta-e Beckett azt az emberi létállapotot melyet drámáiban fölmutatott? Föl az égre. Valakinek. Mintha volna ott valaki. Szenvedtek-e Beckett alakjai, és magától értetődőnek gondolta-e az ír drámaíró, hogy az ember szenved a XX. században? Ez volt az én alapkérdésem, miután láttam a Godot-ra várvát a Némajátékot, az Ó, azok a szép napok!-at vagy A játszma végét, és olvastam a többi darabot is. Ha szenvedtek, akkor még emberek, ha nem, akkor csak bábuk, marionettfigurák. Akkor nem nekem szólnak.
Beckett minden szereplője szenved, másként nem is kerülhetnének a színpadára. Mitől szenvednek? Csupán attól a véglény-állapottól, melyben találkozunk velük? Vagy azt a kort és kórt nyomozná Beckett, melyet a két világégés és a hidegháború atombombaárnyéka okozott és tartott fönn megszakítatlanul? Hirosima és Nagaszaki volt látomásának magva? Nekünk, magyaroknak nem kellene ezen a vízión meglepődnünk Vörösmarty „sárkányfogveteménye” után.
Hiszen csak egy jóslat beteljesedésének vagyunk tanúi.
Mert Beckett nincs egyedül (így még mániákusnak is mondhatnánk). Jönnek a korban vele együtt a kegyetlen színház, az egzisztencializmus, az abszurd szerzői és filozófusai: Ionesco, Jenet, Jarry, Camus, Sartre. Csak hazudni lehetett, pontosabban „igazat hazudni” – ahogy Aragon megvallotta, vagy kétségbeesni. Hogy lehet az, hogy Pilinszky ugyanolyan roncsként vergődőnek látta a modern embert, mint Beckett? Csak azért, mert bejárta a haláltáborokat, és tudta, hogy ha az emberi lényt egyszer így meg lehetett alázni és gyalázni, akkor már ez akárhányszor megismétlődhet? Nem látott kevésbé mélyre, mint a Godot szerzője:
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
………………………..
Mint tagolatlan kosárember,
csak ül az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Ő az egyetlen az európai lírában, akit ez a megfosztás tiltakozásra kényszerít. Beckett nem tiltakozik. Ő bénultan tűri azt a történelmet, amely rég nem események egymásra következése: emberi célok és szörnyűségek kibogozhatatlan, véres hálója. Van bűn és ennek büntetése. A bűn a megszületés, mint Szophoklésznél, de minthogy erről nem tehetek, marad az egész lét abszurditása. Valamelyik Beckett-alak célzást tesz a születés előtti állapotra. „Az volt a szép idő!” – vágja rá kapásból a társa. Az abszurd, a megmagyarázhatatlan szenvedés tehát eredendő és végleges, nincs belőle menekülés. Az egész életmű erre az iszonyatra épül rá egyre következetesebben, amint a Jövés-menés, a Mondd, Joe, a Film felé haladunk.
A Godot más.
Ezért érdemes és főleg lehet róla beszélni.
De csak miután a többi darabot is ismerjük. A többi drámában ugyanis világos, hogy csak ez az egy „rohadt, büdös” világ van (amint a valóságban is ).
Pilinszky, miután végigjárta ezt, egészen az Apokrifig, talál magának (és nekünk?) egy másikat, ahol az Úr, a „Bárány megnyitja a Könyvet”.
Van-e ilyen másik világ Beckett számára? Vladimir és Estragon számára?
Nincs. De hátha van?
Hogyan, Beckett nem tud (nem akar, nem mer, irtózatosan fél?) dönteni? Az ember a Kezdetektől (mi az, hogy Kezdet?) hisz ebben a másik valóságban: az Aranykorban, a Boldogok szigetében, Atlantiszban, Isten országában, a mennyei birodalomban. Ez a hit kiirthatatlan. De nem bizonyít semmit. Ez a baj. Beckett, azaz Vladimir és Estragon számára is. Az egész emberi állapot ezen a ponton lebeg. Beckett Godot-ja is. A dramaturgiai megoldás a várás bevezetése a filozófiába, a mindennapi életbe, a tudatalattiba, a teológiába. Egyházatyák és eretnekek agyába.
Íme, a nagy Advent!
A Godot a karácsony, a születés, a megváltás, az eljövetel előtti idő. Amikor még nem dőlt el. Micsoda? Az, hogy az ember egy főemlős-e vagy a Halhatatlan, az Isten része vagy legalábbis az Istent örökkön-örökkön látó-imádó, aki most persze keménykalapban, rongyosan és kegyelemcsontot rágva ül, jár-kel egy fa alatt, melyre föl akarja akasztani magát, mert (vagy ha!) Godot holnap se jön. Pedig megígérte.
Az Ígéret Földjére várjuk a bebocsátást.
Az ígéret nem teljesül, semmi értelme a vágyakozásnak (bár az ember erre vágyakozik, mióta csak eszmélete van), tehát akkor vágyakozni, várni sem szabad? Beckett azt mondja, az embernek joga van várni a szenvedés végére, még akkor is, ha ez a várás az időtlenség, az örökös jövő, azaz a szenvedés maga! Itt tartunk, ez a tiszta ész antinómiája: várj, és szenvedsz a várakozástól, ne várj, és szenvedsz, de azt se tudod, mitől. Vársz vagy nem vársz: a szenvedés megmarad. Nincs másik világ, csak ez a „rohadt, büdös”, ez, ahol minden mulandó, csupán a szenvedésed nem. Buddha azt mondja, hogy semmi megmaradó nincs se benned, se kívüled, se a földön, se a csillagokban. Ha elfogadod a teljes ürességet, vagyis hogy sem Éned nincs, sem Magábanvaló, hogy csak az jön létre, ami föltételektől függ, s ha ezek megszűnnek, a létrejött sem létezik tovább: ha nem vágyakozol és várakozol semmire – mondja Buddha –, ha helyesen gondolkozol és beszélsz és cselekszel, megszünteted a szenvedésed ezen az egy világon.
Én nem hiszek se Buddhának, se Beckettnek. Mert szenvedés mindig volt és lesz, de öröm és szépség is mindig volt és lesz. És megismerés és tiszta szemlélődés is mindig volt és lesz. És vágy és várás is mindig volt és lesz. És akkor még nem is beszéltem a hatalmi emberről: az Asszur-Ben-Aplikról, Dzsingisz kánokról, Tamerlánokról, Attilákról, Napóleonokról, Sztálinokról és Hitlerekről; általában a birtoklás és szerzés, a természet elpusztításának démoni alakjairól. Mert főleg ezek vagyunk mi: a föld orgyilkosai, tengerek, erdők, folyók, a légkör beszennyezői! Mert legyőztünk minden más élőlényt, nincs más ellenfelünk, csak önmagunk, Beckett nem gondolt erre, amikor férgeknél is alacsonyabb rendűnek írt le minket? Nem gondolt a természettudomány és a haditechnika diadalmas, korlátot, etikai parancsot nem ismerő sok milliárd kisistenére?
Isten, avagy az egyéni halhatatlanság
(Miguel de Unamuno: A tragikus életérzés)
Nem, mit szerelemnek hívnak,
de mért nem kell tőlem
az áhítat, mely a szív vad
szökése az égen,
pille sóvárgása csillagig,
éjszakáé reggelért,
vágy, mivel a lét szomorú itt,
valami messzi felé.
Shelley versét kellett magamban fölidézem, hogy Unamuno könyvét, azaz érvelését megértsem. A tragikus életérzés azért érdekel, mert még Shelley szerelmi szomja sem olyan lehetetlen – bár többnyire annak bizonyul minden ilyen vágyakozás és szenvedély –, mint a spanyol író-filozófusé a halhatatlanság után. Magával ragad az a kétségbeesett igyekezet, hogy legyőzze magában azt az igazságot, melyet kis mondókaként maga is jól ismer: „Ami igaz, nem vigasztal, ami vigasztal, nem igaz.”
Az indulatát becsülöm.
Érveit egyáltalán nem.
Fiatal koromban átestem azokon az égi, megfoghatatlan reménykedéseken, hiteken, melyeket katolikusként nevelkedve és anyám ájtatos életét látva gondolkodás nélkül elfogadtam. Még egy olyan rövid időszakom is volt (közvetlenül a háború után!), amikor a katolicizmust valamilyen előkelő, „minden gyanún felül álló” vallási erőnek tartottam.
Csak aztán éppen ez a „gondolkodás nélküliség” változott meg bennem. Hosszú útra kellett indulnom, sok évtizedes kanyarokra és egyenesekre, megállásokra és néha letérésekre mind a mai napig. Merőben ellenkező irányban haladtam tehát, mint amerre Unamuno tessékelne: „Az az igazi bűn, talán a Szentlélek ellen elkövetett bűn, amelyre nincs bocsánat – az eretnekség bűne, hogy a magunk fejével gondolkodunk” (kiemelés tőlem). Volt már, aki kimondta a mi honunkban, hogy a liberális, vagyis az eretnek rosszabb, mint a gyilkos, a rabló vagy a házasságtörő. „Az követi el a legsúlyosabb bűnt, aki nem engedelmeskedik az egyháznak, melynek csalhatatlansága megvéd bennünket az észtől.” Az ötvenes évek Magyarországán a kommunista egyház „csalhatatlansága” akart megvédeni engem is. Tehettem-e mást, annyi hazugságot látva-hallva, mint hogy eretnek lettem? Hiszen semmim sem maradt, mint a magam feje. Meg az irodalmi, tudományos és filozófiai olvasmányok.
Éppen az uralkodó egyház hamissága figyelmeztetett a másikéra,
az üldözöttére.
Unamuno a Krisztus-mítosz egyetemes érvényére hivatkozva fogadja el és hirdeti nagy írói-szónoki lendülettel az egyéni lélek halhatatlanságát. Pascalt is idézi, aki szerint „meg kell butulnunk”, hogy az örök életről szóló igazságot elfogadhassuk. Megcsodálom Unamunót, ezt a huszadik századi gondolkodót, aki az emberi halandóságba való beletörődés ésszerűségével mély, büszke, szinte önkívületi állapotban tett esküvel száll szembe: „Nem engedelmeskedem az észnek és föllázadok ellene, és igenis megalkotom a hit erejével Istenemet, aki halhatatlanná tud tenni, és akaratommal megváltoztatom a csillagok járását, mert ha csak akkora hitünk volna, mint egy mustármag, és azt mondom ennek a hegynek: »Menj innen amoda«, elmegy és semmi sem lenne lehetetlen nekünk”. Bámulatos ez a modern Münchhausen báró! Unamuno ugyanis végül csak egy lehetőséget lát vágya elérésére: azt, hogy Isten minden ellenkező tény ellenére is megajándékozhat minket lelkünk halhatatlan, örök életével. Mindegy, hogy maga az istenfogalom is vizsgálatra szorul; ebbe kapaszkodik bele az abszurditásnak ez a bajnoka? Ez tetszik benne: tudván tudja, hogy csak vesztes lehet, mégis küzd az utolsó leheletéig, utolsó gondolatáig, mellyel a tudományt, a darwinizmust, a racionalizmus minden megnyilvánulását megcáfolja. Nem kutatom az okát, hogy az 1912-ben elkészült könyv szerzője miért nem lép túl az európai vallási és filozófiai látókörön. Istenfogalma – szerinte a Teremtő egyenlő a Világtudattal – annyira nélkülözi például a buddhizmusban is kialakult „függő keletkezés” elvét éppen úgy, mint a modern evolúciós elméletek alapján rendszerezett ontológiát, hogy inkább egyéni lírának, merő szubjektivizmusnak tekinthető. Hiszen, ha tisztában volna azzal az ontológiai ténnyel, hogy a mindenségben csak az létezhet, melynek megvannak a kellő föltételei, nem képzelhetné el sem egy kozmosztól független világtudat, sem egy fizikai hordozótól meg nem határozott lélek valóságát. Ilyenformán nem tudom, mit válaszolna, ha módom volna megkérdezni tőle, mit jelent az, hogy öröklét vagy örökkévalóság, amikor Einstein revalititáselmélete óta az idő és a tér is erősen vitatható lett mint magánvaló lét. Unamunónak eszébe sem jut, nemhogy magyarázni tudná, van-e egyáltalán bármilyen szubsztancia, tehát olyan, akár szellemi, akár anyagi jelenség, amely nincs alávetve létkategóriák, sőt létrétegek törvényeinek.
Csak törhetetlen sóvárgását tisztelem, a szomjat, mely mindnyájunkban megvan, folyton megkísért a halhatatlanság álmával. Ez nem virtuális, ez valódi vágy, csak nem szabad elcserélni az egyedi üdvözülés egy tál lencséjét a létegész szellemének végtelen működéséért.
„A mioritikus tér” filozófusa
(Lucian Blaga versei)
Lucian Blaga szerencsére nem teoretikus költő. Pedig a Bárányka (Miorica) című balladára épülő elméletét (mely szerint nagyjából odáig terjed a románság földrajzi és kulturális értelemben egyaránt, ameddig Kelet-Európában ezt a népköltészeti remeket ismerik, és vándorpásztorkodó életmódot folytatnak) olvasva erre számítottam. Köteteiben ennek szinte semmi nyoma. Az 1919-től kezdve haláláig (1961) sűrűn megjelenő versei inkább afféle szimbolista-expresszionista költőt mutatnak.
Éj közepén kolostorok körül lappangó lények
lábon alszanak, midőn mohák párás lelke
el-elbolyong a vízmosás-odún.
Bagolynyi lepkék napkeletről lebbennek tűz hamvát keresni,
s fenyő tövébe, bürök átka mellé
komor pásztor jön eltemetni
bárányát, kit erdő dühe ölt meg.
Nem nehéz ilyen éjszakai képekben Traklra, azaz az osztrák költő vízióira emlékezni. Noha a román világ, és ezt Blaga éppen elég erősen árasztja magából, egészen más, mint Salzburg és környéke. Jó volna eredetiben olvasni! – sóhajtom némelykor, mert érzem, hogy amit ő megteremtett, azt a nagyon sajátságosat, aligha lehet a magyar nyelv konkrétságával közvetíteni. Biztos vagyok benne, hogy a román konkrétság íze, képessége, szinte azt mondhatnám, színe nagyon is különbözik a mienktől. (Olyasféle emlékre gondolok, amelyet az első, Erdélyben látott kék falú román parasztházak hagytak bennem.)
Ha tehát nem filozofikus, de még csak nem is intellektuális költő Blaga, bár esszéiben, német egyetemeken szerzett bölcseleti rendszerességében annál inkább az, mitikus látásmódja azonnal szemembe tűnik. Verseinek horizontja szinte mindig túl van a közvetlen érzelmeken, hangulatokon, tájleírásokon. Emiatt folyton valami furcsa várakozás hatása alatt olvasom A fény versei, A Próféta léptei, főleg a nagyszerű című, A nagy elmúlásban, a Nem sejtett lépcsők, a Hamuval rakott hajók vagy akár a Mit hall az egyszarvú és A csodás mag köteteinek darabjait. Mintha már ezek a címek is „adysak” volnának, hiszen ő is egyesítette magában a mitikusat és a modern-jelképeset, az egyistenhívőt és a „pogány Apollót”! Számos színpadi darabja között a többség a mitikus múltba nyúlik vissza. Nem olvastam őket, de tudom, hogy a Zamolx, a legnagyobb hatású. Erről az ősről írja Grigore Tánusan, hogy „A görög platonizmust és a keleti keresztény miszticizmust megelőzve Zamolxes volt a legkitartóbb prófétája a lélek halhatatlanságának. Ismeretes Juliánus császár beszámolója arról, hogy a géták hősiességének egyik magyarázata Zamolxes tanítása. Ő ültette el bennünk a hitet, hogy nem halunk meg, hanem csupán lakhelyet változtatunk. (…) Más szóval: a lélek halhatatlanságába vetett hit előbb volt a géta vallás tétele, s csak azután vált keresztényi dogmává, mi pedig oly állhatatosan őrizzük vérünkben, húsunkban, lelkünkben, hogy nyomai a román ember hétköznapi viselkedésében is megmutatkoznak.”
Bármennyire is tamáskodom Zamolxes görögöket és keresztényeket megelőző platonizmusában vagy abban, hogy a román paraszt már születésénél fogva hisz a halhatatlan lélekben (nem is beszélve arról, hogy éppen ez a halhatatlanság ellentmond a modern ontológiának!), azt látnom kell, hogy a múlt, a történelem hatalma ott dolgozik Blaga minden sorában, témájában. Ősi gyökérzet ez: a Blaga-féle költészet ebből hajt ki, ebből szökken virágba:
Lucian Blaga néma, akár a hattyú.
Honában
lényének kristályhava helyettesíti a szót.
Lelke csupa kutatás
évszázados néma kutatás,
szüntelenül
a legvégső gyökérig ás.
Hosszú az út „a legvégső gyökérig” – előre, s aztán vissza – a jelen időbe: mondatja velem a blagai paradoxon. Hiszen ő is a múltat akarja, a mítoszit, az ősit, a népit mai kultúrává tenni. Olyanná, melyben „minden” együtt él. De ő nem „narodnyik”. Néprajz és művészet című esszéjében tisztázza: „Egy műalkotás akkor is lehet nemzeti, ha egyetlen néprajzi elem sincs beleszőve. Tovább megyek: román műalkotást létre lehet hozni a román néptől merőben idegen néprajzi elemekből is. Hadd érzékeltessük ezt bennünket közelről érintő példával. A magyar Bartók Béla egész sor csodálatos, primitív és rafinált zeneművet komponált román népi motívumokra. És milyen eredménnyel zárult ez a zseniális kezdeményezés, ha a művészet és néprajz viszonyát tekintjük? Bartók kétségkívül román motívumokat használt, az általa komponált művek végső, lemérhetetlen, lényegi módon mégis magyar jellegűek. Bartók Béla nem tudott kitörni személyisége tökéletesen zárt köréből, mivel annak etnikumát megannyi tudattalan hajlam maradéktalanul meghatározta.”
Hol kereshetem ennek az esztétikának a párját nálunk? József Attilában, Weöres Sándorban? Mind a ketten magyarrá teszik, akár paraszti, akár városi, akár keleti, akár nyugat-európai, akár történelem előtti, akár modern civilizációs mintákra találnak. Ugyanígy nem tudott, nem akart megragadni Blaga a csak-románban, csak-balkániban. A kozmikusat is kereste, nemcsak a falusi elégiát. Ezért volt nehezebb s egyben szebb fordítani Áprilynak, Páskándinak, Szemlérnek, Bella Istvánnak, Jékely Zoltánnak, Zirkuli Péternek. Szeretném ezt hangsúlyozni még egy idézettel. Íme, A szívem – 1940-ben:
A csillagok, igaz, még fölöttünk vannak mindannyian,
de Isten hallgat, nincs szava ránk.
Vége nincs a sűrű sötétnek, nem támad föl a fény.
A szívem – égő könyv,
sirató
Hazám közepén.
Volt-e szürrealizmus?
(René Char: A könyvtár lányban
áll,
Henri Michaux: Nyugodjék lázadásban, Paul Éluard versei)
Mert mintha megfeledkeztünk volna róla. Pedig volt. De úgy
látszik, csak franciák közt, csak Franciaországban. Nálunk kacérkodott vele
Miért?
Erre azért nehéz válaszolni, mert minden, ami magától értetődő, aligha indokolható. Pedig tény, hogy csak Franciaországban, csak Párizsban lettek szürrealisták még azok is, akik mondjuk spanyolok voltak, mint Louis Bunuel vagy Salvador Dali. Arról nem is beszélve, hogy milyen hatással volt a képzőművészetre René Magritte vagy Chirico festészete, s nem is tudom, a „vámos” Rousseau-t nem lehet-e ide sorolni? Csak prózában nem született nagy mű. Breton regénye sem ér annyit, mint a versei. És mint a többi szürrealista költő versei. A mestert követve, Aragon, Éluard, Tzara, Michaux, Char, Reverdy. De mi az, ami összeköti őket és mégis nagyon különbözővé teszi? Breton persze, mint Buuel, politikai-metafizikai lázadásnak tekintette a szürrealizmust. Ugyanígy Éluard és Aragon is szinte gyakorlati politizálásra szánták verseiket, míg Reverdy, Michaux, Char, Tzara csak a teljes szabadságot akarták elérni szóban, képben, eszmélkedésben, akár élet-halált is átlépve. Éluard nagy verse, a Szabadság a legköltőibb programvers egy remélt új korszakhoz. A költő olyan komolyan vette ezt az egész földre kiterjedő végleges szabadságot, hogy ma kissé csodálkozunk ezen a túlzott hiten. Aragon szürrealizmusa, eltekintve attól, hogy kommunistaként hűtlen is lett hozzá a háború után, azért is okoz csalódást, mert éppen a lélek, a szellem, a test, az állam fölszabadulását maga elé tűző Bretont elárulva, ő írja a XX. századi líra etikailag legmélyebbre szállásának szörnyű dokumentumát, az Óda a KGB-hez című álkölteményt. Az is kiábrándításként ért, hogy megtudtam: annak idején Éluard helyeselte a csehszlovákiai Szlanszky-pert, a közönséges gyilkosságot. Verseibe szerencsére semmi szomorú eltévelyedés nem szüremkedett be: ő a Szerelem, élet, halál, a Nappalunknál jobb az éjszakánk, A költő munkája, Az élet joga, az Egyről, kettőről, mindenkiről és főképp a Véget nem érő költemény szerzője maradt. A költői energiakifejtés csodája ez a vers, valóban a szürrealizmus végül is megfogalmazhatatlan vállalkozásának bizonyítéka. Olyan telített költészet, hogy mindegy, honnan idézek a sok százsoros művet újra és újra végigámulva:
Hogy közben ajka és a csend
Értelmesen felfogja egymást
Hogy minden ébredő fejet
Megsimogasson a keze
Hogy kezének vonalai
Folytatódjanak más kezekben
Távolságot időt tölteni
Őrületemet fölcsigázom
Az őrület, a költői, itt a kulcsszó. Charban és Michaux-ban is ez szabadít föl minden kötöttség alól, ez hiteti el velem, hogy a költői kép és nyelv, valamint a világ, a dolgok, az érzelmek között valamilyen közvetlen kapcsolat, sőt azonosság létesíthető. Talán ez a szürrealizmus nagy élménye és fölfedezése. Az, ami az ősi mítoszokhoz is közel viszi az ilyen verseket: a korlátlan átlépés a dolgok és lények, terek és pillanatok, lelkiállapotok között. Nem hiszem, hogy létrejöhetett volna Breton, Michaux, Reverdy vagy Char költői világa, ha Freud és Jung mélylélektani fölismerései nem járják át a nyugati világot. Érdekes, hogy egyetlen francia sincs a kétféle, az egyéni és a kollektív tudatalatti fölfedezői között, a költészetben annál inkább megjelent, ami a mindennapi, akár normális költői tudat alatt lappang, dolgozik, pusztít és teremt. Ez a szabad teremtés és pusztítás lep meg A könyvtár lángban áll és a Nyugodjék lázadásban verseiben. Char nem tudja, mit beszél, vagy nem törődik bele, hogy csak a századok óta lerakott síneken közlekedhetnek a mondatok?
Már Baudelaire megfigyelte, hogy a modernitás esztétikáját a furcsa, a bizarr és a meglepő elemek alkotják.
René Char csak egyszer száll le a szabad képzettársítások abszolút magasából. A sárgarigó című versben. Alcíme: 1939. szeptember 3.
A sárgarigó a hajnal favárosába szállt.
Dalának kardja lezárta a komor ágyat.
Minden örökre végetért.
Egyébként úgy tesz, mintha törvénykönyvet írna. Megföllebbezhetetlen cikkelyeket, amilyen minden nagy költészet:
Szerelmem szomorú
Mert a szerelem zaklatott természetéhez tartozik hogy
szomorú legyen,
Ahogy a fény szomorú
A boldogság szomorú
Michaux szürrealizmusa provokatívabb. A váratlant megtoldja az abszurddal és a humorral. Létünk abszurditása tehát humoros is volna? Michaux szerint igen. Ez a legveszedelmesebb fűszer benne:
Mikor a mahák,
Mikor a mahák,
A morotvák,
A mocsolyák,
Mikor a mahahahák,
A mahaborrák,
A mahamehebehetegek,
A mamatrihahák,
A holdragondragárdák,
A honkukarakonkuák,
A hordanoplupák,
A hordanoplupák pürü para pürü-ből,
A törzskönyvezett szörnykoponyák...
És itt összetörik a nyelv, mondhatom, teljesen összetörik, hogy valami új teljesen fölépüljön. Építeni akart a szürrealista lázadás? Breton azt vallotta: a legnagyobb szürrealista forradalom az volna, ha lemenne az utcára, és találomra annnyi embert lőne le, amennyit csak tud. A háború után aztán megjött amerikai emigrációjából, és látta: a lerombolt városok ezrei, 45 millió halott túlteljesített mindenféle szürrealizmust. Nem állt oda az erőszak keleti hívei mellé. Össze akarta békíteni a lázadást a szeretettel.
………………………………***……………………………………