Kirilla Teréz

Éjszaka lett

Ahol a kezdet, ott a vég. Bíbor és tejszín, zavaros folyó és komor fák. Sötétlő hófelhők a város fölött, a töltés, akár egy kitakart, sóvár asszonyöl. Sétálók, futkosók, betlehemesek, autók és szekerek tépték cafatokká ezt a csendet, a havazás, az áttörés, a kiszakadás, a kifejezés előtti csendet. Szálait, foszlányait tartotta kezében Margó, óvta és hurcolta töretlenül a leszállt angyalhoz, aki egy templom néhány behavazott kövén ült. A megrongálódott toronyból behullott ide a hó, eső, és az angyal most ott ült a hófoltokon, magányos tündöklésben, és hóvirág-szirmokat gyűjtött, mozaikképeket rakosgatva belőlük a földön. Virágarcú állatokat, feneketlen krátereket, a kőzeteken virágzó cseresznyefákkal, kelyhet tele virágokkal, bimbóik közt hallgató lepke. Összecsukott szárnyú lepke, lepkeszárny, angyalszárny. Halványan erezettek, vonalak, aranyszínűek és feketék, leheletfinomak, fémesek, üvegesek; huzalok, hálók, síktörések, mértan, komplexitás, átláthatóság, világosság.

Tél volt vagy már kora tavasz, Margó nem tudta volna megmondani, de a világosság, igen, az valóban hiányzott. Reggel volt, egy belvárosi gyorsétteremben ült, előtte kávé, benne egy gombóc vaníliafagylalt, eperszirupos tejszínnel leöntve. Hozzá sem nyúlt még, csak ült ott és azon töprengett, folyton csak azon, hogyan is kezdődött?

Ma hajnalban már ébredéskor rátörtek a képek. Akkor kóborló holtakat látott, olyanokat, akik hajléktalanok voltak idelent, odaát hontalanok, és csak kóboroltak, mászkáltak, kavarogtak előtte, majd kapták magukat és krizantémok, szegfűk közé ültek. Mozdulatlanok, némák a fehér krizantémok és vendégeik.

Valami hideg, nedves állagú anyag tapadt az arcára, hatolt be, akárha polipkarjai lennének, a torkába, tüdejébe, egész testébe. Valami szürkeség, benne időnként piros, zöld, sárga villódzásokkal, és ahogy ment, tekintete festett hajakat, ránctalan, feszes bőröket, telefonokat, wellness-fitness happyket, fákat, aszfaltot, műanyagot, falakat ragadott meg ebből az óriási masszából, amit utcának, városnak, panorámának neveznek. A hétköznap elébe tolakodott, ott ágált a szeme előtt, agresszíven és impozánsan, ahogy szokott. Mégis, ahogy most ott ült a fast foodban, pár lépésre az egyetemtől, ahol dolga lett volna, csak ült ott révetegen, és lassan sorokba tömörülve, mint messzire vonuló madárraj, húztak el, tűntek semmivé előle a valóság darabjai. Otthagyták, magára az úton, amelyen senki sem követi. Milyen hosszú volt, milyen forró és kietlen! Azzal kezdődött, igen, rájött már, azzal, hogy odavetette lelkét prédául az időnek. Milyen messzi volt a múlt! Nem voltak nyomok és jelek, nevét sem találta semminek. Szörnyű már az is, ha egy folyó névtelen, de mihez kezdhetnénk az idő névtelen terheivel? A történettel, amit magára hagytak az istenek, és mégsem bír véget érni? Margó mindent megtett, hogy egybegyűjtse a történet és az idő visszavonhatatlan magányosságait, de ez olyan volt csak, mint amikor a forgatag felkapja a falevélhalmokat, levegőbe emeli, és végül elhagyja a hulló leveleket. Máskor egész lelkével alámerült a múltba, úgy tapadt az elmúlt időkhöz, mint tenger alatti sziklához inda és levél, de a felszínre érve minden elhomályosult. Kiáltani szeretett volna, torkaszakadtából, de nem volt hozzá elég ereje. Talán ha nem lett volna ott a béka. Ha nem ült volna ott folyton a fátyolos hold előtt a béka, testével elsötétítve a vizeket és az eget, de mindig ott ült, egy falevélen hintázva és reszketve.

Megcsörrent a telefonja. Már százszor eltervezte magában, hogy egyszer a Dunába fogja hajítani, de sosem bírta megtenni, mert mániákusan várt egy hívásra, amiről tudta jól, sosem fog megérkezni.

Most Kobra kereste. Azt mondja, úgy volt, hogy ma találkoznak, és hogy mégis hol a fenében van? Margónak rémlett valami, hogy tegnap tényleg kapott tőle az iwiwen egy üzenetet, sőt, hogy ő még válaszolt is rá, de hogy mit, az már végképp nem jutott eszébe. Válasz nélkül kapcsolta ki a telefonját. Nem, ma biztosan nem akar Kobrával találkozni, látni sem bírja már. Valamikor, nem sokkal Angel halála után, baromi sokat smárolt vele. Kobra magas, elég jóképű fazon volt, laza és szuggesztív tekintetű. Politikában és pénzügyi csalások terén utazott, és prédikátor akart lenni, neoprotestáns prédikátor meg minden. Közben folyton pasziánszozott a gépen. Margó előbb megunta, megundorodott tőle, és készséggel el is felejtette volna. Mit érdekelte őt már Kobra, de nem volt éppen könnyű lerázni.

Dél körül lehetett, nemrég harangoztak. Autók, buszok, villamosok kerekeinek suhanása, pattogása, sikítása, csikorgása nem volt elég ahhoz, hogy elnémítsa Margó fülében a harang kondulását. A lepke már rég otthagyta az angyal virágos kelyhét, a templom nagyharangjára szállt, szárnyait leeresztette, elaludt a harangon. Ha legalább hangja volna, hogy elsuttoghatná az álmát! Akkor végre Margót átitatnák a szavak, mint bőrét az arcán lecsorduló eső cseppjei. Pergolesi: Stabat mater, zúgva, remegve törte át testét a szívéig. Margó az eső áztatta utcákon teljes hangerőre kapcsolta MP3 lejátszóját. Ha csak egy pillanatra elfelejtené a megkonduló harangon álmodó néma lepkét! És nem volt menedék sehol! A magányra ítélt, istentelen idők párája oly áttörhetetlenül kúszott, kerengett, forgott körötte, mint gyűrű a bolygója körül.

Igen, Angel. Margó végül is nem sokat tudott róla, alig ismerték egymást. Ahhoz túl rövid volt az idő. Saját magáról még ő maga sem tudott sokat, intézetben nőtt fel, szülők nélkül, gyökértelenül. Magas, sápadt, fekete szemű fiú volt, olyan tekintettel, amely egyszerre volt parázsló és gyengéd. Képzőművészetire járt, és nemhogy tervei, de még halvány elképzelései sem voltak a jövőjére nézve. Amikor Margó megismerte, akkoriban épp a japánokat olvasta nagy buzgalommal, haikukat, Akutagava Rjúnoszuke novelláit. Ha japán filmet vetítettek valamelyik művészmoziban, akkor azt azonnal meg kellett vele nézni. És egy képet akart még megfesteni, egy fiúról, aki holdvilágnál kutyát kerget. Sokat gondolkodott. Hogy a japánokat is azért olvasgatja, mert ők tudják, mi a derű. Hogy a Nyugat embere sokat tud, és majd egyre többet, de vajon örömét leli-e még benne, és az életben és abban, hogy lelke van, ha van még, meg egyáltalán. Folyton ilyeneket beszélt. És néha tényleg derűs volt. Margó szerette hallgatni, sőt, ha tehette volna, csak őt hallgatta volna mindig, az egész világot odaadta volna érte.

Mindössze pár hét volt az egész. Aztán jött a borzalom, a baleset, vér, lebegés és kóma. Mikor végre magához tért, nem emlékezett semmire, senkire, Margót sem ismerte meg. Elfelejtett beszélni, megnémult, és ha Margó az egész világot elé tárta volna, számára akkor sem lett volna neve többé semminek. A ceruzát, tollat, ecsetet kezébe sem vette már soha. Az egyetemről, kollégiumból elég hamar kicsapták, félő volt, hogy nem lesz hol laknia. Margó eszeveszetten keresett munkát, pénz kellett, csak legyen végre otthon, menedék vele, neki. Ezen kívül semmi sem számított már. Aztán sikerült végre. Még kis kertjük is volt a háznál, ahol egy szobát, főzőfülkét és tusolót béreltek. Angel semmit sem változott, nyugodt volt, idegen és néma. Egyik este azonban, tavasz vége volt, feltűnően szomorú volt az arca, le sem feküdt aludni. Éjszaka a holdvilágnál égő gyertyával a kezében járt fel-alá a kertben. A tavaszt, a szerelmet, Margót gyászolta-e, ki tudná megmondani? Mindenesetre másnap eltűnt. Szorongás, rettegés, lázas keresés. Margó még a rendőrségen is bejelentette az eltűnését, de sehol sem találták. Egyik haverja szólt, hogy valaki talán őt látta az egyik aluljáróban a hajléktalanok közt, de hiábavaló volt minden kutatás, futkosás, keresés. Ez rávallott valóban, ebben mindvégig önmaga maradt, senki sem tudott úgy eltűnni, termekből, lépcsőházakból, kocsmákból, utcasarkokról, templomból, mint ő. Aztán szóltak a rendőrségről, hogy találtak egy hasonló korú, kinézetű holttestet, be kellene hogy menjen azonosítani. Igen, ő volt.

Margónak nem volt miből eltemetnie őt, de a rendőrségen és a kórházban azt ígérték, mindent elrendeznek, és majd szólnak. Másnap reggel lement a virágboltba, de nem szóltak neki. Ott álldogált, téblábolt a városban egész nap, kezében rózsa, krizantém, szegfű, hóvirág, harangvirág, margaréta, cseresznyeág, és nem volt hová letennie őket. Végül sorra járta az aluljárókat, és szétosztotta a hajléktalanok közt.

Aki pár napja még kézzel fogható volt, ma sehol. Milyen jelei vannak egy ember tekintetében, hangjában, mozdulataiban a vésznek, ami váratlanul csap le rá? Hát ki tudná megítélni a tücsök énekéből, milyen hamar fog meghalni? A némaság hogyan válik hamut szóró gyászos szélvésszé? Hiába töprengett volna Margó.

Voltaképpen nem is sírt. Pár nap múlva visszaköltözött hajdani szobatársaihoz, egyetemre járt, vizsgázott, végezte a dolgát. Aztán elég hamar össze is jött Kobrával, meg minden.

Mégis mikor, miért változott meg az egész? Miért özönlöttek be a képek, mint barbár horda, felperzselve és semmivé oldva maguk mögött mindent, kockát és vonalat a papírjain, számokat, betűket, dátumokat, logikát, szavakat és érveket? Eleinte nem is gondolta, milyen veszélyesek lehetnek, hiszen mindig is annyi kép között élt, albumok, reklámok, filmek, klipek közt. S lám, alig volt ellenálló képessége, túl hamar megadta magát a rátörő képek melankóliájának. Vagy épp ellenkezőleg, a lelke mélyén egyenesen hitt bennük, hitt abban, hogy némaságukban valami vigasztaló és nem múló jelenlétet hordoznak, a neveken túli magány áldó harmatját?

Nehezen tudta volna megmondani. Fáradt is volt. Már este lett, és még mindig céltalanul, üres gyomorral kóborolt az utcákon. Épp ott bóklászott a Nyugatiban a peronok közt, kedve lett volna felülni valamelyik vonatra, amikor újra érezte azokat az apró szúrásokat a szívében. Már egy ideje kínlódott ezzel, gondolta is, hogy elmegy orvoshoz, aztán mégse lett belőle semmi. Most mindenesetre eléggé megijesztették, élesebbek, makacsabbak is voltak, mint máskor. Kiáltani szeretett volna! Kiáltani hangosan és erősen, rákiáltani arra, ami egyre csak tart és van, holott azt hazudja, megtört és elmúlt, parancsolni az időnek, néven nevezni a halált hozó démonokat, és rájuk kiáltani, távozzatok tőlem! Kíméletlenül kiáltani a rejtőzködőnek, a szépnek, a harmatgyengének, az áldónak, térj vissza hozzám!

Hang nem jött ki a torkán. Szívében a tűszúrások egészen megvadultak, már hétszeres tőrszúrásokká lettek, és orrát hirtelen megcsapta az aszfalt szurokszaga, már súrolta is, horzsolta bőrét az arcán, kezén.

Igen, éjszaka lett. Ha elhallgatnak a szirénák sikolyai és Margó szíve újra dobog az éjben, véget ér majd a kétéltű történet, súlyos árnya nem vetül többé a vizekre és az égre a holdvilágos éjben.