Turczi István

Birodalmat építesz a fejedben

– könyvtárak, gondolatban –

   Most a skandináv mestereken a sor.

Az építési telkeken nyitott parkolók helyén

  holnaptól mindenhol könyvtárak épülnek.

     A köz kifejezett óhajára.

   Egyszintes, ultramodern központok;

     sok fa, fém és még több üveg.

  A porlepte, öreg tölgyfákat sem vágják ki –

   a természet védelme mindenekfelett.

Jó mulatság lesz. Másoknak férfimunka.

  Napelemes büszkeség, digitális élvezet:

     istenésszel föl nem fogható.

   Nyitva felejtett képzeleted rácsain

     átsüt a sörszínű napfény.

Újkori Ramszesz lehetsz, betűpiramisok

  ihletett építője és sztélétulajdonos,

   ha 162 gyermek apja már nem is…

   Ki akarod fájni magadból, ami volt.

Arról, ami van: újabb kartoték, már nem is beszélve.

  Sérült szavak, befejezhetetlen mondatok

   keresik menedéked, hol világít az árnyék.

A notórius veszteglők ösztönösségével

     foglalsz területet magadnak,

  önkormányzol, kertelsz, válogatsz,

   szert tartasz a szív égő romjain.

   Sokba kerül a megvilágosodás,

és nem kizárt, hogy valami váratlan Eseményt

   rejt magában: élni kezdesz,

  még mielőtt megtudod, hogyan kell.

Felnyitsz egy könyvet, ami téged olvas;

   és hamarabb, mint az állatok beléből,

     kiolvassa sorsodat. A tűzön át

  a hamuba tartó út ez, a nílusiak szerint.

   Vajon kinek az akaratától függ,

hogy a kiejtett szó visszatérjen a ki nem ejthetőbe,

  hogy ne fordulj vissza a kérdések küszöbén:

     beléphess a határtalanba,

és a kezdetek mélyein kifaragva meglásd arcodat?

  Csak egyet tudsz: nincs vég semmiben.

   Körbejársz az értelem peremén.

  És birodalmat építesz a fejedben.

Háromszáz-EGY

(egy forradalom margójára)

Már semmi sem végleges.

Kezek, idegvégződések rándulnak össze

a tavasz barackvirág-angyalságú ölelése nyomán.

A kétely, akár egy skarabeus, gőgösen araszol ki-be.

A szív csak egy vörös folt a régi térképeken.

Az arcokon átüt a szándék negatívja.

Álmotok fekete hattyúk vigyázzák,

s a beton szemhéjú Idő. Együtt vagyunk

a szavak fölé boruló, jeltelen csöndben,

együtt a szüntelenségben. De civitate Dei.

Egyek a teremtés csupasz tenyerén, hová

sorsvonalat rónak az emlékezés ólomcseppjei.

Már semmi sem végleges: szerkesztett káosz a világ;

az élhető élet nyüzsgő urnáiba zárva

álom-hajlék helyett megannyi piszkos kis halál.

Tagadni kár, a dolgokon úgyis kívül áll a képzelet.

A felhők kalligrafikus rendje megbomlott rég,

és a Nap darabjai fölszedett sínek közt hevernek.

Már semmi sem végleges. Legyen ez elégtétel nekünk.

Hosszú helybenlét után legalább kiegészül,

szél és hold szegélyén, pár üdvözlégy-mozdulat,

felsajdul majd néhány borostyánnal beszőtt,

víztől püffedő, kihordatlan emlék.