Ébert Tibor

 

Gnúként

                        (életben-halálban)

 

In memoriam Rudnai Gábor

 

 

„Farönk a folyóban, vagy talán krokodil?

Ha bárki is megmozdul, lecsap, mint a nyíl.

 

És mégis át kell kelnem, sodor a többi gnú,

nem gátol gyávaság sem, nemhogy gyanú!”

 

Ezt írtad versedben nem sokkal halálod előtt. És ezt idéztem utolsó telefonbeszélgetésünkkor. Igen, gnú voltál, maradtál…

Elment Dezső, elment Géza, elment Laci, elment Roger, elment András, elment Misi, elment Gergő… Elmentek mind, akiket összekötött valamiféle egymáshoz tartozás a létezés egyidejűségében. És most elmentél Te is. Milyen igaza van az írónak, aki szerint, akit elhagynak, egyre inkább árva lesz, árvább, árvasága szorítja, fojtogatja. Egyre inkább árvábbak maradunk (maradok) a hiányban, a ránk terülő magányban. Elképzellek, ahogy ott ülsz az U Kaliche (mert szeretted Prágát nagyon) sörözőben, kortyolgatva a gyöngyöző habos pilsenit, barna budweissit, és felidézed Hašekot, Kafkát, Hrabalt meg a többieket… ahogy a Nemzeti Múzeum alagsorában (mert oda száműzött a sors) római kövek között meditálsz maradandóságon, életen, halálon, és Csontváry marad a leghűségesebb társad.

Szeretted (volna) az életet, belekapaszkodtál, ragaszkodtál hozzá emberfeletti szenvedéssel, kínokkal, talmi önáltatással… Tudtad, az élet minden, a halál semmi – és fordítva.

Író, költő, tanár voltál. Többet érdemeltél volna, sokkal többet a magyar irodalomtól, pontosabban az irodalmi élettől. Mert ahogy Voltaire mondja, az irodalmi élet nem mindig jelenti az irodalmat. De ez most már mindegy, érvénytelen: az elismerés, az el- s befogadás, a kánonhoz való tartozás lehetősége, a rang… a gradus ad Parnassum csábítása.

Nem érdekes már, mint ahogy a szavak, a szó, szavaink sem…

 

 

„Várnak tágasabb rétek, dúsabb legelők,

Akkor is odaérek, ha meghalok előbb.”

 

2008. augusztus 27.

 

A fuvolás

 

szólnak a zongorák

öt zongora szól

allegro allegro

allegro furioso

a sarokban hallgat

egy fuvolás

neki szünetje van

tacet…

hosszú hosszú szünet

a pianisszimókból

lett ez a csönd a csöndje

s az öt zongora sikolt

senki se ül ott

a billentyűk

maguktól versenyeznek

a fuvolás érti ezt a zenét

ő a tegnapé

és csak dünörög dübörög

egymással viaskodnak

a fuvolás

hangok hangtalansága

hangtalanságok hangja

az örök szünet
a hallgatás

 

 

 

 

Kontraszt

 

elvettétek

(miért vettétek el?)

a semmit

a semmiségem

a semmiségeteket

megmaradt

a semmiségen kívül

a minden

feleslegünk