Szabó László Tibor

Ingyenkoncert

Az Országos Zeneterápia Egyesület május 18-ra hirdette meg ingyenes koncertjét a városban. Már hetekkel a nagy esemény előtt számos óriásplakát jelent meg a legforgalmasabb útkereszteződésekben, és a sajtó is többször hírt adott az eseményről. Nagy vonzerőt jelentett, miszerint ez alkalommal nem egy félig-meddig ismeretlen dirigens fogja a helyi Filharmóniai Társaság zenekarát vezényelni, hanem Igor Lekvárszky, a világhírű karmester.

A program nem mindennapi zenei élvezetet ígért: Johann Sebastian Bach Brandenburgi koncertjeit, valamint Franz Schubert IV. (c-moll) szimfóniáját. Az Országos Zeneterápia Egyesület vezetőségi tagjai időt és energiát nem kímélve szorgoskodtak a rendezvény sikere érdekében.

Elérkezett a nagy nap, és a városi Kultúrpalota előtt már jóval a kezdés előtt megjelentek az első koncertlátogatók. A legjobb helyeket akarták maguknak biztosítani, számítottak rá, hogy egy ideig még az ajtók előtt kell toporogniuk. Ehelyett azonban rögtön betessékelték őket az épület kisebb helyiségeibe, ahol kedvesen mosolygó, fehér köpenyes nővérkék vártak rájuk. Alig akartak hinni a fülüknek, amikor azt hallották, hogy a hangverseny előtt ingyenes vérnyomás- és cukorszintmérésen vehetnek részt, valamint a különböző besugárzó készülékekkel is megismerkedhetnek.

Nem adjuk fel a harcot a civilizációs betegségek ellen!

– ezt hirdette az óriási plakát a szoba közepén, amely egyben választófalként is szolgált, hogy a páciensek a párhuzamosan folyó vizsgálatok alatt ne zavarják egymást. A készülékeket már ott, a helyszínen meg lehetett vásárolni, és többen is éltek ezzel a rendkívüli lehetőséggel.

A következő szobában a hangszerkészítők vonultatták fel termékeiket. A látogatóknak először egy rövid előadást kellett meghallgatniuk a zeneterápia előnyeiről, valamint a stressz sikeres leküzdéséről, utána rögtön meg is vásárolhatták az ajánlott zeneszerszámokat. Hegedűk, brácsák, csellók, különböző méretű furulyák és klarinétok sorakoztak az asztalokon és a falhoz támasztva. De a trombiták és a kürtök sem hiányoztak a kínálatból. Az igényesebbeknek régi hangszereket próbáltak eladni, mint például a Josef Haydn és Esterházy herceg által kedvelt barytont.

A folyamatosan érkező közönség még a kezdés előtti percekben is zárt ajtókba ütközött, amennyiben a főbejáraton át próbált a nagyterembe bejutni. A kellemetlen toporgás azonban csak rövid ideig tartott. Segítőkész fiatal lányok mutatták az utat, amely a kisebb helyiségekhez, majd a nagyterem oldalbejáratához vezetett.

A kínált termékeket 12 havi részletre is meg lehetett vásárolni, s valamennyi hitelkártyát elfogadták. A beáramlók sora az első szobában gyakran elakadt, mivel mind többen éltek a lehetőséggel, hogy vérnyomásukat és cukorszintjüket ellenőriztessék.

A hangszereknél egy kicsit gyorsabb volt a haladás, ugyanis kevesen tudtak valamilyen zeneszerszámon játszani. Ez azonban egyáltalán nem jelentett akadályt a zeneterápia elkezdéséhez, mivel az egyesület jelen levő munkatársa azonnal felvette az előjegyzést a következő héten induló tanfolyamok valamelyikére. A 15%‑os rendkívüli kedvezmény sem volt elhanyagolható tényező.

Jóllehet a koncert kezdetének időpontja félelmetesen közelgett, az érkezőknek még egy további helyiséget is meg kellett látogatniuk. Ablak-, ajtószigetelés akciós áron! Ki kell szűrni az utca zaját! – harsogta fennhangon a cég alkalmazottja. Őt egy rendkívül csinos, gyönyörű fogsorát mutogató szőke kislány próbálta túlkiabálni: – Esztétikus tömések! Fogékszer! Mindezt most egyszerre és jelentős árkedvezménnyel a Ragyogó Mosoly Fogszerviz rendelőiben!

Az első sorok kezdtek megtelni. Kelevéz János, az Országos Zeneterápia Egyesület elnökségi tagja magához intette Satrafánszkyné Nagy Edinát, akit az operatív szervezési teendők ellátásával bíztak meg.

– Mondja, hogy állunk?

– Egész jónak mondható a forgalom. Eddig már 35 vérnyomásmérőt, 12 cukorszintkijelzőt, 2 hegedűt, 4 kisebb furulyát és egy tubát adtunk el. Az egyik koncertlátogató üstdobot akart venni, de kifejtettem neki, hogy ezt zeneterápiás célra csak több, különböző modul közbeiktatásával tudja alkalmazni – és ez elég költséges megoldás.

– Belenyugodott?

– Igen. Vett egy vadászkürtöt.

Az érkezők áradata nem akart szűnni, az ingyenkoncert mágnesként vonzotta az embereket. A Városi Filharmonikusok bérleti hangversenyein örültek, ha a nagyterem legalább félig megtelt. A látogatók között azonban többen voltak olyanok is, akiket a műsor nem nagyon érdekelt, a világhírű karmestert kívánták látni. Tudták, hogy a koncert hetekig beszédtéma lesz a városban, nem akartak információs hátrányba kerülni. A hölgyek egy része viszont a felvonultatott fogékszerek iránt mutatott komoly érdeklődést, hiszen a divattal minden területen lépést kell tartani.

A folyamatosan megtelő nagyteremben két, ismerősnek tűnő arc keltett némi feltűnést a helyükön egyre türelmetlenebbül mocorgó látogatók között. Az alkalomhoz illő egyszerű, de ízléses öltönyben jelentek meg, arcukból azonban valami különös erő sugárzott. Fürkésző tekintetük is olyan átható volt, hogy egyesek ijedten kapták félre a fejüket. Mindenkinek úgy tűnt, mintha látták volna már őket valahol, de nem a városban. A két férfit csak néhány szék választotta el egymástól. Mivel az ingyenkoncertre nem adtak ki számozott helyekre szóló jegyeket, az egyik házaspár azzal a kéréssel fordult az idősebbikhez, hogy cseréljenek, szeretnének ugyanis a barátaik mellett ülni. Az idős úr némán felállt és átadta a helyét, a szemüveges fiatalember mellé került. Tekintetük találkozott, és a fiatal zavartan bemutatkozott: – Franz Schubert vagyok, Bécsből érkeztem. – Johann Sebastian Bach biccentett, egy kicsit felemelkedett a székéből, és szintén bemutatkozott.

– Nem találkoztunk már valahol?

– Nem hiszem. Ön 1750-ben meghalt, én pedig 1797-ben születtem.

– Érdekes. Netán, maga is zenével foglalkozott?

– Igen. Én voltam a bécsi klasszikusok egyike, már majdnem romantikus. A kortársaim semmibe sem vettek. Ha nem lett volna néhány önzetlen barátom, akkor éhen halok.

– Engem meg szinte agyondolgoztatott az átkozott Városi Tanács Lipcsében. Kántortanítónak szerződtettek, és igyekeztek minél több feladatot a nyakamba varrni, az újabb és újabb ünnepi kompozícióktól a tanulók latinoktatásáig.

Bach egy kis szünetet tartott panaszáradatában, majd újra megszólalt: – Ma már azonban egészen másképp mennek ezek a dolgok. A zenészeket bizonyosan jól megfizetik, a közönség meg ingyenkoncertekre járhat. Túl korán születtünk.

A türelmes várakozás a nézőtéren kezdett nyugtalan feszengésbe átcsapni. Közben bevonult a helyi Filharmonikus Zenekar, és a zenészek hozzáláttak hangszereik hangolásához. Ők is kíváncsian, de nem kevés feszültséggel tekintettek a mai este elé. A tervezett próbák ugyanis elmaradtak, és a világjáró karmestert ők is csak a képernyőről ismerték. De úgy még sohasem volt, hogy ne lett volna valahogy – ismételgették néhányan a híres közmondást.

Kelevéz János ismét magához intette Satrafánszkynét.

– Hogy állunk?

– Mindenki beült. Az elárusító személyzet pakol, néhányan már el is hagyták az épületet. Most mi lesz, főnök?

– Igor Lekvárszky nem jön, ezt maga is tudja. Nem vállalta ingyen a fellépést. Menjen fel a színpadra, és mondja el, hogy a koncert technikai okokból elmarad, nagyon sajnáljuk, majd pótolni fogjuk, és a többi…

– Ezek engem meglincselnek! Még jó, hogy nem kérhetik vissza a belépőjegyek árát.

– Pedig nincs más megoldás. Közölje velük, hogy a maestro váratlanul megbetegedett, 43 fokos lázban fetreng a szállodai szobájában, képtelen ilyen állapotban fellépni. Mindenkit csókoltat.

Satrafánszkyné Nagy Edina kilépett a zenekar elé, a hangszerek elhallgattak, a nézőtéren az utolsó légy is befejezte zümmögését. Visszapréselve torkában a mind nagyobbra növekvő gombócot, megszólalt és elmondta.

A pillanatnyi döbbent csend után a tüdők mélyéből előtörő düh összedőléssel fenyegette az épületet. Többen is felugráltak a helyükről, a színpadhoz közel ülők meg a zenészek felé hajigálták a nemrég vásárolt vérnyomásmérőket. Egy hosszú termetű, már a hetvenes éveiben járó férfi megállás nélkül fújta az előbb vásárolt tubát. Fogékszerek repkedtek a levegőben, az általános ricsajban már semmit sem lehetett érteni. Bach felállt a helyéről, átverekedte magát néhány vadul dobálózó emberen, és fellépett a színpadra. A zenészek tanácstalanul álltak vagy ültek, egymás felé fordulva vitatták a vitathatatlant.

Az egykori lipcsei kántortanító, valójában városi zeneigazgató szeméből áradó karizmatikus erő szinte pillanatok alatt lecsitította az őrjöngő tömeget.

– Johann Sebastian Bach vagyok. Én is nagyon sajnálom, hogy a karmester akadályoztatva van, hiszen azért jöttem ide fiatal zeneszerzőtársammal, Franz Schubert úrral, hogy meghallgassuk, miként interpretálják műveinket a XXI. században.

Schubert is felállt, szelíden mosolygott, és minden irányban meghajolt. Arcáról az a joviális derű sugárzott, amely rövid életében lehetővé tette neki, hogy a sok mellőztetést, az igazságtalanságot és a kiadók nyerészkedéseit is túlélje.

Johann Sebastian a karmesteri pulpitushoz lépett, felemelte pálcáját, és a zenekar hozzákezdett az I. Brandenburgi koncert eljátszásához. Több száz ember ült dermedten a székén és szívta magába a zenét. Ilyen élményben még nem volt részük korábban. Érezték, hogy valami egészen rendkívüli történik velük. Zene költözött a szívükbe, a lelkükbe, a kezükbe, lábukba. Eldobták a görcsösen szorongatott készülékeket, eltépték a megrendeléseket, csak azt érezték, hogy boldogok. Egy ingyenkoncerten jöttek rá arra, hogy mit jelent az igazi zeneterápia.

A IV. (c-moll) szimfóniát a szerző, Franz Schubert vezényelte. A közönség ezt a művet is lenyűgözve hallgatta, csak ő volt elégedetlen önmagával. Úgy érezte, hogy az utolsó tételben mégsem sikerült Beethoven hősi pátoszát utolérni, jóllehet a kompozícióban már a megíráskor c-mollból C-dúrra váltott át. De ezt rajta kívül senki sem vette észre. A hivatásos zenekritikusok nem járnak ingyenkoncertekre.

A két zeneszerző szótlanul ballagott a vasútállomás felé. Egy idő után Bach mégis megszólalt:

– Megmentettük az estet, de egy fillért sem kaptunk érte. Üsse kő! A városi tanácsnokok már csak ilyenek a földön mindenütt. De még nagyobb baj az, hogy nem hallhattuk, miként adják elő műveinket a XXI. században.

– Több száz embernek szereztünk nem mindennapi élményt. Kell ennél több egy zeneszerzőnek?

– Franci, te tényleg inkább romantikus vagy, mint klasszikus. Igaz az anekdota, miszerint egyszer néhány napig nem tudtad elhagyni a szobádat, mert az utolsó nadrágod is elszakadt? A barátaid megijedtek, azt hitték, hogy súlyos beteg vagy.

– Te ezt hol hallottad? Hiszen meghaltál, mielőtt én megszülettem.

– Egy jó zenész nemcsak az elődöket meg a kortársakat tanulmányozza, hanem az utókort is!

Okostelefonok

Pardonovszky Dezső adóhivatali főelőadó november 16-án betöltötte 62. életévét, és annak rendje, módja szerint nyugdíjba vonult. Majdnem 25 évet húzott le az adóhivatalnál, mindenki lelkiismeretes tisztviselőnek tartotta. Olyannak, aki az adóellenőrzések során nem ismer pardont. Egyébként kellemes modorú ember volt.

Kollégái egy ezüstös csillogású okostelefonnal ajándékozták meg a rövid, de meghitt házi ünnepségen, amelyen még a főosztályvezető is megjelent néhány percre. A főnök szívélyesen koccintott Dezsővel, majd gyorsan távozott. Szakértői szemmel pásztázta végig az ízléses csomagolásából éppen kibontott kis készüléket.

Már csak napok voltak hátra karácsony szent ünnepéig, és mint mindenki, Pardonovszky Dezső is az ajándékok beszerzésének fáradságos munkájába vetette bele magát. Sem ideje, sem türelme nem volt az új telefon használati utasításának elolvasására.

Nem akart hinni a szemének, amikor az ajándékcsomagok ünnepélyes felnyitása után két újabb – egy komor fekete és egy aranyozott mintázatú – okostelefon meredt rá, tapintásaira várva. Feleségétől és a fiától kapta őket.

Az ünnepi bódulat elmúltával egy ködös délelőttön visszavonult a dolgozószobájába, és hozzákezdett az okostelefonok ismertetőinek tanulmányozásához. Több ismerősétől és kollégájától is hallotta, hogy egy régimódi, közönséges mobillal manapság már semmit sem lehet kezdeni, legfeljebb telefonálni. A legcélszerűbb az, ha az ember kivágja az ablakon és megszabadul tőle. A guberálók zárt világában talán még jók lehetnek valamire ezek a készülékek, de egy széles társadalmi kapcsolatokkal rendelkező ember nem kockáztathatja ilyen felelőtlenül az elérhetőségét. A rohamosan fejlődő és életünk szinte minden szegmensét átfogó kommunikációs igények egyébként sem engedik meg, hogy csupán egyetlen mobiltelefonnal lavírozzunk a világban.

Dezső úgy érezte, hogy most egy kicsit elébe vághat a gyorsuló időnek, megnövekedett szabad idejét kapcsolatainak kiszélesítésére fordíthatja. A nyugdíjazás nem jelenthet visszavonulást a lakás magányába. – Csak semmi begubózás, öregem! – kiáltott fel.

Az ezüstös csillogású készülékkel kezdte. Szóval, itt megnyomjuk, és máris megjelennek az ikonok. Eszébe jutott gyerekkorának egyik epizódja, amikor kirándulásuk alkalmával egy görögkeleti templomot látogattak meg, és a falakon ott lógtak a szebbnél szebb ikonok. Az Etiópiából származó fekete arcú Szűz Mária tette rá a legnagyobb hatást.

Álmodozásából felijedve a cifra ébresztőórán akadt meg a szeme, kétségtelenül ez volt a legszebb ikon a telefon színes felületén. Rögtön beállítom – gondolta, de aztán legyintett. Végre addig alhatok reggelenként, ameddig csak jólesik.

Na, nézzük a használati utasítást – a menüopciók választásának sorrendje. Hm. „Ne tegye a telefont vagy tartozékait a légzsák hatókörébe. A légzsák gyors felfúvódásakor a készülék súlyos sérülést okozhat.” Már egy éve eladtuk az autót, a nyugdíjasbérlet azért csak olcsóbb, és nemsokára ingyen utazhatok a villamoson meg a buszokon.

De menjünk tovább! Névjegycsoportok létrehozása, szövegsablonok… Ez eddig nem sok újat mond, felhívom a Pistát. Működik! Persze most sem érhető el, mint általában. Miért tartja ez a jóember állandóan kikapcsolva a mobilját? Hangposta. – Kerestelek, öregem, hívj vissza, de ne két hét múlva. Szervusz.

Nézzük az aranyozott mintázatút! Benyom, pin-kód megadása, visszanyom, újra nyom. Egyre csak nyom. Na nem, most húzni kell az ujjunkkal, de nagyon finoman, mert különben összevissza ugrál. Aha, most bejött valami: „pénznemek és mértékegységek konvertálása”. Igen, ha izlandi koronát akarok Guatemalában átváltani, akkor… Most nem veszek iráni rialt, mert… Mennyi is egy láb méterben? A repülőn teljesen megbolondítják az embert a kiírásokkal. Nekünk is át kellene térni a kilométerről a mérföldre – lehet, hogy ez egy kicsit mérsékelné a gyorshajtókat, amikor már százötven fölött jár az óra.

Teljesen belegabalyodtam a táblázatokba. Nézzük újra az útmutatót: „Kerülje a szívritmus-szabályozókkal való interferenciát!” Még jó, hogy ezzel nem rendelkezem, egy veszélyhelyzettel kevesebb.

Felhívom a kábeltévé-társaságot, már megint duplán számláztak ebben a hónapban. – Halló! Megint az a rothadt automata, igen, kérek visszahívást, mondd csak tovább!

Most jön a komor fekete készülék. Gomb nyom, menü-opciók, visszaszámláló időzítő beállítása. Ez meg mi a fene? Lépjünk tovább! Világóra létrehozása és megtekintése. Hány óra lehet most Vlagyivosztokban? Mi a csoda, ezek ennyire előre vannak? Ki hitte volna!

„Ne helyezze az akkumulátorokat vagy a telefont melegítőeszközökre, például mikrohullámú sütőbe, kályhára vagy radiátorra – felrobbanhatnak!” Ha, ha, ha… – aztán meg odaég a pizza, mert nem jelez az okostelefon! Azt is írhatnák a tájékoztatóban, hogy ne tároljuk a készüléket a mélyhűtőben, mert lefagyhat. Olvastam az újságban, hogy egy brit gazda a tehenében felejtette az okostelefonját elletés közben, mivel elemlámpának használta, és egy kicsit feledékeny volt. Aztán mégis előkerült a készülék – talán a következő ellésnél. Az viszont biztos, hogy a gazda ez idő alatt is állandó telefonkapcsolatban maradhatott a tehenével. Mi mindenre képes egy okostelefon!

Ahá! Itt a beépített okos-fényképezőgép, nemcsak a látványt, hanem például a konyhaszagot is képes felvenni és visszajátszani! Ennek örülni fog a feleségem. GPS-kapcsolat. Lekérhetem a másnapi utazás adatait. De kár, hogy eladtam a kocsimat! Zummolni lehet vele, de hogyan! Úgy kinagyítottam az íróasztalomon fekvő döglött legyet, hogy igazi csillagközi szörnynek néz ki. Lefotózom és beviszem megmutatni a volt kollégáknak. A nőket persze rögtön kitöri a frász. Csodálatos dolog ez a mai technika!

De nézzük meg újra az ezüstös csillogásút, szerintem itt a legegyszerűbb a zeneletöltés. Megnyom, simít, bosszankodik, újra simít, és már jön is a rockzene. Miért üvölt ez így? Nem működik a hangerő-szabályozó. Nem tudom leállítani, pedig már mindent végigsimítottam. Nem baj, így is rá tudok kapcsolódni az internetre. Jaj, de szép ez az ikon! Még szöveg is van hozzá: „Híréhségben szenvedőknek.” Ez kell nekem. Rovatba rendezi a híreket. Miért nem tudok ráállni az időjárás-jelentésre? Esik már kint, vagy csak délutánra jön meg a vihar? Ki kellene nézni az ablakon.

Az ezüstös csillogású okostelefon váratlanul beindult, valami gügye-bügye gyerekdal áramlott belőle eszméletlen hangerővel. A komor fekete közben simogatás és nyomkodás nélkül is átállt az egyik internetes honlap pornófilmjének átvételére. Pardonovszky Dezső nem tudta, hova kapjon. Vegye fel az ezüstös csillogásút, vagy állítsa le a komor feketét? A zene közben fáradhatatlanul bömbölt. – Honnan beszél? Milyen tévé? Nem értek semmit.

A másik okostelefon is felharsant, a Walkürök lovaglását játszotta kíméletlen hangerővel. A két különböző zene egy oszlopdöngölő gép zajának erejével tört rá Dezső agysejtjeire. Megsimogatta az egyik szimpatikusnak tűnő ikont, és máris hallhatta Pista hangjának érdes zengését. Máskor talán még túl hangosnak is találta volna barátja hangját, de most, az általános zűrzavarban csak szótöredékeket volt képes felfogni. A pornóátvételen az egyik nő éppen az aktusra készülődött, Dezső kidülledt szemmel figyelte a jelenetet. – Csak nehogy most lépjen be a feleségem!

Pista valami olyasmit mondhatott, hogy később újra megpróbálja felhívni, de ebben sem lehetett biztos. Simított egyet a készüléken, mégsem kapcsolt ki, a Walkürök lovaglása tovább folytatódott. Az aktus a másik okos telefonon már javában folyt, elképesztő nyögések hallatszottak a készülékből. – Mennyibe fog ez nekünk kerülni? – futott át a gondolat Dezső agyán.

Az utolsó kísérlet következett, hogy mindent leállítson maga körül. Fejfájása szinte már elviselhetetlenné vált, ujjai meggémberedtek, csak ült az íróasztal előtt, felállni is képtelen volt. Bökött egyet az aranyozott mintázatú telefonon – ez tűnt a legbarátságosabbnak –, az azonban nem állt le, rögtön beindította a fényképezőgép funkciót, méghozzá mosolyfelvételi módban. Dezső kimeredt szemmel, keserűen lekonyuló szájjal, mereven bámulta a kamerát.

– Halló, ki az?

– Jó napot, asszonyom, dr. Somfai vagyok a mentőszolgálattól. Pardonovszky Dezsőt keresem.

– A felesége vagyok, mi van a férjemmel?

– A Samsung Galaxy Crusier 2 okostelefonjuk jelzett, hogy a kedves férjének mentális problémái vannak. Bevisszük megfigyelésre.

– Jöjjön fel, nyomom a gombot.

A mentőorvos egy harmincas éveiben járó fiatalember volt. Egyszerű utcai ruhát viselt, a fehér köpenyt tudatosan mellőzte.

– Foglaljon helyet, a férjem a dolgozószobában van, most üzemeli be az okostelefonokat. Kér egy kávét?

– Köszönöm, nem kérek. Ma délelőtt már nyolcat ittam. Az ünnepek előtt elég sokan vettek okostelefont, és az ezekbe beépített automatákból gyorsan eljutnak hozzánk a vészjelzések… meglehetősen gyakran kell kiszállnunk. Kérem, rakja össze a legszükségesebbeket a férjének… hálóruha, fogkefe, fogkrém, alsóneműk… de ezt ön jobban tudja, mint én.

– Hová viszik szegényt?

– Egy új osztályt nyitottunk a Központi Kórházban. Mindennel rendelkezünk, amire egy súlyos betegnek szüksége lehet, az ápoltakat bármikor meg lehet látogatni. Ja, majdnem elfelejtettem, bármit be lehet hozni a betegszobába, kivéve a mobiltelefonokat, legyenek azok akár a legprimitívebbek, a több évtizeddel korábban gyártottak közül valók is!