A lét angyali derűje

Bertalan Tivadar művészetéről

Bertalan Tivadar, életműve a bizonyíték, megátalkodott ember. „Rossz” tulajdonságait sosem akarja levetkőzni. Azt gondolja, ha a földi ösvény – az ismeretlen megannyi kataklizmája – jó arra, hogy a művész-világvándor talpát fölsebezze, s méghozzá úgy, hogy a szenvedő élvezze is a göröngyös út megpróbáltatásait, a csillagút, szürreálisba hajló harangtornyaival, ugyancsak kiváló terep arra – kérdés, támasztható-e lajtorja az ég peremének? –, hogy az odáig merészkedő bizonyságot szerezhessen fölfedező hajlamáról.

Nem kevesebbről, nem többről, csupán arról, hogy a művész istenember.

Istenember, aki a fény útját járja.

S akinek erkölcse, humánuma, közjó iránti bizodalma az a motor, amely – több minden egyéb mellett – a kis és nagy közösségek szellemét, igazságra való törekvését, értéktudatát ébren tartja. Ezt az önként választott szerepet – az emberséges ember tenni vágyását mint hivatást – lebecsülhetjük, ajnározhatjuk, a lényege ugyanaz: a kakasülőn helyet foglalók fölemelése. Ugyan bonyolult eszközökkel – a művészet (irodalom, festészet, díszlettervezés) titkai valójában kifürkészhetetlenek –, ám az általuk sugallt világmagyarázat egyszerű. Egyszerű, mert alázat a tartóoszlopa.

Enélkül nincs teremtőerő, nincs a valóságnál valóságosabb látomás.

Bertalan Tivadar, az író, a képzőművész, a gondolkodó, a humorral telített frigyláda, a filozofikus kacaj sátornyi visszhangjának a hordozója – az echó echót szül – mindenkinél jobban tudja ezt. A zsíros kenyeret majszoló és a porba ábrákat rajzoló gyermek és a világhírű filmek mellett bábáskodó látványtervező között jó pár évtizednyi különbség van, ám a lelkület ugyanaz. A szegénységében is gazdag lurkó azért lopott csillagot az égről (képzelőereje folytán megtehette), hogy világlámpássá növesztve, vele a felnőttet megajándékozhassa.

Innen az invenciózus könyvek – önéletrajzi jellegű trakták, művészetfilozófiai mesék, költői szimbólumokban gazdag történetek, aforisztikus bölcselmek – virtuóz áradása. Tanyák, kastélyok, műtermek, szerelmek, rokonok, pályatársak, nők, férfiak, 1956 véren vett igazsága és az angyalszárnyú angyalok vibráló hője, a mindenség púpját hordozó szegény és az épp evvel a púppal megigazuló gazdag – íme a Bertalan Tivadar-i égboltozat teremtményei.

Meséje örömünnep. A grádicsokat párosával ugró lélek önfeledt kitárulkozása. Szófűzésében, kosztolányis indákkal vegyítve, ott a vágyott – hangulatilag megteremtett, de sosem kész – haza megannyi intim pillanata. Amikor a hernyótalpak által letiport kertben is rózsa terem, és az erkölcs oly önfeledt mosollyal ül a lugasban, mintha confiteort segítő Úr volna.

Hát persze hogy érdekes az önéletrajzot tündéri elemekkel vegyítő látomás és a különlegesnél is izgatóbb, tanító jellegű – nem szégyen! –, lebilincselő történetek kosárnyi hozadéka, de valójában az író-festőművész művészetfilozófiai regénye, az Emberisten, az unikum. Mikor is a megfestett saját kép emberré válván önállósítja magát, és újabb s újabb kalandba kezd.

Ha az ember (így a művész is) Isten legfőbb kompozíciója, hogyne volna a sokszor létrehozójával vitatkozó Kompozíció – vitastílusából ítélve az alkotó másik énje – az ember legbensőbb köreiből kiszakadt zseniális felnőtt gyermek. „Várjon csak, Mester! Úgy vélem, a mű akkor jó, ha élet van benne” – szegezi szülőjével szembe igazságát a „szeretve kitaszított”.

És az élet ott dübörög – gyakran humorba pácolva, groteszk létjátékot mímelve, máskor etikai célzattal – Bertalan Tivadar szófestményeiben is. Erre a szimbólumokban gazdag, igazságosztó, a magatartás – az emberi tartás – fegyelmét szorgalmazó, a megértés, a megbocsátó gesztus, az önismeret hiányát a hősökön számon kérő beszédre pedig a Töpörin, az angyal (és a lelkiismeret) a legfőbb példa. Az angyal által visszahozott „kóválygó lelkiismeret” nem csupán a szellemileg kiürült, emberségükben megtottyant egyedeket – a zsurnalisztát, az esperest, az írót, a festőművészt, az orvost, a pedagógust, a kollégistát, a politikust, a kamionsofőrt, a munkást, a rabot és a kurtizánt – késztette arra, hogy (ha némelykor szégyenkezve is) nézzenek szembe romlásuk viharaival, ám az érzékletes csalitosba becsábított olvasót is.

Töpörin attól lélegzik, hogy kitalálója gesztusrendszerét, igazságkereső hajlamát viseli. Élő fa a sivatag, az elsivárosodás homokján. A látás – látva lássatok! – idegrendszerét mindenkire kiterjesztő látnok. Bibliai zarándok a vaskohóban, amelyet a könnyűségre kapható emberiség csupán a lehelet melegével akar fűteni.

Bertalan Tivadar, az író, a festőművész, a látványtervező azért találta ki – formálta saját képére – ezt a tündéri teremtményt, mert gondolataival nagyon is egyedül volt. Jóllehet Nápoly, Róma, Velence, egyáltalán a klasszikusok aranya megérintette lelkét – „talán egy kóbor reneszánsz művész elfuserált reinkarnációja vagyok” –, de a szegénységből tehetséggel, szorgalommal kiemelkedő csörgősipkás lét (a művész nemcsak király, de egyben önmaga bohóca is) összetettebb látásmódot kínált.

Gyökere ott van a természetben – festményein, rajzain nem véletlen a szürreális terepen kanyargó, egymásba fonódó kacsok, indák, organikus érrendszerek tobzódása –, és ott a valóságot látomássá emelő kifejezésmódban. Aki fáradságot nem ismervén követi őt – a követhetetlent – a műveltségélmény kozmikus kaptatóin, az különleges élmény részese lesz. Úgy esik gödörbe, hogy – paradox – megnyílik fölötte a menny. A mélységből, az emberi mocsár (háború, árulás, cserbenhagyás) mélységéből isteni tisztásra lát. Az Úr, görbe pipát tartva szája sarkában, a harang kötelét húzza – most is saját magát mintázza a vagabund –, miközben kórémuzsika szól, vagy éppenséggel a Koldusopera valamely songja.

Szent és profán így kerül egymás mellé, hiszen szülőjük, a vizionárius – aki dobbantásával azért árult hazát, hogy hazajővén minden porcikájával védhesse – attól lebilincselő életmű tulajdonosa, hogy egybelát mindent. Megtörténtet és meg nem történtet, az illúziók „valóságszekerét” és a társadalom országútján bakancsban bandukoló voltat. Bár az Anna Karenina filmruhája (mesteri munka!) nem húzható rá a Budai Nagy Antal – erről is készült jó félszázada (olaj) látványfestmény – súlyos dongaboltozatára, díszlet- és látványtervei nem mások, mint egy építész-látnok kirándulásai a Nagy Károlyt Luther Mártonnal, Az operaház fantomját a G. A úr X-bennel összekötő egyszerre valós és virtuális időben.

Képi invenciója két végpont közt hullámzik. A gyermekkézzel forgatott ecset vaskos realitása (Putri – 1944) végül is akarva-akaratlan előlegezte a Töpörin, az angyal – ezúttal a 2010-es olajfestményről van szó – organikus szürrealizmusát. Ez a szerkezetet keresztül-kasul átjáró virtuóz hangulatteremtés – expresszív, dinamikus megjelenítéssel, zenei lüktetésű színorgiával – a Bertalan Tivadar-i életmű sajátja. Miközben harlekin fullánkos, a létet megregulázó örömtáncát járja – csodakúthoz csodavödör! –, beleláthatunk a teremtés iszonytató mélységeibe. Akarjuk, nem akarjuk, bennünket is vallat a tisztánál tisztább igazságot kínáló víztükör.

Szakolczay Lajos