Szilágyi Erzsébet

A kenyér, avagy az első keresetem

Ica néni távoli rokonunk volt. Férjét, Károly bácsit már nem ismerhettem. Németes hangzású neve és a csendőrségnél betöltött adminisztratív munkaköre külön-külön is elég lett volna ahhoz, hogy a kitelepítendők listájára kerüljön. Ám gyenge szervezete a vecsési megpróbáltatásokat nem élte túl. Pesti lakásukat elkobozták, de Ica néni családi örökségéről, egy kis pilisvörösvári telekről „elfelejtkeztek”.

Amikor végre elhangzott a „Mehet mindenki, amerre lát, csak Budapestre nem!” parancs, Ica néni – már magányosan – a fűthetetlen vörösvári házban húzta meg magát. Még munkához is jutott, betanított munkás lett az Egyesült Izzóban.

Nem tudom, milyen úton-módon talált ránk, de nagy volt az öröm, hiszen édesanyám volt az egyetlen élő rokona. Ezután változó gyakorisággal csöngetett be hozzánk, munka után, vonatindulás előtt, de sosem jött üres kézzel. Hozott egy kis meggyet, körtét, diót, ami épp volt a kiskertben. Cserébe viszont még egy tányér levest sem fogadott el.

– Csak nem gondolod, hogy eleszem a gyerekek elől? – hárította el édesanyám kínálását.

Egy nyáron váratlan ötlettel állt elő:

– Majd ha szabadságon leszek, kiviszlek benneteket Vörösvárra, egy hétre, jó?

Nővérem húzódozott a hirtelen jött ajánlattól, kalandvágyó bátyám meg én viszont szinte a plafonig ugráltunk örömünkben, hiszen akkor vonatozni is fogunk! Korábban egy-egy családi kiruccanás alkalmával legfeljebb a János-hegyig jutottunk el.

A „ház” okozott némi meglepetést. Egyetlen helyiségből állt, a bútorzatot egy rongyos huzatú heverő, egy téglával pótolt lábú szekrény és egy rozoga asztal alkotta.

Az ajtó közelében volt valami főzőalkalmatosság – akkor láttam életemben először butángáz-palackot –, a másik sarokban pedig egy hokedli, rajta egy fémlavór, alján egy löttyintésnyi szappanos vízzel.

– És vécére hová megyünk? – szólalt meg Laci, elsőként felocsúdva.

– A fa alá. Lehet választani – hangzott a mosolygós válasz.

– És vizet honnan szerzünk? – folytattam én.

– Az nem gond. A szomszédban van kút. Megengedték, hogy használjam.

Körülnéztünk a kertben. Kerítés nem volt, de a kis birtokot valami sárga virágú sövényszerűség vette körül.

– De szép az a sárga virág! – mondtam őszinte csodálattal.

Ica néninek máris támadt egy ötlete.

– Szedjétek le, csináljatok kis csokrokat, szerdán és szombaton van piac itt a templomtéren. Ha sikerül eladni, a pénz a tiétek lehet.

Nem kellett kétszer mondani, hisz zsebpénzt sosem kaptunk, egy 50 filléres fagyira is csak egy hónapban egyszer ha jutott.

Szerda reggel csináltunk annyi csokrot, amennyi a kettőnk karjában elfért, vastag fűszálakkal kötöttük át őket, és kivittük a piacra.

Találtunk egy négyzetméternyi üres helyet, oda lepakoltunk, szépen elrendezgetve a csokrokat.

Hirtelen ott termett egy sötét ruhás bácsi, nagy fekete táskával, és megkérdezte:

– Ugye nektek még nincs jegyetek?

– Milyen jegy? – kérdeztük szinte egyszerre.

– Áruhelyjegy. 2 forint.

Néztünk riadtan, előbb egymásra, aztán az ijesztő külsejű bácsira, végül kénytelenek voltunk bevallani, hogy nekünk egy árva fillérünk sincs.

A „sötét bácsi” meglepően lojálisnak mutatkozott:

– Nem baj, majd visszajövök később, ha már eladtatok a virágokból.

Hamarosan meg is jelent az első vásárló, egy idősebb néni, két nagy cekkerrel.

– Hogy a virág?

– Egy ötven – vágtam rá egy üzlettulajdonos öntudatosságával.

A néni felvette a legközelebb lévő csokrot, és összeguberálta a pénzt.

Nem volt ilyen egyszerű eset a következő vásárló. Egy fiatalabb hölgy volt.

– Egy ötven? Ott a sor végén 1 forintért is van.

– Az biztosan nem ilyen szép. Ezt mi most reggel szedtük – feleseltem.

A néni rakosgatta egy ideig a csokrokat jobbra-balra, oda-vissza, végül választott egyet, és megadta a kért összeget.

– Megy ez! – konstatálta a 12 éves Laci. – Körülnézek egy kicsit – tette hozzá, és elszaladt.

Mire visszajött – két dughagymával a zsebében, amelyet csak huncutságból csent el valamelyik árustól –, már csak két csokor maradt.

Közben a jegyes bácsi is előkerült. Büszkén nyújtottam felé a két forintot, még egy vignetta méretű nyugtát is kaptam érte.

A sikeres piaci akció után az összegyűlt forintokat testvériesen megfeleztük.

Másnap délelőtt egyedül szöktem el otthonról. A mintegy fél óra járásra lévő nagyobbik népbolt felé igyekeztem. Az a finom sárga selyemcukorka lebegett a szemem előtt, amit a hozzánk látogató ismerősök hoztak, mindig csak szigorúan 10 dekát, a három gyereknek, és mindig ugyanolyan fehér papírzacskóban. „Veszek 30 dekát, és mindet én fogom megenni!” – tervezgettem.

A bolt előtt többen várakoztak, csoportokba verődve. A beszélgetésből hamar kivettem, hogy még nem érkezett meg az aznapi kenyérszállítmány, azt várják.

Az üzletben is hosszú volt a sor, volt időm körülnézni. Többféle kimért cukorkát is árultak, ami egy kicsit elbizonytalanított. „Vegyek inkább franciadrazsét? Vagy savanyúcukorkát?”

Hamarosan megérkezett a kenyeres autó. Két hatalmas kosarat tettek le róla, tele gyönyörű, barnára sült kenyerekkel.

A kinti várakozók gyorsan visszaálltak a sorba.

– Te mit kérsz, kislány? – térített magamhoz az eladó hangja.

– Én is egy kétkilós kenyeret! – csúszott ki a számon.

Hazafelé még gyorsabban szedtem a lábam. Erősen fújt a szél, érződött, hogy vihar közeledik, a távolban villámlást is láttam. Már közel voltam a házhoz, amikor hatalmas esőcseppek kezdtek hullani a poros útra.

– Hol voltál??? – kiáltott rám Ica néni. Hangja remegett az idegességtől.

– Kenyérért mentem – válaszoltam lesütött szemmel.

Egy tolmács emlékirataiból

A híres szovjet író új háborús regénye az Európa Kiadónál jelent meg.

(Hogy az évszámot illetően ne tájolódjunk el, elárulom, hogy ma ugyanezt a könyvet internetes oldalakon fillérekért árulják.)

Ez alkalomból a Magyar Írók Szövetsége egy hónapos magyarországi látogatásra hívta meg az írót és feleségét.

Meg is voltam illetődve, ha nem inkább megszeppenve, amikor „jött a parancs”, hogy én leszek a kísérőjük, tolmácsuk, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kisinasuk. Jelzett híres író munkássága ugyanis szigorlati anyag volt negyedéven.

A pályaudvaron az Írószövetség ifjú és rendkívül buzgó munkatársával vártuk a moszkvai vonat érkezését, mialatt pontos információkat kaphattam az általa összeállított programcsomagról.

– Tudja Z, hogy mennyi fogadás és utazgatás vár rá? Vagy ez mind az ő kívánsága volt? – kérdeztem.

– Ó, nem. Ő nagyon szerény volt. Csak azt kérte, hogy szervezzünk meg neki egy gyárlátogatást, meg egy termelőszövetkezetet is szívesen megnézne élményszerzés céljából. De ha már itt vannak, gondoltam, lássanak egy-két szép helyet is, no meg várják őt az Európánál, meg több vidéki lap szerkesztőségében is.

Mondanom sem kell, hogy a nagyszülőkorú házaspár – bár igyekeztek nem szégyent hozni hazájukra, és úgy viselkedni, ahogy az „nyugaton” szokás – egyre gyakrabban kérdezte meg tőlem, hogy nem hagyhatnánk-e ki egyik-másik „kultúrprogramot”.

A gyárlátogatás – legnagyobb örömömre – nem jött össze, de a tsz-t nem tudtuk megúszni.

Szegedig utaztunk vonattal, ott aludtunk egy szállodában, másnap reggel jöttek értünk a tsz-ből teherautóval. A teljes vezetőség ünnepélyesen felsorakozott a nagy író fogadására, természetesen megfelelő mennyiségű vodkát és pogácsát kikészítve az asztalra. A feszengő-udvariaskodó beszélgetést egy vékony, türelmetlenkedő férfi szakította meg, mondván, hogy ideje már indulni, körbenézni a gazdaságban. Ő volt az agronómus, aki alig várta, hogy elbüszkélkedjen mindazzal, ami itt, úgymond, az ő műve.

Néhány perc alatt kiderült, hogy képtelenség vele összhangban dolgozni. Egy percre be nem állt a szája, a magyarul egy szót sem tudó vendégekhez intézte szavait, rám csak időnként mordult egyet, hogy miért nem fordítok. Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy nem vagyok szinkrontolmács, ha legalább kétmondatonként szünetet tartana, megpróbálnám röviden oroszra fordítani az amúgy teljesen felesleges mondatait. Mert ugyebár, ha az ember elhalad egy kukoricatábla mellett, akkor nem kell vele közölni, hogy ez itt a mi kukoricánk, az pedig – humán beállítottság esetén – abszolúte érdektelen számára, hogy ez milyen fajta kukorica, és mekkora a tábla mérete. (Ezzel természetesen vérig sértettem.)

Tudtam, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatos szókincsem még magyarul is sok kívánnivalót hagy maga után, ezért a szegedi szállodában fél éjszaka állat- és növényneveket kerestem a magammal hozott szótárban.

Ott kezdett elszakadni a cérna, amikor az amúgy is nagy nyári hőségben (nem is beszélve a belülről melegítő, udvariasságból lenyelt vodkáról) felvitt minket egy emeletnyi magasságban megépített, természetesen fedett csirkekeltetőbe, ahol még a kinti hőmérsékletnél is melegebb volt, ott pedig hosszú szakmai előadásba kezdett arról, hogy egy négyzetméteren hány csirke kel ki, milyen tápszerrel és milyen gyakran etetik őket. Bár már az ájulás kerülgetett a melegtől, a fordításban megtettem minden tőlem telhetőt. Vendégeim egyre sápadtabban csak azt mondogatták, hogy „menjünk, menjünk”.

Az agronómus javaslatára feltétlenül be kellett néznünk a tehénistállóba is. Itt a szörnyű hőség mellett még (városi ember számára) elviselhetetlen büdösség is fogadott. Végigmentünk a sorokon, majd megálltunk egy tehénnél, amelyik a földön feküdt, és szemmel láthatóan vemhes volt. Szakemberünk itt arról kezdett hosszan értekezni, hogy ennek a tehénnek méhelőreesése van, gond lesz az elléssel.

Ekkor elsötétült előttem a világ.

– A tehén beteg – motyogtam oroszul, majd még mielőtt elájultam volna, sürgősen elhagytam a tetthelyet.