Szabó Ferenc SJ

Száz éve született Weöres Sándor

Baráti megemlékezésül

A Vas megyei Csöngét emlegette szülőföldjeként. Szombathelyen született 1913. június 22-én. Anyja négy nyelven beszélt és szépen zongorázott; Sándor tőle örökölte a művészi érzékenységet. Elemi iskolába Pápán és Csöngén, gimnáziumba Szombathelyen, Győrött és Sopronban járt. A Nyugatban először 1932-ben jelentek meg költeményei. Ugyanebben az évben érettségizett, már Babitscsal és Kosztolányival levelezett. 1933-ban beiratkozott a pécsi egyetemre, tanulmányait a filozófia–esztétika szakon fejezte be. 1936-ban megvédett doktori disszertációjának címe: A vers születése, amely az alkotás lélektanát vizsgáló önvallomás. Első verseskötete Hideg van címmel 1934-ben jelent meg, két év múlva megkapta a Baumgarten-díjat. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. Közben újabb köteteket publikált.

1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt, akivel egy évet a Római Akadémián töltöttek. Itt, a Római Akadémián találkoztam és ismerkedtem meg személyesen 1970-ben a költőházaspárral.

1970 februárjában az akadémián interjút készítettem Weöres Sándorral a Vatikáni Rádió számára, és pár nap múlva elkísértem a házaspárt Szőnyi Zsuzsáékhoz, a „Triznya-kocsmába” is. Tehát néhány nappal korábban történt: amikor Sándort telefonon kerestem az Akadémián, Kalmár igazgató válaszolt, és a telefonhoz hívta a költőt. Meglepetésemre, akkor nagy Dicsértessék!-kel köszönt. Megállapodtunk az interjú időpontjában. Ott, az akadémián, Kalmár jelenlétében vettem hangszalagra a beszélgetést, amelynek végén Amy beolvasta egy szép új versét. A beszélgetés szövegét Rónay György leközölte a Vigiliában (1970, 351–353.). Idézek ennek elejéről:

„Szabó: Nagyon hálásak vagyunk Önnek, hogy vállalkozott az interjúra. Ezt a magam részéről valahogyan az idők jelének tekintem. Az evangélikus vallású költő a Vatikáni Rádió jezsuita munkatársával beszélget. Ma ugyan a párbeszéd korában élünk, mégis figyelemre méltó ez a tény. De most nem a felekezeti párbeszédre akarom terelni a szót. Mindenekelőtt a szépség katolicitása kapcsol össze bennünket. Nyolcadikos gimnazista koromban Pécsett pár költőjelölt barátommal lapot indítottunk, és ezt a Claudel-idézetet írtuk fel rá mottóul (a Selyemcipőből): »Ami szép, az egyesít, ami szép, az Istenhez emel. Nem is tudom másképp nevezni, mint katolikusnak.« Azt hiszem, ilyen értelemben Weöres Sándort, a szépség csodálóját és a magyar költői nyelv egyik legragyogóbb mesterét is katolikusnak nevezhetjük.

Weöres: Valóban, a katolicizmust – az egyetemesség értelmében – mindig sajátomnak éreztem. Azonkívül, annak ellenére, hogy evangélikus-lutheránus vagyok, édesanyám katolikus volt, és mindig a katolikus vallásban éltem. Sokat olvastam életemben a katolikus misztikusokat, főleg Keresztes Szent Jánost és Avilai Szent Terézt, azonkívül Sienai Szent Katalint. Nagyon szeretem a Szent Viktor-i filozófusokat, különösen Szentviktori Hugót, nem is beszélve Szent Ágoston, Szent Tamás, Szent Jeromos műveiről. A katolicizmusból mindig igyekeztem sokat tanulni, sokat meríteni. Hogy ez mennyiben sikerült, az megint más kérdés.”

Következő kérdéseim – témáink – voltak: misztikus olvasmányok – keleti misztika (Upanisádok, Bagavad Gita) – biblia… Utána így folytatódott a beszélgetés:

„Szabó: Pár évvel ezelőtt a londoni BBC egyik stúdiójában hosszabb beszélgetést folytatott Cs. Szabó Lászlóval. A beszélgetés végén Jézusról esett szó. Ön kijelentette: »Szerintem csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember annyiban van, amennyiben Jézussal azonos vagy nem azonos.« Mondjon pár szót erről a jézusi azonosságról.

Weöres: Úgy érzem, hogy mindaz, ami bennünk individuális, ami velünk született, amit tanultunk, amit megszereztünk, nagyon is halandó, mulandó. Nem hiszem, hogy egyéni aspektusokat át tudjunk vinni a halálunk utáni korszakba. Így gondolom, hogy ami megmarad belőlünk, az nem az individuális, nem a szerzett és nem a velünk született, hanem az örök emberi. És Jézust érzem az örök Embernek.”

Ezután Weöres Sándor is, Károlyi Amy is Róma-élményeikről beszéltek. Sándor elmondta, hogy Róma millió élmény forrása volt számára; felsorolta az idősebb és fiatalabb kollégák, költőtársak nevét, akikkel hajdan Rómában járt, majd átadta a szót Károlyi Amynak. Végül a költőnő felolvasta legújabb versét, amely mostani Róma-élményéből született.

W. Sándorral a „Triznya-kocsmában” megbeszéltem még egy találkozót. Meghívtam egy jó olasz ebédre. Mivel Amy ismét „maródi” volt, ketten mentünk el egy az akadémiától nem messze levő vendéglőbe, szemben a Cancelleriával. Az első emeleten működött. Ebédelve, iszogatva beszélgettünk Vas megyei őseiről, evangélikus-katolikus hitéről, költőtársairól, költészetről, vallásról, keleti misztikáról.

A nyolcvanas években már kétévenként hazalátogattam. Rövid budapesti tartózkodásom alatt felhívtam W. Sándort: szerettem volna meglátogatni, mert hallottam, hogy nagyon beteg. Amy vette fel a telefont. Kedvesen emlékezett római találkozásunkra. „Feri, biztos örülne Magának Sándor, de most nem tudom adni, mert a fürdőszobában éppen borotválják…” Nem sikerült többé találkoznunk. (Elhunyt Budapesten, 1989. január 22-én.)

Sok nehézsége volt a kommunista cenzúra idején. Bár 1970-ben, amikor Rómában is járt, Kossuth-díjat kapott. Talán legszebb kötete, a Tűzkút először a párizsi Magyar Műhelynél jelent meg, 1964-ben, aztán a Magvető is kiadta. Ebben olvastam a csodálatos Salve Regina (1960) költeményét. Ez a földi és égi Anya (Szűz Mária) magasztalása: ez filozófia és misztika, az emberi világ és a transzcendencia metszőpontján felmutatott metafora kibontása:

…Úrnő, ha végzetem szép csillagát

megvonod az ott-égő maskarától

s adsz kardot-pajzsot a harcos kezébe:

gyámságodból kilépve

az elhalt sorson át,

félek, Anyám! jóságod nappalától,

oly kedvessé szőtted az éjszakát

irgalmad illatából:

az űr nagysága, fénye

összehúzódva bújt élő szirmok közébe…