Szepes Erika

Col tempo

–Mégis, ki lehet ő? – töprengek ismét, fürkészem magába mélyedő arcát, nőiesen lágy kezét, mely finom mozdulattal mutat az érzelmeit és gondolatait vezérlő szíve felé, nézem a kőpárkányt, ami elválasztja tőlem, a nézőtől. Mert évek óta vagyok nem egyszerűen nézője: megszállottja ennek a portrénak, a Szépművészeti Múzeumban kiállított Giorgione-képmásnak. A tájékoztató felirat szerint a neve Antonio Broccardo, mást azonban nem tudunk meg róla. Pedig látok a képen titkos jeleket, amelyek segítségével talán közelebb lehetne kerülni ehhez a melankolikus fiatalemberhez, a kőpárkányon balszélről egy kalap, rajta két ék alakú jelzés között egy V betű, a jobb szélen egy olvashatatlan feliratú táblácska, a kettő között pedig középen három nézetben egymáshoz kapcsolódó, három női fej, koszorúval övezve.

Megmagyarázhatatlan vonzalom fűz ehhez a portréhoz, megbabonáz, „varázsüttön” állok előtte – mert kedvenc költőm gyönyörű és erős kifejezésénél jobban nem tudom leírni ezeket a perceket, órákat, amelyeket a kép előtt töltök. Valahányszor látom, képzeletben melléje társítom a csak reprodukcióról ismert másik Giorgione-portrét, a velencei Accademia Col tempóját, melyről egy öregasszony néz ránk, nekünk mutatja ujjaival ráncos, aszott testét, elrútult arcát. A titkaiba mélyedő Broccardo elfordul tőlünk, az idő múlására fenyegetően emlékeztető öregasszony felénk fordul: a memento morinak közönség kell. Képzeletem ellentétpárként kapcsolja össze őket, pedig nem képeznek együttest. De valamiképpen összetartozóvá teszi őket az időhöz való viszony, ami az öregasszony esetében az emberi lét határa, a fiatalembert nemcsak fiatalsága sorolja más időtartamba, hanem… És itt újra folytatódik a töprengés.

–Mégis, ki lehet ő? – kérdezem most már kísérőmtől, aki művészettörténész, ezen belül is reneszánszkutató.

–Nem sokat tudunk róla – feleli –, utána kéne nézni a szakirodalomban, végig kéne gondolni ezeket a szimbólumokat, találunk-e rokon jeleket más festőknél.

–De hiszen ez Hekaté! – kezdek ujjongani. – Hogy kerül ide a varázslat és a mágia görög istenasszonya emblémává zsugorítva, koszorútól övezve?

–És akkor mi van, ha Hekaté? – hűtött le, szinte flegmán. – Éppen az lenne az izgalmas, ha kiderülne, mi köti Hekatét a kalaphoz és a V betűhöz!

–Ahhoz mit szólsz – indult be korlátokat nem ismerő fantáziám –, hogy a kalap valamilyen felszabadítottságot, beavatottságot jelent; emlékszel, az ókorban a felszabadított rabszolgákat nevezték pileatinak, azaz kalapot viselőnek, ez jelölte szabadságukat, a polgárok közösségéhez való tartozásukat. És a kőpárkány meg lehet páholy, például szabadkőműves-páholy, amely a világtól elzárkózó társaságot választja el a közönségesek terepeitől. A V betű a kalapon talán kapcsolatban van a humanisták betűszimbolikájával, amelyben a V a „vivo” , azaz „élek” szó betűjele, az örökkévalóság jelen idejét az ember számára betűmágiával kikényszeríteni képes misztikus jel.

–Lassabban, lassabban – intett a reneszánszkutató –, egyelőre még csak ott tartunk, hogy a háromfejű esetleg Hekaté.

–De igenis van összefüggés! És most már kezdem érteni, miért társítottam magamban mindig a Col tempóval! – és kezdtem felállítani azt a rendszert, ami a képzeletemben alakult.

–Hát nem érted? A kalap a beavatottság jele, a V, azazhogy ÉLEK, a beavatottság eredménye, az örök élet, a Hekaté-fej az ókorból hozott jelentései egyikében a múlt-jelen-jövő időhármasságának együttes megléte, tehát ismét az öröklét. Itt valami örök életet megszerezni akaró misztikus közösségről lehet szó, amelynek Broccardo a tagja volt, ezért az elzárkózás, befelé fordulás.

–Szép, szép – ingatta szőke fejét kételkedve a kísérőm. Mindig ő volt a tényekhez jobban kötődő, ha sarkítani akarnám: a pozitivista, én meg, a magam csapongó fantáziájával, összefüggések mindenáron való keresésével, a szellemtörténész. Nekem úgy lett volna gömbölyű a világ, ha az ókori Hekaté istennő három feje eleve az időhármasságot jelentette volna, és ennek lett folytatása a középkorban és ötvöződhetett össze a hármasság különféle misztikus elképzeléseivel.

–Szép, szép – ingatta szőke fejét kételkedve a társam. – De ezt be is kéne bizonyítani, átrágni magad az ókortól a középkoron át a reneszánszig.

–Légy te nyugodt, hogy megteszem! – lelkesedésem önhitt magabiztosságba csapott. Nem gondoltam át, mi kell mindehhez: görög- és latintudáson túl néhány modern nyelv ismerete és sok-sok művelődéstörténeti, ikonológiai tanulmány. Végül is mindkettőnket az ikonológia vonzott: engem a mitológia alapú vallástörténeti, őt a mitológia alapú művészettörténeti jel- és jelentéstudomány.

Az első latinóra, 1965. szeptember. Az ismerkedő első alkalom vezető tanárnője ábécében szólított bennünket: mutatkozzunk be, miért lettünk latin szakosok, mi a másik szakunk, és az egyetemi fakultációkon kívül mi érdekel minket a világból. Rám kerülve az ábécé, a tanárnő cinkos mosollyal ejtette ki a nevemet, és amikor felálltam, elmondta, hogy elég, ha csak a diákoknak mutatkozom be, mert ő már jól ismer.

–Mondja el, gólyakollegina (milyen értelmetlen, rossz szóképzés! – gondoltam), hogyan került ide!

Akkor én, a köznépből kiemelt gólyakollegina, büszkén, nagyképűen, nem kis önteltséggel előadtam, hogy latin–magyar szakos vagyok, mind a két szakra nyertes pályázat útján, felvételi nélkül kerültem be, de egyébként zeneesztéta szeretnék lenni, mert a győztes országos diákköri pályázatomat is zenéből írtam. A szavak úgy kúsztak elő a számból, mint a középkori képeken a mondatszalagok, harsányan, hivalkodón fonva körül a szemináriumi termet.

Szörnyű belépő volt, ha visszagondolok, szinte csodálkozom, hogy nem kezdtek egyszerre és egyöntetűen utálni. Én azonban akkor elégedetten nyugtáztam, hogy mindenfelől elképedt tekintetek meredtek rám. A tanárnő az utánam következő, T betűs fiút szólította. Már akkor, nevének kiejtésekor az asztal alá akartam bújni szégyenemben: a tanárnő megnevezte az ország egyik legnevesebb muzsikusát, a világ egyik leghíresebb vonósnégyesének a primáriusát, akinek fia volt az imént felállt, félszegen kedves mosolyú, kék szemű, szőke ifjú – hullámos hajából egy tincs a homlokába hullott, szilvakék kordbársony zakója alatt fehér inget és vidáman színes, kockás nyakkendőt viselt. Félszegségével és mosolyával ellentétben elszántan és határozottan kijelentette:

–Semmi közöm a zenéhez. Művészettörténész akarok lenni.

–No de mégiscsak, egy ilyen névvel… – próbálkozott a tanárnő.

–Éppen azért – felelte a szőke, és leült. Többet nem szólalt meg.

Én, aki lélekben az asztal alatt kuporogtam, kikukucskáltam lelki szemeimmel az asztal alól: hogy is van ez? Nekem a zene nem volt hivatásom, legfeljebb hobbim lehetett, bár bemutatkozásommal más benyomást kelthettem. Ő, a szőke, benne élt a zenében, a legszebb vonósnégyeseket húzták a fülébe koncerteken, otthon, gyakorlás közben, és kijelenti, hogy nincs köze a zenéhez. Mindenesetre meghökkentő kijelentés volt. Én pedig elneveztem magamban Ben Húrnak (hébertudásom körülbelül addig terjedt, hogy tudtam: a Ben a nevekben valakinek a fiát jelenti).

Ben Húr meg én, a zenével tisztázatlan viszonyban élő két latin szakos, a közös nevezőt, a latin nyelvet próbáltuk közösen elsajátítani: együtt fordítottunk, ő volt a precízebb, mindig szótárazott, én felületesebb voltam, és a szavak ellenőrzése nélkül rögtön az értelemre törtem volna, sokszor persze tévúton járva. A pozitivizmus és a szellemtörténet együttese elég jó párosításnak bizonyult: mindketten az évfolyam elitjei közé tartoztunk.

A szakdolgozati témát mindenesetre annak a múzeumlátogatásnak köszönhetem, amelyen a Broccardo-kép előtt vitáztunk. Azóta kért helyet magának gondolataimban évtizedekre meghatározóan a Broccardo-kép háromfejű szimbóluma. Ott és akkor dőlt el véglegesen, hogy én ezt a háromfejűt kikutatom, Ben Húr pedig kedvenc korszakának egyik festőjével, Mantegnával fog foglalkozni, neki is egy kép-párjával, amely a Louvre tulajdona, de az egész Mantegna-életművet is alaposan ismerni kell az értelmezésükhöz.

Szorgalmasan jártunk könyvtárakba, egyre jobban belebonyolódtam a mindinkább szerteágazó témába. És akkor egyszer Ben Húrnak az az ötlete támadt, hogy ki kellene utazni Itáliába, eredetiben megnézni mindazokat a képeket, amelyek valamilyen módon kapcsolatban vannak a témáinkkal. Addigra én már odáig jutottam, hogy a világ minden hármas jelenségében Hekatét láttam, az ő három fejének rokonait sejtettem minden idő- és térhármasságban, a múlt-jelen-jövő ábrázolásaiban az ő alakjának továbbélését sejtettem. El szerettünk volna utazni Itáliába. Ben Húr már évekkel korábban járt Velencében és főként oda vágyott vissza, de megbeszéltük: ha kijutunk, elmegyünk Firenzébe és Rómába is, témáink kutatásához ott is találhatunk anyagot – na meg világot is látunk; én addig még soha nem jártam nyugaton, a világnak ebben a tőlünk sokáig teljesen, később csak részlegesen elzárt Eldorádójában.

1968-ban Eldorádót teljesen elzárták előlünk: útlevélkérelmeinket valutahiányra hivatkozva elutasították. Bánatunkban vigasztalódni Bulgáriába mentünk, augusztus 19-én indultunk, 21-én érkeztünk Plovdivba, ahol az ódon hangulatú, színes faházak közti utcán valaki leköpte a táskámat. Érthetetlen és megdöbbentő élmény volt, nem félelmet keltett, csak viszolygást. Aznap este hotelban szálltunk meg, és a recepcióval szemközti dohányzóasztalra kitett újságokból riasztó híreket olvastunk: a Varsói Szerződés tagállamainak csapatai együttes erővel bevonultak Csehszlovákiába, a lelkes tömegek által prágai tavasznak nevezett, az „emberarcú szocializmust” megvalósítani akaró forradalom leverésére.

Mellbevágó hír volt: teljesen gyanútlanul szálltunk fel a vonatra két nappal korábban, és háborús feszültség fogad a baráti országban. De mi köze ennek a köpés áldozatául esett táskámhoz? Csak a feszültség egyéni jellegű levezetése volt az akció? Aztán ránéztem a meggyalázott repülőstáska feliratára – ritkaságnak számított akkoriban egy légitársaság vállra akasztós táskája, én is ajándékba kaptam valakitől, aki már repült –: Brno Československo. Tehát, én, a csehszlováknak vélt betolakodó, ideiglenes ellenségként váltam nemtelen bosszú áldozatává. Ettől kezdve a feliratot befelé fordítottam.

Bulgária szép volt, ortodox templomaival, a rilai hegyek csúcsai közt pompázó kolostoregyüttesével, amely a kézzel érinthető pára alatt bontakozott ki a ködből: – Te tudtad, hogy a felhő egyszerűen ilyen pára? – kérdeztük egymástól; szép volt kék tengerével, homokos tengerpartjával, a vízben úszkáló, áttetsző medúzáival, amelyek kék szegélyű úszóhártyáikkal lebegtek, sodródtak a kékségben – de nem volt Itália. Az elutasítás után még inkább vágyódtunk oda, és feltett szándékunk volt egy évvel később megismételni az útlevélkérelmet.

A nyugati Eldorádó számomra egészen mitikus világ volt, sem rokonom, sem közeli ismerősöm nem járt még a vasfüggöny túlsó oldalán. És még mitikusabbá vált attól az élménytől, ami évente többször ismétlődött: Ben Húr világhírű apja 1956 óta már rendszeresen járt nyugaton, és fogadására a család – ismeretségünk kezdete óta én is, akit családtagként fogadtak maguk közé – ünnepi díszbe öltözve, rituálisan kivonult a Keleti pályaudvarra, és ott megbűvölten figyeltük a kiírást: pontosan érkezik-e, vagy éppen késik a Wiener Walzer. A rítus a Wiener Walzerrel kezdődött, és folytatódott a lakásba érkezéskor, ahol a bőröndökből felbecsülhetetlen mennyiségű édesség zúdult az e célra csipketerítőjétől megszabadított ebédlőasztalra, a kedvenc a Manner ostya volt, a Leibniz kekszeknek is nagy volt a sikerük, a csokoládékra nem emlékszem, mert azt én nem szerettem, márkás Grünring harisnyák, drága textíliák, finom kelmék, amelyekből Ben Húr anyja a családtagoknak egyedi ruhadarabokat készített. Ezeknek az érkezési estéknek vaníliaillatuk volt a kekszektől, a háttérből a legújabban felvett vonósnégyes szólt, a világutazó pedig ebben az illat-, zaj- és zenekavalkádban úti élményeiről és a koncertekről mesélt.

Amikor Ben Húr postán megkapta a kék útlevelet – ez volt a színe a polgári dokumentumnak, a szolgálati bordó volt – és az engedélyt a hetven dollár kiváltására, azonnal felhívott:

–Te is megkaptad? – kérdezte hadarva a telefonban és a szokottnál hangosabban, majd igenlő válaszomra megkönnyebbült sóhajjal felelt. Nem voltak fogalmaink arról, mi egy dollár valós értéke, mennyi a vásárlóereje, de azt tudtuk, hogy hetven dollár három hétre – ennyire terveztük az utazást – rendkívül kevés, még ha kettőnkét összeadjuk és közös kasszán élünk is. De a lényeg a kiutazási engedély volt. Az útiköltség előteremtéséhez nyári munkát vállaltam: a német kiadású Artemis ókori lexikon címszavait kellett kigyűjtenem, lefordítanom, és leszámolnom a cikkek terjedelmét. Ez mérhetetlenül unalmas és fárasztó lett volna, ha nem készítek egy lapra számozott sorbeosztást, amit csak oda kellett illeszteni a cikk mellé és a terjedelem azonnal leolvashatóvá vált. Ben Húr a nyár egy részét velünk töltötte a Balatonon, és ott együtt dolgoztunk ezen a fárasztó, nem is érdekes, de valamennyi pénzt azért hozó munkán. (Húsz évvel később felkérést kaptam a Corvina Kiadótól, hogy legyek a főszerkesztője és részben cikkírója az ókori lexikon nagyon megkésett magyar kiadásának. Életünkben vannak visszaköszönő pillanatok – ez ilyen volt.)

Az utazás a Wiener Walzerrel számomra azt jelentette, hogy beléptem az eldorádói mítoszvilágba. A Westbahnhofon már azt hittem, innen nincs tovább: a mozgólépcsők, a pályaudvari boltok kínálata, a ritkán vagy sohasem látott gyümölcsök halmai, papírcsomagolású jégkrémek, és főként a mindenütt ragyogó tisztaság keltette egy mesevilág illúzióját. Ben Húr le is fényképezett a Westbahnhof lépcsőjén: visszanézem magam és csodálkozva mosolygok, milyen révült és elragadtatott pillantással meredek a lencsébe.

A Velence-érzés elfeledtetett minden korábbi ámulatot: vonattal utaztunk, így rögtön a pályaudvarról kilépve a lehető legkáprázatosabb látvány szippantott fel, semmisített meg; egyszerűen úgy éreztem, hogy felolvadok a szín, a fény, a hang, a vízlocsogás töménységében, nem is észleltem külön-külön a tárgyakat, épületeket, hidakat, egyszerre vonzott magába az összkép. Valami felfoghatatlannak lettem a része.

Velence, az Accademia, annak is a reneszánsz terme.

Itt vagyok hát végre közöttük, hívogatóan mosolyognak, szépségükkel csábítanak, titokzatosságukkal arra indítanak: fejtsem meg szépségbe burkolt rejtélyüket. A Tempestà – a máig megnyugtatóan meg nem fejtett allegória – három alakja ellenére nem tartozik olyan szorosan a Broccardo-kép gondolatkörébe, mint az időhármasság harmadik emberi aspektusát megelevenítő, teljes valóságában most először látott öregasszonyportré, a Col tempo. Igen, gondolom, a három életkor – ez a képtípus is ide tartozik – végpontját mutatja: a gyermekkor, a felnőttkor után következő öregséget. Besoroltam a képtípus darabjai közé, és sétáltam tovább a reneszánsz teremben.

És sétáltunk ide-oda, jobbról balra bolyongva a hídjaitól, árkádjaitól kiismerhetetlen Velencében, nem győztük kattogtatni a fényképezőgépet. Mindenütt váratlan csodákra leltünk: nincs az az útikönyv, ami képes volna felsorolni azokat az apró leleményeket, amelyekkel a velenceiek díszítőkedvüket kiélték. Hosszan álltam egy kis átjáró előtt: boltívére csodálatos Mária gyermekével-relief került. A rengeteg, áttekinthetetlenül sok templom közül azért egy-két nap után körvonalazódott, melyiket szeretjük igazán: a nyugalmasan kiegyensúlyozott homlokzatú San Zaccariát, benne a magasztos Bellini-Madonnával, mely a művészet mindenekfelett való dicsőségét hirdette volna, ha kis srácok nem rugdalják focival a fenséges homlokzatot, amely a délutáni nap fényében aranyból rózsaszínre váltott; a Scuola di San Marco épületének sajátos arányosságát, amelyben egy háromkaréjú tetőzetet egyensúlyoz a kórház alacsonyabb, de szélesebb tömbje; a Santa Maria dei Miracolit, amelynek külső burkolatán a fehér márványt színes berakások ékítik; a Scuola di San Roccót, amelyet káprázatos bordó-arany-barna színű Tintoretto-freskók borítanak, fehér csúcsfényeikkel túlvilági fátylat borítva a bibliai tájakra; és személyes jó barátunkká vált a San Giovanni Crisostomo, amelynek egyik kapubélletét egy rozettafaragvány teszi egyedivé.

–Állj oda, és mutass a rozettára! – vezényelt Ben Húr, és én peckesen, huszonhárom évem minden öntudatával odaálltam a rozetta alá. A gép exponált. A kivételesen jól sikerült fényképek közé tartozik, albumunkban díszhelye van, és még én is, aki gyűlölöm a fényképeimet, elégedett vagyok vele. Készült egy másik fénykép is rólam a Guggenheim-múzeum kertjében: nem messze Marino mókás lovas szobrától áll a széles, díszes, faragott kőpad. Ebben kellett elterpeszkednem, felmagasodnom, mintha trónszéken ülnék. Meglett a kép, olyan diadalmasan feszítek a padon, mintha meghódítottam volna Velencét. Egy kicsit talán így is történt.

Velence utcáin halszag keveredik a lagúnák vizének párájával, a pizza téveszthetetlen fűszereinek illatával. Bármily ínycsiklandozóak voltak is ezek az illatok, én pizzát egyszer sem ettem, helyette habzsoltam az utánozhatatlan minőségű olasz fagylaltokat, amelyek között sok, nálunk ismeretlen ízű is volt, így nagy csodálkozással és élvezettel fedeztem fel a cassata nevű, aszalt gyümölcsökkel dúsított fajtát, és felfedeztük a nálunk akkor még ismeretlen, „pálcás” jégkrémeket. A gasztronómiai felhívások vetélkedtek a zeneműboltokból hangszóróval felerősített különféle dallamokkal, amelyek egymást kioltják, zavarják, felismerhetetlenné és élvezhetetlenné teszik, de ez a hangzavar lényegi része a Velence-érzésnek. Szimfóniák vegyülnek nápolyi dalokba, a San Remó-i fesztivál díjnyertes slágereibe – közülük jó néhányat ismerünk. Játszottunk is velük, persze tudáspróbát, mert egész életünkben teszteljük egymást, ostoba vetélkedő ez, még az egyetemről hoztuk magunkkal.

–Una lacrima sul viso? – kérdezi Ben Húr.

–Bobby Solo – vágom rá. Majd én kérdezek:

–Non ho l’età?

Mire Ben Húr: – Gigliola Cinquetti – és kérdez:

–Volare?

–Nevetséges. Domenico Modugno – köpöm fölényesen.

És szállnak, zengenek ezek az érzelmes, könnyes, rózsaillatú dalok, de mögöttük, néhol fölöttük, őket elnyomva valami egészen más, durvább, nyersebb, egzaltáltabb zenék kúsznak ki a lemezboltokból az utcára, nem olasz nyelvűek, ami az olaszoknál nagyon ritka: ezeknek angol szövegük van. Harsány dobok és ütők, vijjogva fel-alá kúszó glisszandók, rekedt férfi- és női hangok, és egy általam ismeretlen angol szó szakítja meg időnként ezt a brutális hangzavart: Woodstock.

–Te érted, mi ez? – kérdeztem Ben Húrt.

–Fogalmam sincs, de nem túl kellemes – válaszolta.

Megjegyeztem, de akkor nem néztem utána, mi ez a szó és mit jelent Woodstock, 1969. augusztus 15–18. Hazaérve el is feledkeztünk róla, itthon nem volt téma, igyekeztek elfedni a Táncdalfesztivállal, a Ki mit tud?-dal. Két évvel később Déry Tibor izgalmasan furcsa kisregénye, amely, ha tényleges köze nem is volt Woodstockhoz, a hangulatából, az elveszettségérzésből, a vietnami háború sokkjából hazahozott valamit. Amikor pedig Déry kisregényét Presser Gábor musicalje egészen magyarrá tette, szövegei és dallamai annyira a mi nemzedékünkhöz szóltak, hogy elkeseredett pillanataimban máig velük vigasztalom magam. „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet” – éneklem magamban hüppögve, sokszor-sokszor, mint a musicalbeli páros, a sok kérdéssel adva meg a választ: sehogyan. A lényeges dolgokat sehogyan sem tudjuk elmondani. Még annak sem, akit így szólítunk meg: – Neked.

San Remo és Woodstock végletei között itthon harsogott a Táncdalfesztivál, rockosabb-woodstockosabb vonalát a hazai beategyüttesek kínálták, a San Remó-i rózsa-, csók- és könnyvilágot a Kislány a zongoránál, az Isten veled, édes Piroskám és testvéreik zengették bele a fesztivál sokat tűrt mikrofonjaiba.

Giorgione, Woodstock, flower power, Táncdalfesztivál – az első velencei utunk, 1969. augusztus.

–Ne vacakoljatok már annyit a csomagolással! – mondta Ben Húr némi feszítettséggel a hangjában húsz évvel később, az immár két kamasz gyerekkel bővült családjának –, nem kell annyi holmit vinni, úgyis csak gond van a cipeléssel. Fejezzétek be, és nézzük át együtt az okmányokat. A busz kora reggel indul.

Lányunk és fiunk közös erővel dugig tömtek egy bőröndöt és fejenként egy hátizsákot („a walkman nélkül nem megyek tizenkét órás buszútra” – így a leány, „a könyveim nélkül nem megyek még Velencébe sem” – emígy a fiú). Én kínos precizitással a gyógyszereket állítottam össze, az elmúlt évek érzékennyé, pontosabban szorongóvá tettek a betegségek közben szerzett tapasztalataim miatt. Komplett menetfelszerelést hoztam össze fájdalomcsillapítókból, görcsoldókból, antibiotikumokból, antiallergénekből, kötszerekből, tapaszokból és fertőtlenítő oldatokból. Egy szerszámosládát sikerült egybeépíteni.

–Hagyjátok abba, gyerünk az okmányokhoz! – Ben Húr hangja már nemcsak némiképp volt feszített. A lakás több pontjáról hordtuk egy kupacba az úthoz szükséges iratokat, bankjegyeket, valutakiviteli engedélyt és az útleveleket; semmi rendszer nem volt abban, miért tartjuk a könyvtár egyik fiókjában az útleveleket, a szekreterben a pénzt – fejenként száz dollárt engedélyeztek már a devizahatóságok – és Ben Húr jegyzetei között a jegyeket. Nem rendetlenségből: szabállyá merevült szokásból. A pénz rendben, a jegyek rendben, az útlevelek – és itt kitört a pánik. Az én útlevelem nem volt érvényesítve. Olyan ritkán utaztam, hogy természetesnek vettük, hogy a valaha kiállított dokumentum még érvényes, hiszen nemrég – azaz két éve – még utaztam vele. Ben Húr kétségbeesett, majd szidott, mint egy óvodást, végül elsírta magát, hogy vége az utazásnak. A gyerekek nem szóltak, elkerekült szemmel néztek: el nem tudták képzelni, hogy meghiúsul az utazás. Bennem először az önmardosás indult meg, aztán az elszántság, hogy ez nem lehet, valamit ki kell találni, bár éreztem a feladat lehetetlenségét. Amikor azonban már mindenki sírt, ázott a szőnyeg, egy teljesen hihetetlen ötletem támadt.

–Felhívom a Belügyminisztérium ügyeletét – mondtam a világ legtermészetesebb hangján, mintha magából a Parlamentből beszélnék.

–Ne hülyéskedj ilyen helyzetben! – támadt rám Ben Húr –, még ha volna is éjszakai ügyelete a belügynek, azt nem a te számodra tartják fenn.

–Akkor is felhívom – és már kerestem is a telefonkönyvben a Belügyminisztérium útlevélosztályának ügyeletét. Tárcsáztam.

Férfihang szólt a kagylóba, bemutatkozott névvel és ranggal, de a fokozatára nem emlékszem, csak a vezetéknevére, mert az egészen mesebelien hangzott: – Czimbercsik.

Ettől valahogyan bizakodni kezdtem. Előadtam hülyeségem történetét, hogy egy négytagú család utazását veszélyeztetem a figyelmetlenségemmel, hogy itt zokog a két gyermekem, és kétségbeesésében fel-alá járkál a férjem és időnként a karjával nagyokat csap a levegőbe. Kérdeztem, van-e valami lehetőség arra, hogy segítsen, hogy mégis el tudjunk utazni.

–Megpróbálhatjuk – mondta a mesebeli Czimbercsik, hiszen élő belügyi tiszt nem mondott volna ilyet. – Mivel utaznának és hol lépnék át a határt?

–Menetrendszerű Volán-busszal mennénk, és Rábafüzesnél lépnénk át a határt.

–Rendben – mondta Czimbercsik –, induljanak el, én beszélek a busz sofőrjével és a rábafüzesi határőrséggel, és engedélyezek egy rendkívüli határátlépést. De ígérje meg nekem, hogy amint hazajönnek, azonnal érvényesítteti az útlevelét!

–Feltétlenül, és elmegyek és bemutatom magának, és viszek hálából egy nagy csokor virágot is! – hadartam, és egyáltalán nem hittem el, amit mondott.

–Nem kell a virág, én férfi vagyok – mondta váratlanul. – De az útlevelét megnézem majd.

Érvényes útlevél nélkül átmenni a határon – ilyen talán még nem is volt a Magyar Népköztársaság történetében. Másnap reggel beszálltunk a buszba, a sofőr, meglátván az útlevelemet, cinkosan kacsintott és a helyemre kísért. Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy én még aznap külföldön leszek.

A határon a vámtiszt begyűjtötte az útleveleket, elvitte lepecsételni, mindenkinek visszaadta, de az enyémet magánál tartotta, leszállított a buszról és bevezetett a határőrség épületébe. – Visszafordítanak, visszafordítanak, elmennek nélkülem – folyamatos zúgás volt a fülemben. – Kész, vége, Czimbercsik vagy nem telefonált, vagy rá se rántanak, lehet, hogy kicsi ő ahhoz – a fülzúgáshoz most már szédülés is társult.

A tiszt egy kicsi, sötét szobába vezetett, ahol egy asztalon egyetlen lámpa égett, de olyan erős fénnyel, mint egy vallatásnál. Az egész olyan volt, mint egy filmjelenet, amiben én játszom a vádlottat. A tiszt leültetett, szó nélkül lepecsételte az útlevelemet, majd visszaadta:

–Ilyen csak egyszer fordulhat elő, hölgyem – mondta udvariasan. (Fel sem tűnt, hogy hölgyemnek szólított és nem elvtársnőnek. Erre csak most, ahogyan írom a történetet, eszmélek.) Báván megköszöntem, közben zakatolt a fejem: persze hogy soha többé, persze hogy soha többé.

Felléptem a buszra, leültem a helyemre, családom megdicsőült arccal fogadott, de az utasok úgy néztek rám, mintha én volnék Mata Hari. Ettől kezdve nem beszélgettek velem.

Ausztrián áthaladva a gyerekek a táj feltérképezésével foglalkoztak, felfedezvén benne a ritmikus ismétlődéseket: – Fenyő, tehén, alagút, fenyő, tehén, alagút – és ezt így, sok száz kilométeren keresztül. Észre sem vették, amikor a látkép jelentősen megváltozott: sziklás hegyek torlódtak össze a száguldó busz ablakában, majd Friuli táján iszonyú pusztítás nyomait láthattuk; a közelmúltban itt zajlott földrengés nyomán leomlott kőüledék, letöredezett sziklatömbök, kiszáradt folyómedrek között mintha néma haláltusa zajlott volna. Az összkép holdbéli tájra emlékeztetett, amely nem tűr életet magában.

Mire Velence előszobájába, a Piazzale Romára érkeztünk, egészen elcsigázódtunk: a buszról leszállva málháinkat átvonszoltuk a vaporettóra, majd kiszálltunk valahol, ahol a felkínált baráti lakást sejtettük.

A Piazzale Romára érkezésnek egyáltalán nincs még Velence-jellege: elszürkült vakolatú, csúnya, nagy házak – akármelyik nagyváros külvárosa ilyen –, az autóbuszokból és a személyautókból kipufogó benzingőz szennyezi a levegőt, zaj, kosz és zűrzavar mindenütt. Hasonlíthatatlanul más, mint az első érkezésünk volt a vonatút végén a Santa Lucia pályaudvaron, ahonnan azonnal a varázslatba lép az utazó.

Velencében Ben Húrból mindig kitör a művészettörténész, ami teljesen rendjénvaló, hiszen egyrészt Velence maga a művészettörténet, másrészt Ben Húr, hivatásánál fogva, már igen sokszor járt ott, és eléggé jól ismerte – no nem a várost, azt kiismerhetetlen – a múzeumokat és a templomokat. Rendre be is mentünk minden útba eső templomba, visszaidézhetetlenül sok oltárképet, freskót, táblaképet láttunk bennük, de a gyerekek számára sem az oltárképek, sem a többi festmény nem különbözött annyira egymástól, hogy fáradságot fordítottak volna arra, hogy megjegyezzék: melyiket ki festette. Lányunk, aki akkor tizenhat éves volt, már edződött valamicskét: otthon az albumokból végeztek festő- és témameghatározást az apjával, de fiunk, aki jóval fiatalabb volt és érdeklődése igen távol állt a művészettörténettől, egy ideig kötelességszerűen, de méla undorral jött velünk, és a hatszázhatvanhatodik templom lépcsőjére leülve onnan nem mozdult, csak ezt mondta: – Ha eddig nem lettem volna ateista, most végképp azzá váltam volna. – És ült tovább a lépcsőn, amíg mi meg nem néztük a harmadrangú művészek ötödrangú képeit is.

Templomjáró körutaink egyikén odavetődtünk a San Giovanni Crisostomóhoz, annak is rozettával ékesített bélletes kapujához. Miközben Ben Húr bajmolódott a fényképezőgéppel, egy szemtelenül csinos és még szemtelenebbül fiatal olasz srác odaszólt nekem (távol állok attól, hogy tökéletesen értsem az olasz nyelvet, de ezt azonnal és segítség nélkül megértettem): – Milyen fiatal és szép, és már két ekkora gyereke van!

Ezzel a feltöltéssel álltam oda a rozetta alá, büszkén és boldogan, hogy én bizony milyen szép és fiatal vagyok. Ezt a diadalittas kifejezést kapta el Ben Húr a rozettás képen, ami méltó párja lett a húsz évvel korábbinak.

A gyerekeket persze a múzeumlátogatásra is ki kellett képezni: sok kisebb gyűjtemény után eljutottunk végre az Accademiára, és én rohantam a két Giorgionéhoz: azóta már megírtam róluk a szakdolgozatomat; az időhármasságokról, a három életkorról és variációikról egy nagy tanulmányt, a háromfejű Hekatéról tartottam előadást, írtam több cikket. Ellenőrizni akartam, olyannak látom-e még őket, mint húsz éve. A Tempestà, hiába próbáltam én is megfejteni rejtélyes allegóriáját, ugyanolyan gyönyörű és titokzatos maradt. A Col tempo kép öregasszonyát sajnálkozva néztem: vajon hány éves lehet, hogy így megcsúnyult? És valamiféle öntudatlan védekezéssel nem is néztem sokáig, továbbmentem a világszép Bellinikhez.

Hazafelé – az iskolakezdés miatt augusztus végére otthon kellett lennünk – a buszon megint elővett a szorongás: nem fognak visszatartani a határon? Él-e még Czimbercsik hihetetlen varázslata? Szorongás közben belebámultam az előttem ülő utas magyar újságjába: valami Páneurópai Piknikről tudósított, ami Sopronpusztán volt, és ahol néhány órán keresztül átengedték a keletnémeteket Ausztriába, hogy onnan továbbmehessenek tőlük vasfüggönnyel és kőfallal elzárt rokonaikhoz, a többi németekhez. Ott, a buszon, a kopasz bácsi feje fölött kukucskálva kezdtem megérteni útlevelem csodával határos érvényesítését. Akkor ötlött eszembe, hogy a vasfüggönyt már valamivel korábban, június 27-én átvágták, és ezzel jelképesen megszüntették a Nyugatot Kelettől elzáró, a két világrendszert elkülönítő mesterséges demarkációs vonalat. A Páneurópai Piknik ennek lehetett logikus folytatása, s az átvágott vasfüggöny talán magyarázatot ad arra, miképpen vehette magának a bátorságot Czimbercsik, hogy példa nélkül való akcióját érdekemben – és családom érdekében – végrehajtsa. Háttérmagyarázatnak valószínűleg igaz, de a belügyi tiszt merész önállóságát és emberségét még ez sem csökkenti: a határokat még nem szabadították fel, ez csak szeptemberben valósult meg.

Hazaérkezvén meghosszabbíttattam az útlevelemet, megvettem szép emlékű utolsó munkahelyem, a rendszerváltás egyik első áldozatául esett és felszámolt Szépirodalmi Kiadó utolsó kiadványainak egyikét, egy különleges Gulácsy-kötetet, A virágünnep végént, hiszen virágot ígértem, de azt a tiszt férfi voltára hivatkozva elhárította, így viszont virág is, meg nem is. A megjelenésében is reprezentatív kötetben nemcsak a szecesszió rejtelmes világában élő festő számomra nagyon kedves képei vannak, hanem novellái, regénytöredékei, nagy utópisztikus államának, Na’Conxypannak a leírása, felépítése, lakóinak jellemzése, történetei és saját, semmihez sem hasonlító nyelvének megteremtése, szótárszedettel. Mindezek először kerültek a nagyközönség elé, és a könyvnek váratlanul nagy sikere lett. Valahányszor Gulácsyra gondolok, párában úszó, tompa fényű világában mindig érzem Velence hatását – nekem Gulácsy egy kicsit Carpaccio is meg Giorgione is: titkukat át tudta menteni saját világába.

Czimbercsik élő mivoltában egyszerűen egy kedves ember volt, aki nagyon megköszönte elsősorban nem is a könyvet, hanem azt, hogy nem feledkeztem meg ígéretemről. Pár szót váltottunk az útról, ismételten hálálkodtam, majd a távozás után jelentőségét veszítette a találkozás, s az idővel a mesebeli Czimbercsik alakja és hőstette is.

–Leszek én még egyszer Velencében? – kérdezem gyakran magamtól, és ha éppen a közelben van, Ben Húrtól. Neki még elég sokszor adatik hivatalos útja Velencébe és sok más helyre is, ő talán nem vágyik olyan eszeveszetten oda, első nyugati utam első állomására. Visconti filmjét nemcsak azért bőgöm végig minden alkalommal, mert a Halál Velencében, a tragikus Mahler-zenével és élettörténetének a Thomas Mann-novellába szövésével önmagában is elég megrázó, hanem az ismerős velencei látképek, az ittisvoltam–ottisjártam élménye mindig tudatosítja bennem az időhármasságnak az első aspektusát, a múltat. Jelenem, hétköznapi életem Velencétől távol zajlik, és a harmadik aspektusban, a jövőben megérem-e valaha, hogy Velence ismét jelenné váljék?

Velence kétségtelenül meseváros, a kőcsipkés, loggiás paloták, a csatornákon ringó színes gondolák – amiken utazni sosem volt pénzünk –, a régi arisztokrata családok kék-arany, bíbor-ezüst zászlói, címerei, a szabadban felállított vendéglők egymást túlharsogó színű terítékei, a zegzugos utcák mélyéről hirtelen felbukkanó gyönyörű épületek – a San Moisè lép ilyen váratlanul az ember elé elképesztően hullámzó, barokk homlokzatával –, tehát az a Velence, amit az útikönyvek feltálalnak, minden szépségből a legtöbbet nyújtja. De a márványcsodákon, féldrágakő díszítményeken túl Velencének feltétlenül van enyészet-hangulata is, ez nem is elsősorban a karbantartás, restaurálás hiányossága, hanem a város tényleges pusztulásának jelenvalósága: omló házfalak, penészes vakolatok, kutya- és macskapiszoktól bűzlő sikátorok, az utcák két oldala közt kifeszített szárítókötelek, a lagúnák szélein megtelepedett moha a város – és egyáltalán minden – pusztulását jelzi előre. Visconti filmjében ezt a kettősséget kifinomult érzékenységgel mutatja meg. Nála a hangsúly azonban az enyészeten van: az ő filmjében Velence inkább a pusztulás városa, mint a pompáé, a pompa a kevés kiválasztott számára él tovább a Lído luxusszállóiban, a gazdagok palotáiban. És miután Velencét ragály pusztítja, a film főhősét, Aschenbach-Mahlert a szó kettős értelmében a szíve viszi halálba, Visconti az élet utolsó pillanatában még egyszer felvillantja az örök szépséget: a vágy tárgyát megtestesítő Tadeusz a haldokló Aschenbach előtt a lemenő nap opálos fényében tündöklő tengerparton a Belvederei Apolló mozdulatával jelenik meg, hirdetve az örök szépség, a művészet győzelmét a halál felett.

Legidősebb unokánk, a születése óta Sün, Süni, Sünöcske becenevekre hallgató leányzó idén, 2009-ben lett éppen annyi idős, amennyi a kisfiunk volt első velencei utunk idején. Ez adta-e az ötletet, hogy elvigyük Velencébe, vagy a ki nem mondott rádöbbenés: megint eltelt húsz év, már nem tudom. Ben Húr vágyott arra erősen, hogy Süninek mi mutassuk meg Velencét. Nem volt kétségek nélkül való ötlet: az ember a saját gyerekéért vállalhatja – vállalni köteles – a felelősséget, hiszen ismeri, együtt él vele, tudja a gyengéit, betegségeit, de az unoka ajándék a hétköznapok egyhangúságában, inkább tiszta öröm, mint gondoskodás és felelősség. Mégis az igen mellett döntött a család, Sün előzetesen kapott egy Velence-útikönyvet, hogy nézze ki magának, mi érdekli, és akkor mi biz’ isten csak oda visszük, nem lesz se múzeum, se templom, semmiféle kultúrprogram. Mondhatatlan izgalommal készülődtünk, Sün csak az ételárakat tanulmányozta, úgyhogy nem volt előzetes terv a városnézéshez.

Az utazás harmadik módját választottuk: az első úton couchette-tel mentünk, ez volt a legolcsóbb, a másodikon a kalandos Volán-busszal, most pedig – legyen még egy külön élmény a gyereknek – hálókocsival. A hálókocsi három priccsén úgy feküdtünk egymás fölött, mint a spájz polcain a befőttek: mozdulni, felülni nem lehetett. Aludni még kevésbé, mert az éjszaka alvásidejének hat órájában négyszer ébresztettek fel a határokon. Nem számított az Európa-ház, Schengen, világútlevél, könyörtelenül bedörömböltek, kérték az okmányokat, engem még fel is állítottak, és a fekvőhelyemet felemelve alánéztek, nem rejtegetek-e ott valakit. Csalódniuk kellett, ezért nagyon mérgesen távoztak.

Mestrére érkeztünk, nem mentünk végig a Santa Luciáig, mert a szállást a lányunk foglalta Mestrén, természetesen interneten. Az első úton a mi egyetlen lehetőségünk az volt, hogy betettük a bőröndöket csomagmegőrzőbe, és gyalog indultunk szállást keresni. Igaz, akkor ez még nem viselt meg, visszanézve hihetetlenül fiatalok voltunk, és hihetetlenül boldogok, hogy itt lehetünk és Velencében fáraszthatjuk halálra magunkat. Most, amúgy komótosan, kipakoltunk a szállodában – nem luxuskategória, de rendkívül tiszta és kellemes –, és „Na most fogsz csodát látni!” felkiáltással bevonatoztunk a Santa Luciára.

Engem mindig gyomron vág a látvány, ennyi idő után ez még erősebb impulzus volt, és csak később kezdtem Sünit figyelni, milyen hatással lesz rá az elébe táruló színes kavalkád. A „Tetszett?” kérdésre udvariasan bólintott, és ez a viszonyulás végig megmaradt benne: megnézett mindent, amit mutattunk, sokkal többet persze, mint amennyit ígértünk, de fegyelmezetten viselte tobzódásunkat a múltunkká vált és most újraéledő művészet- és művelődéstörténetben. Lányunk a lelkünkre kötötte – még külön pénzt is adott rá –, hogy vigyük el Sünt gondolázni, mert őket soha nem vittük. Egy aranyfényű délelőttön leintettünk egy feketére mázolt gondolát, királykék ülésekkel és kék-fekete csíkos árboccal, kormánnyal. Sünit ültettük a hajó orrába, hogy ő lásson a legjobban. A gondolás szép tenorhangján – itt minden gondolásnak szebb tenorhangja van, mint a mi operaházi tenorjainknak – velencei népi és műdalokat adott elő végtelenül kitartott záradékokkal; ezt a hangot soha nem lehet elfelejteni: a nap, a szél, a víz és az olasz nyelv lágysága alakították ilyen hajlékonnyá, vibrálóvá. Sün figyelmesen nézett, és nem szólt semmit. Most valamivel több pénzünk volt, mint hetvendolláros korunkban, még vendéglőbe is tudtunk menni, de Sün a mai kor gyermeke és megszokta otthon a pizzát, itt Velencében is mindig azt rendelt, megállapítva, hogy a hazai gyenge utánzata ennek a ropogós, vékony tésztájú, gazdagon megrakott élménynek.

Esténként a szobában – mi, lányok külön voltunk – jóízűeket röhögött mindenféle butaságon, amivel szórakoztattam, alvás előtt meséltem neki, erre igénye volt. Ígéretünk ellenére elmentünk a Scuola di San Roccóba, Tintorettót nézni – a fél épület zárva: tatarozták. Kárpótlásul felkerestük a közeli San Giovanni Crisostomót, rozettás béllete ugyanott és ugyanolyan volt. Ben Húr elővette a fényképezőgépet. Már indulni akartam a hagyományos pózolóhely felé, amikor Ben Húr megszólalt:

–Sünike, állj oda az alá a virágfaragvány alá és mutass fel rá!

Süni odament, felmutatott, Ben Húr exponált, én pedig megsemmisültem. Már nem vagyok méltó arra, hogy a szokott helyemen lefényképezzenek. Világos: negyven év az negyven év. És nem jön többé fiatal olasz srác sem, hogy megdicsérjen, milyen szép és fiatal vagyok, pedig már ilyen nagy unokám van. Éreztem, hogy akkora sebet kaptam, amit soha nem fogok kiheverni.

Ebben a kevéssé vidám hangulatban lépkedtem a tiszta, kék ég és az egyre elevenebb fény-árnyék váltakozások alatt: közeledtünk az Accademiához. A reneszánsz termek közül a kedvencembe mentem be először, viszontlátni a Giorgionékat. A Tempestà megfejtésével már régen felhagytam, azt hiszem, a tudomány is. A Col tempo elé lépve majdnem rosszul lettem.

–Hány éves is lehet ez a csúnya öregasszony? – kérdeztem hajdan magamtól. Most már nem kérdezem, ismervén az emberi életkor változásait a történelem folyamatában: ez az öregasszony alighanem fiatalabb volt a modellülés idején, mint én most. Nem akartam ránézni, belső vetítővásznamon úgyis már régen megörökítődött. Nem néztem rá, odébb mentem, és Sünit terelgettem egy varázslatos Bellini-kép elé, amin díszlet nélküli, sötét háttér előtt három női alak áll, ruhájuk szintén sötét, kívülről sehonnan nem esik rájuk fény, csak a kép közepén heverő Gyermekből árad feléjük valami éteri sugárzás, ami az ő arcukat is ragyogóvá teszi.

Nem emlékszem, mikor mentünk ki a múzeumból. Süni az utolsó napon még ajándékokat keresett: az apró, színes muranói üvegállatok egészen lenyűgözték – ha őszinte akarok lenni, ez volt a legnagyobb élménye, meg az, hogy Velencében a markológépek nem a földön állnak, hanem a vízen ringó bárkán.

Visszafelé hálókocsi, vámosok, határőrök, ébresztés.

Érkezés után búcsú Sünitől, indulás haza.

Azóta nem kérdezem magamtól, leszek-e még Velencében. Ha netán leszek is, nyilván nem húsz év múlva: a rítus itt megszakad. De az Accademiára sem kell többé mennem Col tempót nézni: elég, ha tükörbe nézek.

S ha már a rozettás kapuban sem voltam jó dísznek, fog-e még valaki úgy rám nézni, hogy tetszését, örömét lelje bennem? Ahogy múlik az idő, egyre kevésbé, hiába próbálom elhessegetni arcomról a ráncokat. A Col tempo bénító igazsága, hogy a múlhatatlan ifjúság az isteni szépségében megteremtett Belvederei Apollóé, vagy Broccardóé, a művészi alkotásé. Ezt a banalitást kutattam évtizedeken keresztül? Hogy az embernek múltja van, és amint a jövője elérkezik, azonnal múlttá is válik? Hogy az örökkévaló jelen nem emberi lehetőség? Hiábavalóak a neoplatonikusok arisztokratikus, zárt társaságának kiemelkedő szellemi teljesítményeivel megvalósíthatónak hitt utópiái, a szabadkőművesek titkos tanításai, az örök élet titkát kutató alkimisták praktikái – az emberi tudás gyarapítható, a megismerés az isteni tudáshoz közelíthető, de az élet – col tempo…

Amíg csak kutatjuk a közhelyek misztikussá homályosított allegorikus ábrázolásait, azt hisszük, valami feltárhatatlan titkuk van. Az egyszerű megoldás akkor érkezik, amikor a tudománnyal fertőzött ember a misztikumtól megszabadított anyag mozgását, változását önmagán tapasztalja.

Erre a nagy igazságra kellett rájönnöm az idei velencei úton.

Megyek a pesti utcán, és szinte öntudatlanul éneklem az agyoncsépelt slágert: „Ma lesz a holnap tegnapja…”

És egyszer csak valaki rám mosolyog.