Szepes Erika

A miénk

A város peremén, a lakótelepen, annak is a peremén, van egy trafóház. Csúnya, földszintes kockaépület, valaha homokszínre festett fala piszokszínű, vasszerkezetei rozsdásak, az egész világvégi bungaló ember nem látta vidék látványát kelti. Sokáig nem is volt benne ember, a finnyásabbak még a környékét is elkerülték; „rossz emberek lakják”, zizegték a magas panelházak közt feszülő villanyvezetékek. Így éldegélt magában a szegény, csúnya kocka, mígnem egyszer egy foszlott rongyokba burkolózott ember fel nem mászott a rács előtti platóra, és a hátát a rácsnak nem döntötte. Sokáig maradt úgy, délutántól másnap reggelig, akkor olyan észrevétlenül tűnt el, ahogyan jött.

Másnap egy másik manószerű lény kuporgott a platón, látszólag elégedetten, a következő napon ő is eltűnt. A hírt valószínűleg a villanydrótok repítették szerteszét, hogy létezik itt egy jó hely, amit érdemes kipróbálni. Jöttek is a kuporogni vágyók, kipróbálták, és azontúl visszajártak. A törzsvendégek lehettek úgy hatan, nyolcan, egymást váltogatva. Aztán jött a tél. A kuporgók eltűntek, bevették magukat a lakótelep körüli, egyre kisebbé csonkított kiserdőbe: a hajdani tágas zöldterületet leirtották, kellett a hely a plázáknak, diszkontáruházaknak – értettük mi, persze hogy értettük: ezek a monumentális építmények a „fogyasztók szolgálatában” busás bérleti díjakat fizetnek az önkormányzatnak, míg a fák csak elszívták előlünk a széndioxidot és termelték az oxigént – ami ugye nagy baj.

És akkor a rendfenntartók – a polgármester, a rendőrség, a polgári őrség emberei – határozatot hoztak: ki kell kergetni a kuporgókat a kiserdőből, mert elszívják a fák termelte oxigént és széndioxidot bocsátanak ki a levegőbe – ami ugye nagy baj. Maguk építette kis hullámpala építményeiket feldúlták, elégették, a manógyülekezetet vízzel ellátó kutat elzárták, és megfenyegették az elkergetetteket: vissza ne merjenek jönni, pusztuljanak a lakótelepről.

A tél hosszú és hideg volt, a „rendes” emberek télikabátban, bundában, csizmában, a fűtött lakásokban is fáztak. Némelyiküknek eszébe jutottak a kuporgók: vajon hová tudják befészkelni magukat? De mindenkit eléggé terheltek a saját gondjai ahhoz, hogy a hívatlan gondolat azonnal tovább ne szálljon. A tél pedig még mindig tartott.

A piacról hazafelé vezető utam a kockaház mellett vezet el. És egyszer meglepődve láttam, hogy a kockaház rácsa előtti platón egy ember fekszik – nem kuporog: fekszik –, olvas és rádiót hallgat. Félénken csak pislogtam arrafelé, nehogy azt higgye: bámulom. Pedig bámultam: egykedvű kitartásáért, nyugalmáért, ahogyan a fagyban a levágott ujjú kesztyűből kibújó ujjbegyeivel rendületlenül lapozott. A rádióban pedig nem lakodalmas rock ment, de nem is magyar nóta, hanem valami klasszikus. Hogy felismerjem, micsoda, ahhoz közelebb kellett volna mennem, de ezzel sem akartam azt a látszatot kelteni, mintha figyelném. Néhány napig láttam, aztán a szomszéd autómosóban dolgozók mondták, hogy a rendőrség megint elkergette. Hová? kérdésemre a férfiak széttárt karja mutatta a választ.

És még mindig tél volt. Nehezemre esett a hóban húzni a jól megtömött kerekes kocsit, időnként megálltam kezet cserélni. Egy ilyen kézváltó pillanatban a kockaház felé néztem, és azt hittem: látomásom van, vagy legalábbis filmet forgatnak. A platón ugyanis meg volt ágyazva. Nem mondhatom, hogy meg volt vetve az ágy, mert ágy nem volt, de valami ágykeretféle feküdt legalul a platón, rajta mindenféle matracra, paplanra, párnára, takaróra hasonlító ágyneműpótlók voltak szép szabályosan összehajtogatva, a párnák felrázva, néhány könyv melléjük helyezve, mintha éjjeliszekrény is állna az „ágy” mellett. Akkor jutott eszembe, hogy a napokban lomtalanítás volt, és a nem kuporgó törzslakó onnan beszerezhette a legszükségesebbeket. A másnapi piaci körút után már az embert is láttam: fejét párnákkal feltámasztva olvasott, meg sem rezdült közeledésemre. Kíváncsi lettem: mi vonzza ehhez a fedetlen, esőverte, fagyos kőlaphoz. Az autómosónál magyarázták el, hogy a trafó azon a falon ereszti ki a felgyülemlett hőt, így az a fal kályhaként szolgál. Valahogy megnyugtató, sőt vidámító is volt ez a felvilágosítás.

Olvasó emberünk kitartott a tél végéig, sőt tavasszal is még ott volt: napközben ugyan nem lehetett látni, de a rendezetten bevetett ágy jelezte, hogy még itt tartózkodik. Sokan megszerették. Kezdetben csak ételmaradékokat vittek neki, később a nagyobb mennyiségű pogácsákból, süteménydarabokból is letettek egy-egy papírtányérral az „ágya” mellé. Láttam néha üdítős palackokat is. De soha senki nem beszélt vele. Hallgatólagos megegyezés lett volna, hogy nem faggatjuk? Mintha tapintatból nem lettünk volna kíváncsiak arra, hogyan került ilyen helyzetbe. Tiszteletet parancsoló volt, hogy soha senki nem látta részegen, mindig rend volt körülötte, nem haverkodott teljesen lezüllött, iszákos hajléktalanokkal. Egy idő után mintha hozzánk tartozóvá vált volna.

Újabb piacolás, újabb hazavonszolódás, de valami új a megszokott látvány helyén: meglehetősen nagy csődület a kockaház előtt, durvaság, veszekedés. Közelebb mentem. Rendőröket láttam, gumibottal fenyegetőztek, és sok-sok ismerős arcot a környékről, akik felháborodottan kiabáltak. Mint megtudtam, a polgármester utasításba adta, hogy távolítsák el a hajléktalanokat: a köztéri padokról, az utcákról, mindenhonnan. Így került a helyi rendőrőrs különítménye az akkumulátorházhoz. Durván taszigálták az Olvasó Embert, lelökdösték a szépen összehajtogatott holmiját a platóról, nevét kérdezték – nem mondta meg –, lakcímkártyáját kérték – ugyan honnan lett volna neki –, a munkahelye után tudakozódtak – teljesen hiába. A kudarc csak még jobban felbőszítette őket, már bilincsért küldték az egyik alacsony fokozatú rendőrt – a helyzet kezdett komollyá válni.

Akkor az egyik idősebb, ősz kontyos, melles kötényes néni, akinek kezében még ott volt a tálca, amelyről valami ételt rakhatott az ember pléhtányérjára, majdnem sírva felkiáltott:

–Hagyják békén! Nem látják, hogy ő a miénk?

Mögötte reszketeg fejű öregember állt – talán a férje? –, aki átvette tőle a kiáltást, és a maga rekedtes hangján megismételte. – Hagyják békén! Ő a miénk!

A tömegből innen-onnan felhangzott még a befogadó szó: – Ő a miénk!

A rendőrök tehetetlenül pislogtak egymásra: arra nézve nem volt utasításuk, hogy mit tegyenek illetéktelen beavatkozókkal. Kis idő után lehajtott fejjel beszálltak a rendőrautóba, és szirénázva eltávoztak.

Az ember, aki immár a miénkké lett, udvarias meghajlással köszönte meg a védelmet, és szó nélkül visszamászott a platóra. Eligazgatta szétdúlt lakóhelyét, ráfeküdt a matracra, és folytatta az olvasást.