Szepes Erika

 

Beszélgetünk

 

– Jó helyen járok? – kérdezte, pedig éppen nem járt, hanem fenn ült a kissé rozzant háztetőn, és puha, kockás mamuszba bújtatott lábát lógázta.

– Biztos, hogy ez az a telek, ahol az én kopott kőházam és a te düledezett fakunyhód állt?

Csak néztem, néztem fel a háztetőre, ami fölött már éppen lefelé kúszott a tiszta levegőjű balatoni estén a hatalmas, narancssárga nap. Útján sötétlila fellegek kísérték; ereszkedése közben egy árválkodó tuja szúrta fel csúcsára, mint egy karácsonyfadíszt. A nagy ámulattól szólni se tudtam. Tíz éve halt meg, hogy került vissza, és éppen a tetőre, ahová még ruganyosabb fiatal korában sem merészkedett fel soha? A pillanat rendkívüliségétől egyik kérdés a másikat tolta maga előtt bennem, és még jó, hogy mindegyik átfutott, mert egyik értelmetlenebb lett volna a másiknál. A „Hogy kerülsz ide?” , „Mit keresel itt?” típusú érdeklődésre az adott helyzetben választ nem várhattam, így megpróbáltam a jelen tapasztalati tényeihez igazodni.

– Miért ültél a háztetőre?

Talált. Jött a válasz.

– Emlékszel, mikor apád már haldokolt a kórházban, kómában volt, nem lehetett tudni, mennyi ideje van még, elvittél egyszer moziba, hogy eltereld a gondolataimat. A Hegedűs a háztetőnt néztük meg a Filmmúzeumban – tényleg, van még Filmmúzeum? –, és az egészből semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy egy kedves kis koboldfigura sziluettje, hegedűvel az álla alatt, hajladozott saját játékának dallamára a háztetőn, vagy éppen osonva követte a főszereplőt – ez volt a ritkább –, és valahányszor megjelent, mindenki azt kezdte énekelni: „Tradition! Tradition!” Hát ezért telepedtem a háztetőre, és innen, ha nem is tisztán, de rekedt, fáradt hangon én is ezt éneklem: „Hagyomány! Hagyomány!” Hol van a hagyomány az én kertemben? A házamban?

Az egyszerűbb kérdéssel kezdtem:

– Nincs már Filmmúzeum, Broadwaynek hívják.

– Na persze, gondolhattam volna. De mi lett a kertemmel, a házammal, a te házaddal?

Nem, egyszerűen nem tudok addig válaszolni, amíg nem kapok valami magyarázatot váratlan és hihetetlen feltűnésére.

– Miért a régi testi mivoltodban jöttél, amikor már nincs is tested, ami maradt belőle, az egy urnában… Mit is csinál a hamu az urnában?

– Tömegét vesztve zsugorodik. Már alig töltöm ki a fél küblit.

A beszélgetés kezdett elfajulni, visszakanyarodtam az eredeti kérdéshez.

– Miért a régi testi mivoltodban tértél vissza? – ismételtem meg a kérdést.

– Miért, ha te rám gondolsz, egy hamuval félig telt küblit látsz magad előtt?

– Dehogy, hiszen az már nem te vagy.

– Na látod. Akkor abban az alakban kellett visszajönnöm, ahogyan máig látsz magadban, mamusszal, virágos, piros flanelruhában, tarka kötényben, a kezemen cérnakesztyű, hogy a gyógykrém minél tovább rajta maradjon. Így ülök az emlékezetedben, tehát így kellett megjelennem.

– És a többiek miért nem látnak? Miért bámulnak úgy rám, mintha kezdődő tudathasadásom volna, mert magamban beszélek?

– Ők nem látnak, mert nem szoktak rám gondolni. Vagy legalábbis nagyon ritkán. Most is szétszéledtek. De te, ahogy érzékelem, elég sűrűn vitázol velem még most is.

– Észrevetted? És azt is, hogy még így sincs mindenben nekem igazam, ha csak belsőleg vitatkozom is veled?

– Ezt hogy érted? – úgy tett, mintha őszintén csodálkozna.

– Olyan, mint amikor valaki önmagával sakkozik, és a fehér énje le akarja győzni a feketét, a fekete meg a fehéret. Valamelyiknek a gondolkodási rendszerében csak egy pillanatra ellanyhul a figyelem, amire a másik azonnal lecsap. Én is mondom magamban a magamét, és amint érzed, hogy elbizonytalanodtam, előjönnek a te érveid.

– Tíz éve nem vagyok már, és most kezdesz belelátni a fejembe?

– Nem, kölcsönösen megtanultunk egymás fejével gondolkodni ez alatt a tíz év alatt. És nekem volt tíz évem, hogy rájöjjek: miben volt neked igazad.

A narancssárga nap kezdett vörösre váltani a tuja ágain. A levegő  hűvösebb lett; féltettem, hogy fázik és elmegy. – Nem akarsz lejönni onnan és bejönni a házba? – kérdeztem.

– Melyikbe? Mert itt már egyik sem az enyém.

– Akkor bejössz hozzám vendégségbe.

– Vendégségbe, vendégségbe – méltatlankodott, de közben elkezdett lekászálódni a tetőről. Ahogy beszélgetés közben éledezni kezdett a múlt, valahogy elnehezült a mozgása, előrehajlott a feje, meggörbült a háta. Mint régen.

Betértünk „az én” házamba. Álmélkodva nézett körül.

– Biztos, hogy ez ugyanaz a ház? – kérdezte megriadva. Nem feleltem, óvatosan fogva a cérnakesztyűt – mert a kezét nem éreztem – végigvezettem a birtokomon, a mintegy harmincöt négyzetméternyi területen. Először a padló döbbentette meg – mindig lefelé nézve közlekedett, mert rosszul látott –, a szép, szürke-rózsaszín gránitlapok a központi térben, a fürdőben és a konyhában szinte megijesztették.

– És hová lett a zöld meg a rózsaszín linóleum? – kérdezte gyanakodva.

– Kidobtuk – feleltem egyszerűen, de összeszorult a gyomrom.

– Ki-dob-tá-tok? – tagolta, mintha nem értené. – Hogy lehetett akkora darab ép linóleumokat kidobni?

– Dehogy voltak épek, eleve használtan vettétek, toldott-foldott volt az egész, ronda piros ragasztószalagokkal rögzítve, helyenként kiégetve, leforrázva. Most mondd meg őszintén: nem szebb így?

– Szép, szép, de egy vagyon lehetett – dohogott.

– Várd ki a végét, most még ne légy rosszul tőle – mondtam átkarolva a vállát, hogy támogassam, nehogy mérgében felmenjen a vérnyomása és elessen. Nem éreztem a testét.

– Szóval, itt a fürdőszobában ugyanolyan járólap van, arra a ronda, sötétbarnára festett zuhanytálcára építettünk egy igazi fürdőkádat, körbecsempézve, bojlerral, most már egészen fürdőszobaszerű lett.

Nem szól, látom, hogy mozog a szája – biztosan számol.

– Átmegyünk a konyhába – vezetem a szomszéd helyiségbe. – Látod? Itt ugyanaz a járólap van, és lehozattam otthonról a gyerekszobai szekrényt, a helyére könyvfal került, itt jó konyhaszekrénynek. Eddig úgyse volt semmi, csak zsámolyok.

Elveszítette a fonalat. – Mit hoztál? Honnan? Mi lett belőle? – megrázta a fejét. – Miért nem volt jó a függönnyel elkerített rész szekrénynek? Tágas volt, sok holmi elfért a rudakon.

– Még több egér a padlóján, csak úgy falták a sok finom gyapjút. Az ott lógó ruhák lyukasak, porosak és dohosak lettek. Jó itt ez a szekrény.

– Ez nekem sok. Van még valami?

– Van ám! – néztem rá cinkosan, és bevezettem az egyik hálófülkébe, amit gyerekszobának rendeztünk be az első unoka számára.

– A te kedvenc, ronda zöld linóleumod helyére ide szalagparketta került, ugyanígy a másik fülkébe is, ahová sikerült végre a rozoga emeletes katonai vaságy helyébe betuszkolni egy franciaágyat meg egy szekrényt. De elég késő lett. Nem fáradtál el? Meghívhatlak egy éjszakára a jó széles franciaágyba! – kérdeztem, ügyetlenül viccelve, mert féltem a választól.

– Nem, gyerekem – mindig így szólított, ha komolyra fordult a beszélgetés. – Nincs nekem itt már helyem, visszamegyek – suttogta, és hirtelen eltűnt a piros flanelruha, a puha mamusz, és már a nagynénje keze varrta-piézte világoskék selyemhálóing takarta egyre soványodó, majd végül semmivé váló testét, és elszállt a kék hálóingben, mint annak idején, tíz éve. Biztos voltam benne, hogy most láttam utoljára.

Másnap a strandolás után fáradtan bandukoltunk felfelé az erős emelkedőn, és már az utcáról megpillantottam szokott (szokott?) helyén, a háztetőn. Lógázta a mamuszos lábát. Míg a többiek fürödtek, kipakoltak, vacsorához készülődtek, felnéztem a tetőre és újabb beszélgetéssel próbálkoztam.

– Hogyhogy visszajöttél?

– Miért ne jöttem volna? Nem szabad? Azért, mert már semmi sem az enyém, meg se nézhetem?

– Dehogynem, csak olyan durcásan szálltál el tegnap este, hogy nem is reméltem a viszontlátást.

– Vissza kellett jönnöm, mert van még elszámolnivalónk.

Hohó! Ez a régi hang! Semmi gyerekem, vagy ilyesmi – veszekedni akar.

– Mivel akarsz elszámolni?

– A kertemmel. Hová lettek a fáim, a dió, a cseresznye, a meggy, a szilva, a sövénykörte, a szőlő?…

– Egy helybéli lakó, aki a kert meg a ház dolgait segít intézni, azt tanácsolta, hogy az öreg fákat vágjuk ki, már nem teremnek, csak elszívják a vizet.

– Elszívják? Mi elől? Hiszen csak gaz burjánzik itt a földön! Azt akarjátok itatni?

– Azt mondja a kertész, hogy telepítünk majd ide olyan fiatal gyümölcsfákat, amiket nem kell gondozni. Mert mi sajnos nem tudunk fél éveket itt tölteni, mint annak idején ti tettétek.

– És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? Itt a Balaton, itt a ház, öregecskék vagytok, elmehetnétek nyugdíjba, őrizhetnétek az unokát…

– Unokákat. Már három van. Igazán kár, hogy kihagytad őket, elfogultság nélkül mondhatom, hogy három rendkívüli kisgyerek, szőkék és kék szeműek… – Közbevágott: – Akkor egyik sem hasonlít rám – simította végig hófehér, hajdan kékesfekete haját.

– Ne búsulj, rám se – próbáltam vigasztalni, – a lényeg az, hogy nagyon okosak, de a színeiken kívül másban nem hasonlítanak, a természetük, a kedélyük, az érdeklődésük egészen különböző.

– Erről ne beszéljünk – komorodott el, talán benne is felidéződött, mennyire rosszul tűrte, amikor az én gyerekeim – az ő unokái – elkezdték a saját életüket élni, és kevesebb idejük maradt őrá. – Miért nem vagytok nyugdíjban?

– Mert olyan kevés volna, hogy nem tudnánk megélni belőle.

– Legfeljebb nem csináltatok volna palotát a faházból – zsörtölődött.

– Palota? Ez? – itt kitört belőlem a röhögés. – Mi, ha megfeszülünk is, viskótulajdonosok maradunk! Majd ha itt szálldosol a környéken, nézd meg, miféle, valódi paloták épültek ide!

Még úgy óvatosan, a tetőről, kezdett körbenézelődni. Majd hirtelen, alkalmi megtestesüléséhez és a vele járó kisebb energiához képest hangosan feljajdult:

– Ez meg mi? Itt áll egy vadonatúj, tornácos faház! Csak nem adtátok el a telek felét valakinek, hogy az építkezzék rajta?

– Ugyan, dehogy! Miért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod? A telek egyben maradt, a szép kis faház a miénk. Most lett készen, még friss rajta a festék, ennek ne ülj fel a tetejére.

– De minek kellett még egy ház? Nem volt elég az eredeti, különösen, miután így kiglancoltátok?

– Nem, anyácskám, nem és nem. Nem volt elég. Amikor én az eredeti faházat tőletek kaptam – jól fogódzkodj! –, 1973-ban, mi csak hárman voltunk rá, mégis úgy gondoltátok, hogy ne veletek lakjunk a kőházban. Igazatok volt, hálás is voltam érte. Aztán négyen lettünk, így-úgy megszoktuk, hogy az emeletes vaságyak minden mozdulatra nyikorognak, vetélkedés folyt az alsó emeletekért, de hát évtizedekig elvoltunk benne. Most már sokan vagyunk, hál’ istennek (gottzeidánk- kopogott a fatetőn bal kezének mutatóujjával, alulról felfelé, háromszor, majd, phű, phű, még meg is köpködte) –, de várj csak! Ki is kell számolnom: mi vagyunk ketten, az egyik gyereknél van két kislány, ők vannak négyen, az hat, a fiamék a kisfiúval hárman vannak, tehát összesen kilencen vagyunk. Ennyien igazán nem férnénk el a régi faházban, nemhogy egyszerre, de még részletekben sem. Így meg akár két család is lenn lehet együtt, és ha a vagány hármas, a fiam a fiával és a feleségével sátorral jön, akár mindannyian egybegyűlhetünk.

– Méghogy kilencen vagytok? És én ebből jó, ha a felét ismerem!

– Bizony-bizony. És képzeld el, micsoda nagy lakomákat főzhettél volna ennyi embernek!

Lehajtotta a fejét, egy ideig csend volt, majd halkan megszólalt:

– Nem bírtam én már az utolsó években a nagy lakomákat. Egy-egy születésnapra már két héttel előtte kezdtem készülni.

Tudtam én ezt, persze hogy tudtam, de szerettem volna legalább így, utólag, jólesőn felidézni azt a sok, hatalmas születésnapi vendégséget, aminek előkészületeiről vele élő lányom mindig ámulattal számolt be: – Még két hét, de a Nagymama már megcsinálta a flódnit meg a sóletet, és készül a többi is. Hogy minek siet vele annyira?

Most már mindketten tudjuk: nem sietett, csak félt, hogy nem lesz ereje végigcsinálni, és kihasznált minden olyan órát, amikor éppen nem volt rosszul, nem fájt semmije és a vérnyomása sem szökött a kritikus érték fölé. A két hétig készített ünnepi lakomákat egy-két óra alatt teljesen elpusztítottuk, utána ádáz küzdelem folyt a tálak-lábasok kitunkolásáért. Maradt a mosogatás meg a rendrakás, amiben az utolsó években a lányom segített, de korábban, hosszú esztendőkig a magányát osztotta meg a piszkos edényekkel.

Először körbesétálta a kis faházat, átugrotta a korlátot, benézett az ablakon, mégis, miféle az új szerzemény – be nem lépett volna a világért sem –, majd megtalálta a neki legkellemesebb helyet – hiába figyelmeztettem a friss festésre – a kis ház tetején. Már majdnem kiheverte az újdonságok kiváltotta sokkot, amikor hirtelen felkiáltott:

– De hová lett a sufni?

A sufni hatvanéves felvonulási épület volt, telezsúfolva mindazzal, ami nem fért be a Rémségek Kicsiny Boltjába: gipsz, vegyszerek, beszáradt festékek, üres és vegyes tartalommal töltött ládák, rozsdás kerti szerszámok, edények, papírkötegek, különféle formájú spárgatekercsek, műanyag szatyrok és zsákok. Amikor a nagy kertrendezést terveztük, a sufni volt az első, aminek nekimentünk. Önvédelemből kommandósnak öltözve hatoltunk be, és mindent kihordtunk belőle: ami éghető volt, elégettük; amit csak elvitetni tudtunk, elvitettük, végül magát a kidőlt-bedőlt fakasznit is – a rombolás mámorával – darabokra tördeltük, és odaadtuk a szállítónak, használja fel fűtésre. A néhány megmentésre ítélt tárggyal – nádfotelek, elektromos fűtőtest, locsolócső – én mint legbátrabb elindultam a ház pincéje felé: a család rémülettel vegyes aggodalommal figyelt.

Pókhálók és sötétség fogadtak a lefelé vezető lépcsőkön, a pinceajtón a tolózárat, minthogy évek óta senki nem mozgatta, teljesen megette a rozsda, alig tudtam bemenni. A látvány horrorfilmbe illett: a dunai kaviccsal beszórt, döngölt padlón bokáig érő vízben millió rózsaszín és barna giliszta tekergőzött. – Ez Augiász istállója vagy már maga az Alvilág? – próbáltam a tudomány fölényével ellensúlyozni a zsigeri félelmet. A majdnem teljes sötétségben meresztettem a szemem: honnan jöhetett ez az irdatlan mennyiségű víz? És akkor, mint egy szürrealista látomás, felrémlett a sötétben egy cső, ami benyúlt a pince belső terébe, a végén nem volt sem csap, sem elzáró, egyszerűen egy lyukas, üres, csonka cső volt. Hogy ebből folyt-e a víz, vagy ezen az életben még folyadék nem ment át, nem lehetett megállapítani. Megpróbáltuk kimerni a vizet, kiszárítani a pincét – napok kellettek hozzá –, majd valami murvazúzalékkal nyakon öntöttük az alvilági kígyókat. A művelet közben, hidegrázás és hányinger kíséretében, átéltem az ősi népek iszonyát a kígyótól. Alig vártam, hogy tetemeik közül felmehessek az áldott, meleg napfényre. A tárolásképessé szárított pincébe – még mindig egyedül – lehordtam mindazt, amiről úgy gondoltuk, még használható; biztos voltam benne, hogy a következő lomtalanításnál majd mindezek is sorra kerülnek.

Halk szipogás hallatszott az „ősház” tetejéről.

– Hogy voltatok képesek ekkora pusztítást véghezvinni, ennyi értéket elherdálni? – nyelte hüppögve a könnyeit anyám, szemét textil zsebkendővel törülgette: sosem használt költséges papír zsebkendőt. Inkább vasalt.

– Most, ebben a rémes világban, amiben éltek – és megborzongott.

– Hát azért próbálunk magunknak örömet szerezni, mert a világ rémes – válaszoltam ezzel az olcsó demagógiával. Merthogy a világ számára nincs mentségem.

– De hát mindeneteket feléltétek ezzel az építkezéssel! – és oly szélesre tárta karját a kisház fölött, mintha a gödöllői kastély mását húztuk volna fel.

– Majd megint spórolunk – mondtam magam is kétségek közt.

– Mégis rátok szakadt mindaz, amitől féltem – kezdte támadólag. – Mégiscsak a legvadabb kapitalizmus lett itt, hiába magyaráztátok, hogy ez nem az. Minden jóslatom bevált – mondta már majdnem fenyegetően.

Igaza volt. Már jó évtizeddel a halála előtt, valahányszor elhúzott a fejünk fölött egy légi jármű, rázta felé az öklét: – Hát mégis idemerészkednek az amcsik! – mondta minden vegyszerszóró mezőgazdasági helikopterre. Most valóban itt repkednek az USA gépei.

– Igen, anyácskám, igazad volt. Fölöttünk most már mindenki repül. Az amerikaiaknak még az elnöke is iderepült Taszárra.

Megrázta a fejét, azt hitte, cukkolom. Nem tudott sem Taszárról, sem arról, hogy az amerikaiak elnöke iderepült. Őszintén megvallva: ez mindannyiunk számára máig úgy hangzik, mint egy hír a jereváni rádióból.

– És még valamiben igazad volt, utólag be kell látnom. Akikre akkoriban én szavaztam és téged is rá akartalak beszélni, valóban becsaptak. Honnan tudtad már akkor?

– Másként beszéltek, mint akiknek én hihettem volna. Sosem azt mondták, mit fogunk csinálni, mit kell tenni, csak mindig hátrafelé mutogattak, a múlt bűneire. És rükvercben nem lehet előremenni.

– Igazad volt – most én szipogtam. – Nekem ennyi idő kellett hozzá, hogy megértsem, hogyan és mivel csaptak be.

És főként az – és ezt nem is mertem neki elmondani –, hogy teljesen szétverték azt az egészségügyet, amit ők apámmal és sok mással negyven éven keresztül létrehoztak. És hogy imádott munkájuk színhelyét, a Korvin kórházat is bezárták és eladták – erre én sem merek gondolni, nemhogy elmondjam neki: az én világképem akkor dőlt össze végérvényesen. Egészségünket, gyógyulásunkat, gyermekeim születését ehhez a szép villaegyütteshez kapcsoltam.

Hosszú, hosszú szünet. Majd a régi, kedves anyácska-hang:

– Gyerekem, ebben a nagy felfordulásban tőlem milyen hagyományt őriztek?

Ettől felélénkültem, elevenedni kezdtek az emlékek.

– Tudod, sok olyan dolgot, amik nem tárgyi örökségek. A hagyományt Anatevkában sem a tárgyak őrizték, hiszen lakóinak még el is kellett költözniük szülőföldjükről. Szokásokat, egyéni tulajdonságokat, talán apróságokat, de ezeket nem lehet elfelejteni. Te egyszer azt mondtad nekem, hogy a galambok így beszélgetnek: „gyogyós vagy!”, „gyogyós vagy!” Én azóta sosem tudom másként hallani a galambturbékolást.

– Ez jó, ez jó! – tapsikolt örömében, mint egy gyerek. – És még?

– Ha ütemes kattogás hallatszik valahonnan, úgy hallom: a te kereplőd hangja, amivel a seregélyeket riogattad el a szőlőtől.

– Még! Még! – egészen kipirult.

– Meg ízeket őrzök: tudom, hogy a vadas mártásba aszalt szilvát is kell tenni, attól lesz igazi otthoni íze. A sóletben benne kell hagyni a főtt tojást néhány óráig, még jobb, ha egész éjszakán át a kályhában van – persze kályha már sehol sincs, tehát a sütőben –, hogy átvegye azt a finom füstös zamatát. Hogy a káposztalevesbe nem rizst kell belefőzni, hanem gerslit – neked mondhatom így, nem kell a gügyögős árpagyöngyre lefordítanom.

– És még?

– Hogy a sótartóba pár szem rizst kell beletenni, az megköti a konyha páráját, és nem ragad össze a só.

– És?

– Hogy a VIII. Henriket csak Orson Wellesszel szabad megnézni, a Peer Gyntöt csak Ladányi Ferenccel és Gobbi Hildával, a Kilencediket pedig csak Kobajasi vezényelheti. És hogy a születésnapodra mindig jácintot kell venni, a legillatosabbat, és olyat, amin sok a bimbó, hogy sokáig viríthasson neked. Nézd, itt a házam előtt van két sor jácint: minden születésnapodra vettem egyet és ideültettem őket. Most már közeleg az ősz, elvirágoztak, de túlélik a telet, sok-sok telet, és újra virítani fognak a melléjük ültetett újakkal együtt.

A nap lefelé indult a tuja ágain, egyre lejjebb huppant, mint egy labda a lépcsőn. Hűvösödött. Nem néztünk egymásra, nekem kapart a torkom, ő pedig rekedten, alig hallhatóan szólalt meg:

– Mennem kell – mondta, és tudtam: sokáig, nagyon sokáig, talán már soha nem jön. Elszámoltunk egymással.

Fellibbent, a nehézkes mamusz már nem húzta lefelé a lábát, a piros flanelpongyola elhalványodott, eltűnt, világoskék selyem lett belőle. Szállt a kék selyem, fel a gyülekező felhők közé, amelyek közt egy tenyérnyi világoskék folt maradt. Hosszan néztem utána, és nem tudtam eldönteni: a felhőtlen égbolt vagy a kék selyem utolsó darabkáját látom.