Jázmintea
Este fél tíz. Telefoncsengés. – Kicsit késő – gondolom, és kényszeredetten felemelem a kagylót. A Für Elise szól belőle, géphangon, az első periódus, végtelen ismétlődésben. Hiába hallózok: csak a megszakítatlan gépzene. Ki lehet az, és miért küld nekem zenét? És miért éppen a Für Elisét? Motyogó kérdéseimre nem jön válasz, valószínűleg véletlen volt.
Másnap, ugyanabban az időben, megszólal a telefon, és benne a Für Elise. – Van érzéke a rítusokhoz – gondolom elismerően, én, akinek az életem gyermekkoromtól csupa rutin és rituálé. A rutinok megkönnyítik, a rituálék széppé teszik. Gyermekeimtől hajdan, most már unokáimtól is ugyanazzal a magam kitalálta mondókával köszönök el, ha jelen vannak, a fülükbe súgom, ha csak éjjeli magányomban készülök elaludni, magamban mormogom el. Ha új ruhát, cipőt, ékszert vásárolok, először mindig neki, az Elérhetetlennek veszem fel, hogy a szeme villanásából érezhessem, tetszik-e, és ha igen, találkozásaink alkalmával viselem, ha nem, a hétköznapok nélküle folyó idejében. Ha éppen van Elérhetetlen az életemben, ülök a telefon mellett és rituálisan nem tárcsázok, ha beledöglöm is, mert nem akarok én kezdeményezni, csak ülök a telefon mellett és bőgök. Nem akarom, hogy visszautasítsanak, ha én ajánlok fel egy találkozást, mozit, hangversenyt, nem akarom azt hallani, hogy „nem érek rá, egy fontos emberrel találkozom”, vagy „egy előadásra kell mennem”, vagy „opponens vagyok egy védésen”, vagy „családi esemény lesz”, csak ülök és bőgök a telefon mellett. Amíg meg nem szólal.
Harmadnap este is megszólalt. Most már beszélni kezdek hozzá: – Nem szép ez a géphang, hamis is, miért nem veszed fel zongorával? De még így is milyen kedves ötlet, hogy zenével kívánsz jó éjszakát! Hogy nem szólsz, csak zenével üzensz, ez a legszebb jó éjszakát!
Személyessé váltam, a telefonáló még nem. Megbontottam a frissen kialakult rítust. Biztosan nem hív többet. De hívott. Másnap pontban fél tízkor. Megint nem szól, csak recsegteti azt az átkozott zenemasinát. Szóra kell bírnom.
– Kedves ismeretlen telefonáló – bár remélem, hogy ismerős vagy –, meg kell vallanom, telibe találtál ezzel a Für Elisével. Miért éppen ezt választottad? Jeleztem valaha neked, hogy nekem is megvan a magam Für Elise-történetem, nemcsak Szabó Magdának? Van türelmed meghallgatni?
A gépzene rendületlenül zörög, de emberi hangot nem hallok.
– Hát jó. Amíg tartod a vonalat, és én azt meghallom, mert ha leteszed, megszűnik a Für Elise, elmondom az én történetemet is ezzel a bugyuta kis darabbal.
A legvadabb kamaszkoromban történt, mint csaknem minden, ami meghatározta az életemet. A kötelező zongoradarabok közé, a legnagyobb tiltakozásom ellenére is, fel kellett vennem Beethovennek ezt a gyermekekhez leguggoló darabját, és amikor ellenérzésemnek hangot adtam – milyen finoman fejezem ki magam!, pedig elég modortalan megnyilatkozás volt –, tanárom azzal vágott vissza, hogy beleillik a B betűs zeneszerzői kánonomba, akiket kizárólagossággal vagyok hajlandó játszani és hallgatni. – De ez gügyögés! – fakadtam ki, és valahányszor otthon gyakorolnom kellett, a darab iránt érzett undor még az önsajnálat könnyeit is kifakasztotta. S a Beethoven-művek, élükön a Für Elisével, de még az Örömódával is, kezdtek kiesni a B-s protokollból. A Nagy Fúgát azért még meghallgattam. Meg a Razumovszkij-kvartetteket is. Eddig a Für Elise-drámának csak az előtörténetét hallhattad, kedves Ismeretlen. A kibontakozás már többszereplős. Ha még bírod – és hallom, hogy nem szakítottad meg a zenét –, akkor folytatom. Milyen jó tudni, hogy ott ülsz, lábadat lógázva, esetleg rágyújtasz egy cigarettára, és figyelsz. Csak engem figyelsz.
Közepes szellemi teljesítményű, de igen élénk társadalmi tevékenységet – értsd levelezés, puskagyártás, súgás – folytató, csupa lány osztályunkban egyszer az egyik tanár igazságtalanul vádolt meg valakit azzal, hogy puskázott. Intőt is adott neki. A szünetben odamentem a tanárhoz, és kimentettem a mellettem ülőt azzal, hogy nem puskáért hajolt le, hanem az én titkos naplómért, ami kiesett a táskámból és az ő lába alá sodródott. A tanár, teljesen váratlanul, visszavonta az intőt. A közelben figyelő-sugdolózó lányok közül kivált akkori legjobb barátnőm – akiről első gimnáziumban még nem lehetett tudni, hogy ez a barátság a maga vetélkedéseivel, viszályaival, féltékenykedéseivel a mai napig fennmarad, sőt, egyedüli kísérője és érzékeny pontja lesz az elkövetkező évtizedeknek –, odalépett hozzám és azt mondta: most már érti, miért kedvel engem az iskola első számú férfiidolja, az én első számú Elérhetetlen szerelmem. Nagyon pontosan emlékszem szóhasználatára; ezt mondta: kedvel, nem azt, hogy szeret, vagy netán tetszem neki. Egyszerűen kedvel, mint egy franciakrémest. X, nevezzük őt a nemét meghatározó kromoszómájáról így, mindig tudatosítani akarta bennem – a szegény hülyének kijáró empátiával figyelve vergődésemet és igyekezetemet azért, hogy ne csak kedveljenek, hanem nőként szeressenek is –, hogy minden küszködés hiábavaló, engem egy Y kromoszómájú csak kedvelhet, legfeljebb tisztelhet. Úgy éreztem, ennél rosszabb nem történhet egy nővel.
– Te olyan tiszta és jó vagy – rajzolta képemet az érinthetetlenségig ideálissá –, hogy valahányszor rád gondolok, mindig úgy látlak magam előtt, hogy ülsz a zongoránál, fehér madeirablúzban, és a Für Elisét játszod – mondta negédes mosollyal. Soha nem volt fehér madeirablúzom – szerencsére. Ha szüleim sejtették volna, hogy ugyanabba a stílusrétegbe tartozik, mint a sötétkék rakott szoknya és a magas szárú fűzős cipő, biztosan megteremtették volna a lehetőséget arra, hogy ünnepnapokon belegyömöszöljenek. De feltehetőleg valami úri huncutságnak gondolták, így ettől megkíméltek. X látomása rólam – kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál – egészen felháborított.
Soha senki nálam jobban nem gyűlölte ezt a Beethoven-opust: megtestesítette mindazt, amilyen nem akartam lenni: tiszta, szeplőtelen, erkölcsös, szerény, visszavonhatatlanul anti-nő. Inkább szent, mint a Végzet Asszonya.
Barátnőm mit sem érzett az általa okozott feldúltságból, átölelte a vállamat, amitől borzadva elhúzódtam: nem szoktuk érinteni egymást, máig sem; könnyen adok puszit távoli ismerősöknek vagy teljesen közömbös embereknek, de a számomra kedveseket sohasem érintem testközelből. Kivéve az első Elérhetetlent, akit testileg illetni nagyon is szerettem volna. Mintha folyamatosan átélném azt a Thomas Mann által tökéletesen megfogalmazott gátlást, ami távol tartotta Hans Castorpot attól, hogy homlokcsókot váltson Madame Chauchat-val, akivel egyszer, egyetlenegyszer megadatott neki másféle csókot váltania.
– Itt vagy még, türelmes Ismeretlen? Vagy eleged van a pöttyös és csíkos lányregényekből és leteszed a kagylót?
Hát kellett ez nekem? Minek provokáltam? Persze hogy letette. Lehet, hogy örökre.
De az örökre csak két napig tartott. Az undok telefoncsengőt fél tízkor már a szférák zenéjének hallottam, rohantam és felkaptam a kagylót.
– Milyen jó, hogy nem untál rám, kedves és még kedvesebb Ismeretlen, akkor most ott folytatom, ahol szenvedéstörténetemet abbahagytam.
X-nek érdekében állt, hogy Orléans-i Szüzet faragjon belőlem: kettősünkben – bár a szellemi egyenrangúság tételezése volt az alapja: ha ő a gimnáziumi pályázaton Pilinszkyvel indult, én az országos versenyen Bartókkal, ha ő egy diákköri szimpóziumon Freudot alakította, én Norbert Wienert – ő akarta képviselni a Végzet Asszonyát. Ehhez hozzásegítette az én szüleim puritán nevelése és öltöztetési gyakorlata, míg ő áruház-tulajdonos külföldi rokonaitól a legmodernebbtől éppen csak egy héttel elmaradt divatos ruhákat kapta csomagban. Egyszer én is nőiséget vásároló nőnemű szerettem volna lenni, és felpróbáltam egy háromféle kékből komponált dzsörzékomplét, fel is vettem, rám is ment, és X engedélyével hazavittem megmutatni a szüleimnek, hogy esetleg vegyük meg X-éktől, hiszen ők nemcsak viselésre, hanem eladásra is kapták. X anyja egyedülálló özvegyként, egyetlen rokkantnyugdíjból tartotta el leánykáját, és évekig járt ugyanabban a lyukas talpú cipőben, foszladozó kabátban, csak hogy az ő Csikágóban született magzata minden szempontból kiemelkedjék, és messze, lehetőleg Budára kerüljön innen, és budai úriasszony lehessen. Ez a terve végül többszörösen megvalósult, de a messzire repített leány lélekben is messzire távolodott tőle.
De én még csak itt tartok, a háromszor kék komplénál, állok benne szüleim előtt, majd anyám szólal meg először: – Nem tudtam, hogy jampec akarsz lenni. – Szegény anyám nem tudta, milyen korszerűtlen, nemcsak ízlésében, de szóhasználatában is, hiszen ekkor már a diáknyelv és a köznyelv jampivá szelídítette az idegen hangzású jampec szót. A háromszor kék mindenesetre visszavándorolt X-ékhez.
X a különbséget mindig gondosan és számítóan hangsúlyozta. Ha délutános tanítás utánra beszéltünk meg házibulit, megállapodtunk abban, hogy mi lányok mindnyájan egyformán, köpenyben megyünk. Mivel az utolsó óra testnevelés volt, X felmentést kért, hazament és átöltözött. Mi többiek, becammogtunk a kék köpenyben, fehér gallérral, megkötős övvel, fejünkön az iskola jelvényével ékített svájcisapkában. X már ott feszített: a szeme színéhez hasonló fűzöld ruha volt rajta, a nyakpánt alatt csepp alakú kivágásokkal – meglehetősen kihívó volt. Célt is ért vele: én partnert hívtam ugyan, az első számú Elérhetetlen szerelmem – aki akkor már fél éve tragikus hirtelenséggel kilépett az életemből és a magáéból is – barátját: ő vállalta mellettem a lovag szerepét, haza is kísért, a lovagiasság szabályai szerint, fél tizenegykor: ez volt a hónapban az apám által megszabott kimenőnapom, és az is csak eddig terjedt. A lovag meghajolt és elment. X másnap felhívott telefonon, hogy a lovag a bulin hagyta a pulóverét.
– Nem baj – mondom –, úgyis találkozunk ma a baráti társasággal a Kis Bohém presszóban, majd odaviszem neki.
– Nem kell – felelte X diadalmasan. – Ma én találkozom vele, nem megy a Kis Bohémba.
Így hozta tudomásomra, hogy ideiglenes lovagom visszament a buliba, és ott ő, X, aki azzal az eltökélt szándékkal ment az esti mulatságba, hogy ott mindenképpen fiúra tesz szert, meg is fogta a lovagot. A lovag jól bejáratott ifjú hím volt, az udvarlást a következő bulin egészen felnőttesen művelte: mindnyájunk szeme láttára belecsókolt a fűzöld ruha minden egyes csepp alakú kivágásába. Én ilyet még nem láttam, és jóllehet, a lovag nem kellett volna másra, mint amire használtam: lovagi szolgálattételre, mégis valami mély keserűséget éreztem, és rádöbbentem a feloldhatatlan ellentmondásra a fűzöld ruha csók alakú cseppjei és a fehér madeirablúz között. Ettől kezdve még jobban utáltam a csak virtuálisan létező madeirát.
– Itt vagy még, Ismeretlen Hercegem? – súgtam bele a telefonba egy olyan megszólítást, amit az életben soha ki nem mondtam, de ez a kamaszkori történet a maga lovagjával, az első Elérhetetlen okozta kiheverhetetlen veszteséggel, különös, ködös hangulatba varázsolt, engem, a mesélőt, de nem lehettem biztos abban, hogy a hallgatót ugyanúgy elragadja, s főként hogy a hallgató azzá válik, akivé szeretném, és amit még a telefonba sem mertem mondani, a második Elérhetetlenné, ezért költöttem át Herceggé. A választ a Für Elise tovább nyekergő géphangja adta – még ott volt.
– Akkor most lehet, hogy már rólad lesz szó, Hercegem. Merthogy sok idő telt el, X skalpokat gyűjtött, én újabb nagyvadra lestem; úgy tűnik, ez az én sorsom – karmám, mondaná a sokirányúan tájékozott X –, hogy mindig az elérhetetlent akarjam elérni. Az első utáni második Elérhetetlen egyszer megajándékozott egy kicsi, sárga pléhdobozzal, amiben – ahogy engem, az ínyenc és nagyvilági élvezetekben járatlant felvilágosított – jázmintea volt. Együtt nyitottuk fel a dobozt, amiből illatos, száraz, fehér virágszirmok hullottak ki.
– Ez illik hozzád – mondta nagyon kedvesen.
Agyamban azonnal előjött a megfelelő kép: fehér, finom, illatos, hervadt – mint a madeirablúz. És mint a Für Elise. Halkan kérdeztem az Elérhetetlentől:
– Te is úgy gondolod, hogy ez olyan, mint a fehér madeirablúzban eljátszott Für Elise?
– Pontosan – mondta ő –, honnan jutott ez eszedbe? Éppen ilyennek látlak.
Megrendültem. Tehát amikor X bántani akart, nem is bántott. Csak meglátott bennem valamit, ami, úgy látszik, a lényemhez tartozik, hiába próbálok szabadulni tőle.
Elmeséltem neki a Für Elise és a madeirablúz történetét, amin mosolygott, és ezt mondta:
– Nem is olyan hülye a barátnőd.
– Hát, remélt Hercegem, ez az én Für Elise-történetem.
Kattanás, letette. A kattanás a bizonyosság hangja volt: nem fog felhívni többé. Túl sokat adtam magamból, pedig a telefon másik végéről csak a torzítottságában már nem is olyan gyűlöletes zene szólt. Most meg a kattanás… A rituálé megszakadt.
– Na, hülye, megint elszúrtad – bőgtem el magam.
Három nap múlva megzendült a szférák zenéje. Kagylót fel – géphang, Für Elise.
Sírva motyogtam bele: – Herceg, te vagy az első, aki tudod, hogy engem úgy kell szeretni, hogy következetesen jelen légy, de mindig hagyjál egy kis kérdőjelet a „biztos” szó mellett. Hogy maradjon el egy-két telefon, hogy ne leplezd le magad mindig, hogy ne nyilvánulj meg mindig, hogy én csak sejthessem, hogy csak remélhessem, hogy te vagy. Mert így vagy olyan, mint én. Aki kamaszkoromban felhívtam az első Elérhetetlent, és nem szóltam bele a telefonba. Csak a hangját akartam hallani. Aki – ha téged betegnek tudtalak – feltettem neked a kedvenc zenédet, és a kagylót szó és magyarázat nélkül odaemeltem a lemezjátszóhoz. Aki – a megismerkedés után – verset írtam arról, milyen az a szerelem, ami elől menekülni akarok. Nagy pillanat jön, vágyott Hercegem, mert ezt még senki nem ismeri, de neked most el fogom mondani. És, mintha maratoni verseny után volnék, szinte megelőlegezve a vers szövegét, szaggatottan zihálni kezdtem: „Ha rohanok néhány sarkot, – és megkerülöm ott a tömböt, – lassíthatok, – kifújhatom magam, – és közönyös ártatlansággal – és egy félig rágott almával – szembejöhetek veled.” Gondolod, Herceg, hogy a Für Elisét ilyen rejtekező lányok zongorázták? Gondolod, hogy ennek ismeretében is hozzám illő a jázmintea és a fehér madeirablúz?
Kattanás. Megint akkor szakadt meg a hívás, amikor én már felmosóronggyá ázva álltam, kezemben a telefonnal, és gyóntam, gyóntam a kagylóba.
Közeledett a karácsony. Gondoltam egy merészet, és azt kértem ajándékba a második Elérhetetlentől, hogy őszintén válaszoljon egyetlen kérdésemre. Azonnal igent mondott.
– Te szoktál engem felhívni este fél tízkor és bejátszod a Für Elisét? – alig bírtam kinyögni.
– Nem, dehogy, miért?
– Ilyen jól tudsz pókerarcot vágni?
– Nem értem, miről beszélsz! – mondta igazi csodálkozással. És akkor elmeséltem neki az esti Für Elisék történetét. Megerősítette, hogy nem ő volt, biztos valamelyik titkos hódolóm.
Hirtelen, ott mellette, teljesen magamra maradtam. Nem tudtam titkos hódolókról, de nem is állt szándékomban sem titkos, sem nyílt hódolókat tartani. És ha nem ő volt, ha nem az Elérhetetlen a Herceg, kinek vallottam meg életem nagy titkait?
Megráztam magam, mintha ezzel a mozdulattal megszabadulhatnék a félelmek, szenvedélyek, csalódások, kétségek liánjaitól. De legbelül mégis csalódott voltam. Elvártam volna tőle, az Elérhetetlentől, hogy ily módon tegye elérhetővé magát, és nagyon szégyelltem magam, hogy valami ismeretlent árasztottam el forró, titkos szavakkal, a rituálisan ismételgetett Herceg névvel őhelyette.
Eltelt néhány hónap. Valami anyagi ügyletet kellett lebonyolítanom telefonon. Álltam a készülék mellett, végighallgattam a Les Préludes első futamait vagy százszor, míg végre az ügyintéző jelentkezett. Kérte, hogy adjam meg a titkos kódomat. És akkor én ahelyett, hogy a titkos kódot pötyögtettem volna be az utasítás szerint a készülék billentyűzetébe, véletlenül megnyomtam a HOLD feliratú gombot.
És akkor megszólalt a Für Elise. Ugyanazon a géphangon, hamisan, mint az én fél tízes telefonjaimban. Mögötte halk párbeszéd: az ügyintéző még egy másik ügyféllel beszél, én pedig belekapcsolódtam, hogy tartsam a vonalat, míg abba nem hagyják, és végre sorra kerülhetek. Hallgattam a hamis géphangot, mint hosszú időn keresztül oly sokszor. Közben lassan felfogtam, hogy életem legőszintébb, leggátlástalanabb szerelmi vallomásait egy telefongombnak súgtam, hónapokon keresztül.