Szentmártoni János

 

Kéretlen monológ

 

Bella István emlékének

 

„Akkor majd szoríts nekem” – fordultál vissza szorongással teli mosollyal arcodon még a Bajza utcai szerkesztőség ajtajából. A helyére nyakló kilincset még sokáig néztem. Utolsó kórházba vonulásod előtti napon történt, mintha búcsúzni ugrottál volna be hozzánk, egykori munkahelyedre, ahol én váltottalak, a zöldfülű, tíz évvel ezelőtt, hogy fiatal költők útját egyengessem a Parnasszus felé. Nem tudom, jól végzem-e a dolgom, helyesen sáfárkodom-e az örökséggel, amit rám hagytál, most már végleg. De azt igen, hogy amit Te néhány közbeszúrt szóval megvilágítottál és helyre tettél bennünk, azt én rendszerint bekezdésekben magyarázom. Ahogy ez a szöveg is nyúlik, mint amikor nem akarnak összeállni a mondatok, mert annyi mindent szeretnénk elmondani velük, hogy végül is nem mondunk el semmit, csak meredünk a papír hóviharába, ahol a betűk szánhúzó kutyák mögött térdeplő eszkimók, érthetetlen koordináták szerint suhannak összevissza a két margó közé zárt végtelenben.

Egyszer Csepelre kísértelek ki, amely engem fölnevelt, neked meg egy időben munkát adott, zötykölődtünk a HÉV-en, s a régi évekről meséltél. Jó lett volna, ha nem a felolvasó estedre igyekszünk, hanem csak úgy, mert ráérünk csatangolni az utcalámpák fényébe tartott télben, gyerekkorom parkjaiban, első szerelmeim járdaperemén – majd beültünk volna egy kiskocsmába, ahol rendelünk két lilahagymás, zsíros kenyeret és két korsó sört, s Te tovább mesélsz, míg kint, az üveg túloldalán pereg az éjszaka némafilmje.

Nemzedékemből sok mindenki leült asztalodhoz, bárhol is múlattad az időt a délelőtti írás után – velem valahogy elmaradt mindez. Csak távolról tiszteltelek. Ma sem ülök le senki asztalához, mert attól tartok, nem tudnék mit mondani. Szerepeket játszani pedig semmi kedvem. Lámpalázhoz épp elég a színpad, ahová föllökdösött a sorsom még kamaszkoromban, s azóta is valamiért úgy bonyolódik-alakul, hogy a mikrofon lassan a kezemhez nő. Pedig sokszor legszívesebben elbujdokolnék, csinálják most már mások helyettem a show-t – de magamra zárni ajtót-ablakot még nem vagyok elég bátor. Te az ilyesmiben is oldottabb voltál és elegáns: csak leültél a billentyűk elé, s egy melódiával torkunkra forrasztottad a szót…

De látod, már hullani készülnek fejemből a képek (talán azért írok, hogy megkössem, itt tartsam őket, különben kiürülnék, mint egy madárház, amit senki nem látogat) – hiszen első találkozásunk emléke csak most villan belém: „Ne haragudjanak, fiatal kollégáim, de véletlenül meghallottam, hogy versekről beszélgetnek, hadd ajánljak figyelmükbe egy csodálatos költőt” – léptél asztalunkhoz, s elénk toltad Hervay Gizella posztumusz kötetét. Mi, ifjú titánok, akik akkoriban sűrűn látogattuk a kiskocsmákat és kívülről fújtuk a szívünkbe látó verseket, megilletődötten hellyel kínáltunk a Krúdy kockás abroszos asztalánál, ahová az emlékest után egy pohár sörre betértél, s amikor már indultál volna, heves beszélgetésünk megütötte érzékeny füledet. Nem sejthetted, hogy ismerünk téged, ezért amikor váratlanul az Ikerbátyámat idézni kezdtük, fáradt szemedbe könny szökött: „Öreg a szívem, öregebb nálam, / öregebb nem is lehet, / idősebb volt már anyám hasában, / s mióta megszületett // – bár iker bátyám – külön. Magában. / Én baktatok. Ő meg lohol. / Hol én előttem. Hol meg utánam. / Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol. // Megáll majd egyszer. Hagyja: bevárjam / az utat, mely végképp övé. / Elnyugszunk együtt. / A föld hasában / hallgatni anyánk szívét.” Neked már sikerült, bárhogy is fáj ezt kimondani. Minket meg szétpergetett az idő, őszülünk lassan, egyikünk gitárral, másikunk tollal keresi kenyerét, s van, aki bár sok mindent megvehet, élete alatt omlik a föld. Évente ha kétszer összefutunk. Mintha barátságunkat s azokat a ráérős, viharos estéket is magaddal vitted volna azon az éjszakán a Hervay-kötettel együtt a Krúdy kockás abroszos, csupa folt asztaláról, s bárhogy is igyekszünk összetartani azt, ami szétfele tart, egyre inkább magunkra maradunk, elmedvésedünk önnön barlangunkban, s hiába születtek azóta gyermekeink, a végső küzdelemben, amelybe leeresztett karral, meztelenül lépünk majd, senki nem lehet társunk.

Te már tudod ezt jól. Biztos vagyok abban, hogy ott fönt is a költőknek Te zongorázol. Hogy vállam fölött olvasod ezt a kéretlen monológot. S hogy engem is zeneszóval vársz majd. Talán méltó leszek rá. S ígérem, addigra sakkozni is megtanulok, úgy-ahogy.