Szepes Erika

Tantusz

Kettesben akart lenni velem? Miféle különleges közlendő lehet, ami miatt vonatra, méghozzá kétszemélyes hálófülkébe kellett szállnunk, és elutazni a világ végére, vagy legalábbis Amszterdamba? És miért rendezte meg a legapróbb mozzanatig az esemény koreográfiáját?

–Kék pulóverben gyere – mondta a telefonba –, és hozzál magaddal néhány régi fényképet, minél régebbiek, annál jobbak. Ne hozzál bőröndöt, csak egy nagyobb kézitáskát – sorolta a kellékeket is.

Nem mondom, hogy egyértelmű lelkesedéssel indultam útnak. A titokzatosság, a cél ismeretlensége szorongást keltett bennem, de valami jóféle izgalmat is, valami bizsergető érzést, hogy fontos dolognak kell történnie.

Ülünk szemben a kupéban, belebámulva egymás ötven év vágtatása vagy éppen vánszorgása során megváltozott arcába. Hiába a bordó plüssel bevont, puha ülések, hiába a vonatablak keretében az országok történelmét – templomokat, várakat, kastélyokat, malmokat, szántókat, temetőket – felvillantó, egymásba mosódó képsorok, az étteremkocsi hívogató, egymáson keresztezett kés-villa piktogramja, szorongásom nemhogy szűnnék, de a sebességgel együtt inkább fokozódik. Már a határ felé járunk, de még meg sem szólalt. Nickelsdorfnál végre kérdezni kezd:

–Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg?

–Persze – mondom egy kicsit megnyugodva, hogy talán emlékidéző utazásra indulunk. – Ott benn a kórházban, apám szobájában.

–És azt is tudod, miért voltunk ott?

–Hogy én miért voltam ott, azt tudom. A ház, amelyben laktunk, a Sztálin térre nézett, és a tankok folyamatosan lőtték, mert a szomszéd ház tetejéről a felkelők tüzeltek rájuk. Kezdetben a ház hátsó frontján lakó szomszédokhoz költöztünk – szívesen befogadtak, mert apám majdnem mindenkinek segített már, ha betegségében szüksége volt rá –, aztán a harcok hevesebbé válásakor már senki nem volt biztonságban, így mindnyájan a pincében telepedtünk meg. Amikor már azt sem éreztük kellően védettnek, a kórházba mentünk ideiglenes menedékért. Apám 24-e óta nem is jött onnan haza, így elő tudta készíteni a mi érkezésünket. De hogy te miért, hogyan kerültél oda, arra már nem emlékszem.

–Én annál inkább – vette át a szót. – Valamikor november elején, amikor már végképp nem volt mit ennünk, édesapám elindult kenyeret szerezni. Hosszan, hosszan volt távol. Ahogyan akkor mesélte, az egyik boltban volt ugyan kenyér, de hatalmas sor kanyargott már az üzlet előtt az utcán. Édesapám éppen sorra került, boldogan ölelte magához a kenyeret, és indult volna haza, amikor valakik, valahonnan, belelőttek a sorban állókba. Édesapám érzett egy erős ütést, majd azt követően éles fájdalmat a bal karjában, de nem törődött vele, rohant haza a kenyérrel. Diadalittasan tette le a konyhaasztalra. Mi boldogan körültáncoltuk, amikor anyám felsikoltott: – Jesszusom, ez a kenyér véres! – Rémülten néztük a kenyeret: valóban, egy jó darabon vér itatta át. Nem mertünk hozzányúlni, de az első gyakorlati kérdés nagyanyám szájából hangzott fel: – Vajon mitől véres a kenyér?

Édesanyám akkor kapott észbe és nézte meg alaposabban apámat: bal kabátujja teljesen átvérzett, a mandzsetta alól már csöpögött a vér. Gyorsan levetkőztette, a véres kabátot a fürdőkádként használt dézsába vágta, majd ugyanúgy letépte a véres ujjú inget is. Apa karján a jókora bevérzés közepén egy golyó ütötte, sötét lyuk tátongott.

–Ezt a sebet nem tudjuk itthon ellátni – mondta anyám. – Apát be kell vinni a kórházba.

Apám elsírta magát. – Akkor én most hiába hoztam ezt a kenyeret? Dobhatjuk ki? – Nagyanyám már emelte is a kenyeret, de édesanyám ráborult, mint egy kölykét védő állat, és azt ordította: – Nem adom a kenyeret! Majd megtisztítom a szennyezett részektől! De előbb apát be kell vinni a kórházba.

A Korvin Ottó Kórház szerencsére közel volt, apát beültettük egy targoncába, amelyet az udvaron találtunk, és betoltuk rajta a Korvinba. A kapuőrök nem akartak beengedni, mert nem volt beutalónk, amikor a te apukád, aki akkor ideiglenesen kórházigazgató volt, meghallván a veszekedést, botjára támaszkodva előbicegett az ügyeleti szobából, erőteljes, határozott hangon elhallgattatta a veszekedő őröket, és szó nélkül, de úgy értsd, ahogy mondom: nem kérdezte apám nevét, se azt, hogy hol és ki által sebesült meg, azonnal tolókocsit kért, és bevitette apukámat a sürgősségi sebészetre. Ott aztán ellátták: kiemeltek egy golyót a karjából – szerencsére csontot nem sértett –, kitisztították és bekötötték a sebet, adtak fájdalomcsillapítót és visszavitték a te apádhoz, aki írt egy kontrollvizsgálatra rendelő beutalót, kezet rázott apámmal és gyógyulást kívánt.

Otthon édesanya a legélesebb késsel, nagy műgonddal körbefaragta a kenyeret, szinte morzsánként tisztította meg, és szétosztotta közöttünk. Ő maga az enyhén rózsaszínes-barnás, elszíneződött részt vette magához. Hát mi ketten ott találkoztunk először, amikor apám a te apád kontrollvizsgálati papírjával visszament a kórházba. Te ott ültél egy heverőn, valamit olvastál, apád az íróasztal melletti átvilágító készüléken az előhívott röntgenképeket vizsgálta. Mi nem is beszéltünk egymással, be se mutatkoztunk, csak bambán és riadtan néztük egymást.

–A jelenetre emlékszem, csak arra nem, hogy ott találkoztunk először.

–Pedig így volt – bólogatott szaporán, szavait megerősítve Hanna, mert aztán létrejött a következő találkozás, amikor már a nevét is meg kellett tanulnom.

–Sétáljunk át az étkezőkocsiba – javasolta Hanna. Át is mentünk, és az elegánsan megterített asztalok egyikénél helyet foglaltunk. Hanna rendelt, csupa különleges, drága ételt, frissen facsart gyümölcsleveket. Majd kért nekem egy jó erős kávét.

–Most te következel, idd meg, hogy legyen erőd! – mondta. – Én nem iszom.

–Jó. Akkor most én mesélek rólad – kezdtem.

–Az utcai harcok múltán már elkezdődött volna az élet, de mégsem kezdődött el minden. Mivel a bányákban hosszú ideig szünetelt a kitermelés, az iskolákat nem tudták fűteni, ezért hathetes szénszünetet rendeltek el, aminek kezdetben örültünk, de aztán már untuk a kártyát, a sakkot, a monopolyt; mentünk volna tanulni. A szénszünet utáni első napon beléptem az osztálytermünkbe, és ott találtam, a régi társakon kívül, a kórházban látott kislányt is, aki udvariasan bemutatkozott az osztálynak:

–Kardos Hanna vagyok, eddig a Dózsa György úti iskolába jártam, most átírattak ide, a Hernád 42.-be, ide, a 4/c-be.

A tanító néni megkérdezte, kinek lenne kedve Hanna mellé ülni – én azonnal jelentkeztem. Nagyon jó eszű, szorgalmas lány volt, mellette nem kellett az osztály által gyűlölt eminenslétem miatt szégyenkeznem. Hanna nagyon szép volt, irigykedve csodáltam karcsú termetét, szalmaszőke haját, nagy kék szemét, amivel izgalmas kontrasztban volt mindig barna, kreol bőre.

Tavaszra fordult az idő, március zöld rügyei, friss füvei az ég felé törtek, az aranyeső megannyi sugaras napocskája iskolába menet is dúdolásra késztetett. Az osztályba érkezve sapkámat messziről feldobtam a fogasra, táskámat levágtam a padra, és vidáman köszöntem Hannának. Hannának, aki nem ült ott a padban. Azt hittem, elkésik, ami nem volt szokása, de nem is késett: egész nap hiányzott. És hiányzott másnap is, de akkor már izgulni kezdtem, mi baja lehet. Amikor apám este megjött, megkértem, hogy telefonálhassak Hannának, megérdeklődni, mi történt vele. Apám nagyon szigorúan vette a telefonálást: napközben, munkaidőben nem is mindig volt vonal, lefoglalták a hivatalos-közületi telefonálók. Ha engedett is beszélni a barátnőimmel, azt csakis este, és öt percben szabta meg az időt – nem spórolásból, mert akkor még nem mérték és fizettették meg a beszélgetések idejét –, mondván, hogy ez orvosi telefon, őt bármikor hívhatják. Most is engedélyezett öt percet – kis homokóra állt az asztalon a telefon mellett, amelyen a homokszemek öt perc alatt peregtek le a felső tölcsérből az alsóba –, hogy Hannával beszéljek.

Hanna gyenge, alig hallható hangon szólt bele a telefonba, és röviden, olyan röviden, hogy beszélgetésünk két percig sem tarthatott, beszámolt arról, hogy meghatározatlan fájdalmai vannak a „teste középvonalában”. Ez valószínűleg nagyon pontos, de különös betájolás volt, próbáltam elképzelni Hannát, amint a tükör előtt áll, és megvonja ujjával testének függőleges szimmetriatengelyét mint fájó területet. Minthogy a betegséget még nem diagnosztizálták, a kérdés, hogy mikor jöhet iskolába, teljesen fölösleges lett volna.

Közben a március ünnepi közepe felé közeledett: tavaszillatuk volt még a házfalaknak is, a kéményekből előtekergő csípős füst – néhány helyen még fűtöttek – már nem nyomta el a természet szemünk előtt zajló éledésének szinte tapintható mámorát, amitől mindig ugrálhatnékom támadt; gyakran indiánszökelléssel közeledtem az iskola felé. Ez most, március közepén különösen vidám volt: könnyű kis fehér blúzban, sötétkék rakott szoknyában, kék nyakkendőben – hiszen még csak kisdobos voltam –, fehér térdzokniban és fekete lakkszandálban, a kötelező „ünneplőben” indított útnak anyám. Hannával naponta beszéltem: betegsége továbbra is feltáratlan maradt. Egy este apám azzal jött haza, hogy nem tudom többet Hannát hívni, mert be kellett fektetni a kórházba kivizsgálásra, és oda otthonról, napközben nem telefonálhatok, mert a kórteremben nincs telefon, este meg senkit nem engednek ki a folyosóra, ahol a beteghívó volt. Elképzeltem magamnak Hannát, amint halottsápadtan, fehér hálóingben, fehér ágyneműben, rideg és közönyös fehér falak között teste középvonalát fürkészi, hátha rájön, mije fáj. Elsírtam magam.

–Akkor hogy tudok vele beszélni?

–Itthonról semmiképpen, mert amikor én hazajövök, már késő van, nem fogják este kihívni a kórteremből. Valahogy napközben kéne telefonálnod, de tudod, hogy az én itthoni telefonomban napközben szinte soha nincs vonal.

A helyzet reménytelennek tűnt, és ebbe hosszú ideig nem tudtam beletörődni. Majd, ahogyan ez lenni szokott, a szép nyárelő és az osztálytársak feledtették velem, hogy a padban a mellettem lévő hely üres.

A vakáció felé közeledtünk, talán a ció volt már a tábla jobb felső sarkán fehér krétával felfirkálva, pirossal nyomatékosítva, amikor telefonos őrsi riadót indított a csapatvezető, hogy készüljünk az évzáró ünnepélyre. Az őrsi riadóban mindenkinek meghatározott sorszáma volt, ki kit hív, akinek nem volt telefonja, ahhoz el kellett menni. Hannát nekem kellett volna hívnom, de hát őt ebben a tanévben – mint apám mondta – már nem fogjuk látni. Ugrottam hát egyet a névsorban, így Kiss Juditnak készültem telefonálni. Bementem a sarki piszkos, ablaka betört, telefonkönyve szétrongyolt, sárga fülkébe, bedobtam egy tantuszt és vártam. Hosszan, kitartóan, mert tudtam, egykönnyen nem kapok vonalat. És akkor iszonyú csengés-bongás, döndülés, robaj kíséretében elkezdtek ömleni a tantuszok a gépből. Tele lett velük az egész fülke, jó néhány még az utcára is kigurult. Mintha egy mai félkarú rablón nyert volna valaki, és elébe hull a rengeteg pénz. Először rémülten körülnéztem, nem látják-e, mi történik a fülkében, nehogy azt higgyék: én rontottam el, vagy – és ekkor már kezdett növekedni bennem a mohóság szörnyetege – nehogy odajöjjenek és felkapkodják előlem. Igyekeztem minél gyorsabban a táskámba dobálni a bronzszínű, postakürttel díszített érméket, közben addig motyogtam magamban a tantusz szót, amíg már teljesen értelmét vesztette, annyira, hogy az egyetlen szó helyett a kiszámolós mondókát mormoltam: „Antanténusz szórakaténusz, szórakaténusz, szóraka tike tuka alabama bimbambusz, vigyen el a kis krampusz… Antanténusz szórakaténusz… ténusz tantusz”, és mindet összeszedegettem. Megszámolni már csak otthon mertem, ahol senki sem látta: ötvenkét darab érmém volt, amelyeknek értéke egyenként hatvan fillér, összesen tehát harmincegy forint húsz fillér. Ennyi pénzem még soha nem volt: az éves zongoratandíjam, amit én fizettem be, húsz forint, két gombóc fagyi egy forint.

Megijedtem. Mit csináljak velük? Kinek beszélhetek róluk? Este apám elé álltam – vacsora közben, akkor mindig engedékenyebb volt –, s elmeséltem neki esetemet a tantuszontó telefonkészülékkel. Apám figyelmesen hallgatta, majd hangosan kezdett gondolkodni, ami igen szokatlan volt tőle:

–Ha elviszed a postára beváltani, nem tudod bizonyítani, hogy nem te rontottad el a gépet. Ha megtartod őket, mégiscsak eltulajdonítasz valamit, ami másé. Tantuszt ajándékozni nem szokás, eladni nem lehet, mert nem a sajátod. Valami jóra kéne felhasználni – töprengett, és nagyot harapott a bableves mellé a kenyérből. Nekem ez utóbbi ötlet nagyon tetszett, de hát milyen jót lehet cselekedni ötvenkét tantusszal?

–Tudod, mit? – derült fel apám. – Hívd fel telefonon Hannát mindaddig, amíg kórházban van.

–Ez nagyon jó lenne – kezdtem volna örvendezni, de rögtön elkeseredtem. – De hogyan legyen, ha nem hívják ki a kórteremből?

–Csináljuk úgy – tervezte meg a stratégiát apám –, hogy én mindennap azonos időben bekérem vizsgálatra, hozzám, a szobámba. Úgyis én kezelem, az én betegem.

Meglepődtem: ezt nem tudtam. De az ötlet nagyon jó volt.

–Legyen, mondjuk – fűzte tovább apám – fél háromkor: addigra már lefut az ebéd, vége a csendespihenőnek, de még nincs délutáni vizit. Én tehát vizsgálhatom.

Másnap sietve kaptam be a máskor végigélvezett ebédet, leültem az ingás falióra alá és vártam a fél hármat. Amikor végre elütötte a várva várt kettőt (negyedkor egyet, félkor kettőt, háromnegyedkor hármat ütött, kerek órakor annyit, amennyi idő volt), úgy kezdett dobogni a szívem, mintha valami rosszat követtem volna el, és most rajtakaptak. Lerohantam a sarki telefonfülkébe, bedobtam az első tantuszt – még meg is köpködtem, hogy szerencsét hozzon –, fülemhez emeltem a kagylót, és vártam, amíg vonalat kapok. Izgultam, hogy ne kelljen sokáig várni, hogy a megbeszélt időben apám szobájában érjem Hannát, és amikor végre vonalat adott, tárcsáztam. Apám vette fel, hiszen az ő szobáját kértem, és rögtön átadta Hannának.

–Mesélj, mi van veled? Tudják már, mi bajod van?

Hanna hangja erőteljesebb volt, mint utolsó beszélgetésünkkor, s mintha még valami tréfacsináló pajkosság is bujkált volna benne.

–Képzeld – mesélte gyorsan, kapkodva, nehogy az alkalom elszálljon –, apukád sokszor megröntgenezett, és úgy látszik, rájött a betegségemre.

–Tényleg rájött? És tényleg az apám? – egyszerre voltam büszke és kétkedő. – És mi a betegséged?

–Nem is egy van, több, de a legfőbb kettő tényleg a testem középvonalában van: az egyik a carditis, a másik a gastritis – mondta felvilágosultan és kissé tudálékosan. De nem haragudtam rá, végül is az ő testéről volt szó.

–Hannácska, ne haragudj, én nem tudom, mit jelentenek ezek az orvosi szavak.

–Az igazság az, hogy én sem, de ez van a lázlapomra írva. Majd kérdezd meg apukádat, és ha megmagyarázza neked, holnap nekem is mondd el.

Az első napi telefon ideje lejárt. Megígértem a másnapi hívást, a másnapi tantusszal. Már nem emlékszem, mi mindent igyekeztünk belesűríteni a napi öt percekbe. Én a nyárról meséltem, a barátokról, a FIÚKról, halk, titkos virágnyelven, mert kiemelten közös kedvenceinknek mások által nem ismert beceneveket adtunk: Ciki, Kopogó, Bagoly. Meséltem a Széchenyi fürdőről, amely akkortájt Szecska néven volt közismert, a Ligetről, az Állatkertről, Vidám Parkról – a kinti életről. Hanna is izgalmas dolgokról beszélt: titokzatos vizsgálatokról, vérvételekről, katéterekről, lázmérésekről, próbareggelikről (– Az mi? – kérdeztem, mert erről még nem hallottam. – Gipszkakaó – mondta Hanna beavatottan, amin csodálkoztam, és továbbra sem értettem), diétákról, kis- és nagyvizitekről, gyógyszerekről és sosem gyógyuló betegekről – a benti létezésről. Apámtól megkérdeztem, tulajdonképpen mi Hanna betegsége, és akkor ő elmagyarázta, hogy a carditis szívizomgyulladást jelent, a gastritis gyomorhurutot. Valóban mindkét szerv a test középvonalában van, tehát Hanna jól érezte és jól határozta meg érzeteit.

–Nem értem – ráztam a fejem, pedig apám világosan magyarázott.

–Mi köze a két dolognak egymáshoz?

–Hát látod, ez az, amit egyelőre mi sem értünk – mondta apám. – Lehet, hogy egymástól függetlenül keletkeztek, de az is lehet, hogy van valami összefüggés, hogy történt valami hatalmas sokk, ami nagyon erősen érintette ezt a gyenge kislányt. Éppen ezt kell kideríteni ahhoz, hogy meg tudjuk gyógyítani.

(A rég elhangzott sokk szó csak most, az úton elhangzott új ismeretek birtokában nyert értelmet: apja sebesülésének és a véres kenyérnek a történetét azonnal kapcsolatba tudtam hozni a hajdani diagnózissal. Hanna ezt ott a kórházban nem mondhatta el, fogalma sem lehetett arról, hogy betegségét ez okozhatta. Nekem most, fél évszázad távolából nagyon valószínűnek tűnt, de már nem erősíthettem meg vele apám akkori feltételezését.)

Elszállt a nyár anélkül, hogy Hannát hazaengedték volna. Hűvösödött, korábban sötétedett, és hiába dúskált a természet a tavaszinál is élénkebb, az árnyalatok teljes skálájával hivalkodó színekben, mégis minden arra intett, hogy most már kevesebb időt tölthetünk a szabadban, mert elfoglaltságainkat, kötelességeinket tantermekben, szobákban kell elvégeznünk.

Az új tanév Hanna nélkül kezdődött. Én kértem, hogy maradjon mellettem üresen a pad másik fele, mert visszavárom őt oda. De még sokáig ültem egymagam. Egy este, vacsora után, apám behívott a dolgozószobájába.

–Ülj le, lányom – a kezdet olyan komoly, sőt komor volt, hogy lehetett volna akár fenyegető is, de most nem az volt.

–Hannát ma hazaengedtük… ne visíts, még nem fejeztem be. Egy-két napon belül már iskolába is mehet, de nagyon kíméletesen kell vele bánni, semmi fogócska, semmi labdajáték, nagy nyugalomra van szüksége. És a napközis ebédeket sem eheti még sokáig, mert diétáznia kell. Téged mint a legjobb barátnőjét kérlek arra, segíts neki, hogy vigyázzon magára, fékezd a többieket, ha vadulni akarnának vele.

–És a tornaóra? – kérdeztem, mert hát az is hozzátartozott az iskolai élethez.

–Hanna soha többet nem tornázhat, mindig fel lesz mentve, és kirándulni is csak akkor mehet veletek, ha felnőtt kíséretében indultok.

Elég nehéz volt megérteni, hogy egy gyógyult gyerek mégsem egészséges. De hát megtisztelőnek éreztem és elfogadtam a megbízást, hogy vigyázzak rá, és nagyon vártam. A kincsesládámban, ahol a tantuszokat tartottam, még két érme lapult. Ezeket már nem kellett felhasználnom, eltettem emlékbe.

Még tarkán integettek be a tanterem ablakán az őszi levelek, még vágyakozva néztünk kifelé a már inkább kényeztető, mint égető őszi napra, még lecsíptünk a tanulásból órácskákat egy kis ligeti bandázásra, amikor egy reggel a tanterem ajtajában megjelent Hanna.

Megnyúlt, már nem is karcsú volt, inkább légiesen vékony, csodás kreol bőre megfakult, szalmaszőke haja sötétebb árnyalatban hullott kétoldalt vállára, csak a szeme maradt változatlanul égkék. Megpróbált mókázni: felidézte első belépését az osztályba.

–Kardos Hanna vagyok. Bejöhetek?

Mind a harmincöt lány odarohant hozzá, hogy ölelje, lapogassa, hátba veregesse, csak én nem: tudtam, hogy nem szabad. Ezért Hanna elé álltam, igyekeztem elzárni őt az örvendező leányhadtól, és hangosan kiáltottam: – Vigyázat, törékeny!

Az osztály hátrahőkölt, és úgy néztek rám, mintha meghibbantam volna.

–Mi a fenét akarsz, nem a te tulajdonod, miért akarod kisajátítani?

Még mielőtt az egyre terebélyesedő hisztéria kizúdult volna a tanterem keretéből a folyosóra, más osztályokba, Hanna halkan megszólalt:

–Igaza van a Szepesnek. Még nem vagyok egészséges.

Tanítás után együtt jöttünk el az iskolából, és Hanna felvitt magukhoz, ahol még soha nem jártam. Körülnézni sem volt időm, mert édesanyja, akit addig nem ismertem, csak sok szépet hallottam róla Hannától, többek között a vérből kimentett kenyér történetét, megölelt, leültetett mindkettőnket a díványra, kiment a szobából, és két teljesen egyforma csomaggal tért vissza.

–Hogy látni is lehessen rajtatok, hogy összetartoztok! – mondta, és mi elképzelni sem tudtuk, miként válik láthatóvá a köztünk szövődött barátság. Kibontottuk a csomagokat, és két teljesen egyforma kék pulóvert vettünk ki belőlük.

–Próbáljátok fel! – kérte Hanna édesanyja.

Belebújtunk a kék pulóverekbe, és meglepődve láttuk, mennyire másként fest rajtunk: Hannának áttetszőségét hangsúlyozta, szeme kékjét emelte ki, engem, a barna hajú, fehér bőrű, puhány kislányt testemre simulva mintha még gömbölyűbbé tett volna. Mindketten megállapítottuk a különbséget, mégsem tettük szóvá, csak nagyon szépen megköszöntük, és megígértük, hogy minden közös programunkon viselni fogjuk.

Hanna külföldön végezte az egyetemet, ez a mi időnkben még különleges volt, de neki nagybátyja élt Amszterdamban, ő hívta meg, nála lakott, és eltartotta őt tanulmányai befejezéséig. A diploma után hazajött szüleihez egy rövid időre, engem is meghívott egy kávéra abba a cukrászdába, ahová gyermekkorunkban fagylaltozni jártunk. A tantuszt már régen kivonták a forgalomból: egyforintossal telefonált.

Sok idő telt el, amikor apám egyszer említette, hogy Hanna járt nála a kórházban egy kivizsgálássorozaton. Valamit mondott, hogy mi a baja, de én nem figyeltem eléggé, csak a „gyomor” szó maradt meg bennem, egyrészt a gyermekkori betegség emlékeként, másrészt mert tudtam, hogy apám mint röntgenes gyomorra specializálódott. Kérdeztem, hogy van Hanna, meggyógyult-e, itthon van-e még, de apám alig hallhatóan csak annyit mondott: – Most jól van. Visszament Amszterdamba. De – not a long life.

–Már megint okoskodik – dühöngtem magamban. – Honnan tudja? Mit huhog?

Minthogy Hanna sokáig nem adott életjelt, alakja, gyermekkorom többi emlékével együtt elmosódottá, kontúrtalanná vált, új események, új szereplők váltak fontosabbakká. Szinte a teljes feledést szakította fel a hangja a mobiltelefonomon, a legutóbbi telefonhíváskor, az első beszélgetések után fél évszázaddal.

Nem sokat beszélt, csak elrendelte, hogy kék pulóverben és kis kézitáskával jelenjek meg a Keletiben, ahonnan vonattal akar Amszterdamba elvinni. Olyan határozott és egyben esengő volt a hangja, hogy muszáj volt neki eleget tenni. Most itt ülünk a bordó plüssel borított vonatüléseken, és eddig a pontig, ha nagy kihagyásokkal is, de igyekeztünk egymásnak elmesélni mindazt, amit közös életünkből fel tudtunk idézni. A kávénak már csak a zamatát őrizte a szám, élénkítő hatása elmúlt.

–Most te jössz – mondtam Hannának. – Idáig, ha nem is pontosan, de tudtam a dolgokról. De miért nem ittál te is egy kávét, hogy ne légy fáradt?

–Mert nekem nem szabad. Nekem lassan már semmit nem szabad. Ne, ne szólj közbe, mondom magamtól is. Az utóbbi hónapokban kezdtem megint betegeskedni, sokat voltam rosszul, fájt a gyomrom, gyakran hánytam is. Nem tudom, apukád mondta-e, hogy évekkel ezelőtt megint jártam nála, és ő akkor, a volt fekélyem helyén, daganatot talált a gyomromban. Ellenőrizte CT-vel, MRI-vel, ultrahanggal, véranalízissel – megfellebbezhetetlen volt a diagnózis: gyomorrák. Akkor ő kezelt, gyógyszerelt, és viszonylag jó állapotban engedett vissza Amszterdamba, és azt mondta: tartsam be az utasításait. Betartottam, mostanáig ment. Az évekkel ezelőtti gyógyulás ideiglenes volt. Amint ez nyilvánvalóvá vált számomra, hazajöttem, és felhívtam apukádat, hogy segítsen. Akkor tudtam meg, hogy már nem él. És megszüntették azt a fantasztikus kórházat is, talán az ország legjobb kórházát, ahol csodát tudtak tenni velem. Te nem írtál a haláláról – igaz, sose leveleztünk –, úgyhogy nagyon váratlanul ért és nagyon megrázott. Tudtam, hogy súlyos beteg vagyok, de őbenne reménykedtem, hátha megint kitalál valamit. Hát elmenekült előlem, mert már nem tudott volna segíteni.

Itt először csuklott el a hangja, nem mertem ránézni, attól féltem, sír, és azt nem bírtam volna elviselni.

–Most azért hoztalak magammal, hogy egy éjszakát töltsél velem Amszterdamban, ahol nélküled éltem ötven évig, holnap kicsit sétálgatunk, azután már utazol is haza, itt a jegyed – mondta. Választ nem várva rendelkezett velem és az időmmel.

A vonat indulásáig beültünk az állomás egyik kis presszójába, hogy átnézzük az összeszedett fényképeket. Egyenként, de nem igazán figyelmesen nézegettük a rossz minőségű, elsárgult papíron a fekete-fehér fotókat. Bólogattunk: igen, itt voltunk, itt láttuk a hatalmas fekete kutyát, ez volt az első randevúnk négyesben Bagollyal és Kopogóval. Ez pedig annak a Don Giovanni-előadásnak a plakátja, amelyre – természetesen – az egyforma kék pulóverben mentünk, és amelyről oly csúfosan kizavartak minket, mert csillapíthatatlan röhögés jött ránk, amikor a szerelmes lírai szoprán, a kecses leányka a maga másfél mázsájával ráhanyatlott szerelmére, az ifjú, valóban karcsú és gyönyörű baritonra, aki a teher alatt megrogyott, és egy árva hangot sem tudott kinyöszörögni magából.

A hajdani röhögés emléke végre előcsalta mindeddig óriási önfegyelemmel letompított érzéseinket, és most is elkezdtünk harsányan röhögni, csillapíthatatlanul, fuldokolva a röhögésből feltörő sírástól.

–Itt a vonatod – rázta meg magát Hanna, hogy kikerüljön az önkívületből.

Semmire nem emlékszem Amszterdamból. Néztem az én hajdan gyönyörű, irigyelt barátnőmet, aki a biztos halál és a rengeteg szenvedés tudatában mutogatta nekem a várost. Lepergett hát a homokóra, kiléptünk a presszóból a vonathoz. Kék pulóverben a maradó, ugyanolyanban és egy kézitáskával az induló. Búcsúzkodni? Azt mi nem szoktunk. Helyette elővettem a kézitáskámból az odarejtett két tantuszt, és felé nyújtottam:

–Amikor ötven éve apámnál voltál a kórházban, egy telefonkészülékből ötvenkét tantusz hullott az ölembe. Ezekkel hívtalak, amíg ki nem jöttél. Kettő maradt. Velük talán még tudsz neki telefonálni.

Okos nő volt. Tudta, hogy nem otrombán tréfálkozom, hanem a bár biztosan irracionális, de elillanni mégsem engedhető, csak kettejük kapcsolatában született remény két utolsó, kézzelfogható zálogát szorítja öklében.