Szepes Erika

Vakpali

Nekünk aztán voltak példaképeink! Plakátokról néztek ránk duzzadó izmú, kalapácsot lendítő férfiak, tehenet fejő ifjú asszonyok szólítottak meg: „Tiszta fej – egy pohár tej!”; hentesboltok kirakataiból bámultak ránk hidegben merev nézéssel, melegben olvadozó, majdnem könnyes tekintettel a disznózsírból megmunkált Rákosi-portrék, kopasz fejükön és orrhegyükön mindig ott lakmározó legyekkel, ötliteres mustárosüvegek koszorújában. Szobrok álltak a tereken, a helyes munkáséletre tanítva sarlóval, kalapáccsal, esetleg téglával és falazó spaklival. Megannyi életmodell.

És olvastunk példaképekről tankönyvekben, a Fiúk és Lányok évkönyvében, ifjúsági kiadványokban. A harmadikos irodalmi olvasókönyv egyik szuggesztív olvasmánya Acélos Szoszóról szólt, rendíthetetlen akaratáról, kitartásáról – innen kapta nevét – , de valódi személyét csak a legképzettebb tanító nénik tudták beazonosítani. Ő volt az a Sztálin, akinek nevére tettünk esküt, akinek születésnapjára kollektív ajándékot kaptak az éppen aktuális közösségek: villanyvonatot, pingpongfelszerelést, a decemberi időre való tekintettel szánkókat, ródlikat. Acélos Szoszó több volt példaképnél: kategorikus imperativusként magasodott felettünk.

Gyarló földi mivoltunknak megközelíthetetlenek voltak a munka emberfeletti hősei is. Sztahanov, akiről egész mozgalmat neveztek el, magyar megfelelője a gyerekek számára megjegyezhetetlen nevű Pióker Ignác: ők egymaguk mindennap teljesítették egy egész gyár többnapi termelését. S bár voltak gyermeki létünknek megfelelő hősök, legjobbjaikat nehéz lett volna követni: igen sokan háborús hősként haltak meg a hazáért.

Ezért kedveltem leginkább a Gajdar teremtette Timurt – no nem a Lenk, a Sánta ragadványnévvel tisztelt, saját felmenőit, és így nemzetségét egyenesen magától a mongol Dzsingisz kántól származtató, valójában türkomán vérszomjas uralkodót –, hanem a rettegett uralkodó nevét az ellenség félelemben tartására felvevő pionírt, akinek csapata minden idők úttörő-szerveződései számára beteljesítendő feladatokat mutatott. Bár az ő vitézi tetteiket sem lehetett áttelepíteni az ötvenes évek Magyarországára – apáink nem harcoltak (már) a fronton, anyáink a hátországban nem kötöttek-varrtak számukra meleg sálat, kapcát, egyedül hagyott gyermekeiket nem kellett pártfogásunkba venni és életüket megmenteni –, mégis volt néhány olyan cselekedetük, amihez legalábbis hasonlót lehetett végrehajtani. Feladhattunk az öreg szomszéd bácsi helyett levelet („Az isten áldja meg, lelkecském, vegyen már el két forintot az asztalról!” – „Szó sem lehet róla, nem azért tettem!”); vehettünk egy liter tejet és két zsömlét a beteg nagynéninek („Drága kislányom, jobb vagy hozzám, mint a saját gyerekem, egyél már abból a pitéből!” – „Köszönöm, nem vagyok éhes, és különben sem jutalomért tettem!”); kiválthattuk beteg osztálytársunk gyógyszerét („Kösz, pajti, majd segítek a matekban!” – „Az jó lesz!” – volt végre egy elfogadó válasz); és minden alkalommal beírhattuk az úttörőélet törvényeit megszabó tagsági igazolvány megfelelő parancsa – „Az úttörő ahol tud, segít!” – mellé, hogy „teljesítve”. De valahogy mégsem voltunk soha elragadtatva magunktól. Pedig évtizedekkel később megtudtam, hogy ezt nevezte a marxista társadalomelmélet egy jeles képviselője „a hétköznapok forradalmiságának”.

Közben hivatalosan is szervezett csoporttá váltunk: mi lettünk a Mókus őrs, őrsi indulónkat vidáman zengtük minden közös megmozduláson, és közben vidámak voltunk, mint a mókus fenn a fán. Engem neveztek ki őrsvezetőnek, tizenkét zabolátlan kamasz lány kordában tartása volt a feladatom. Hamar beláttam, hogy az őrsi élet legfölöslegesebb, legértelmetlenebb formája az őrsgyűlés: egész nap együtt voltunk, délelőtt vagy délután az iskolában (akkor még váltott műszakban folyt a tanítás), a többi időt a napköziben töltöttük, volt rá idő és mód, hogy kitárgyaljuk K. frizuráját, L. szeplőit, a kötelező olvasmány hülyeségét; az őrsgyűléseken csak az iskolán kívüli együttlétek létrehozásával foglalkoztunk. Ezek legfontosabbika volt a találkozás a testvérőrssel, a fiúkkal.

A koedukáció még ismeretlen lévén, szomszédos, de elkülönített iskolába jártunk. A két szimmetrikus, egymás felé fordított épülettömb a századelő neobarokkjára való ellenhatásként merevséget, tartósságot, díszítetlenséget hirdető klinkertéglás homlokzatával szinte rámordult az utcán közlekedőkre, a folyosók zártak voltak, szabadtéri belső udvaruk, a szimmetriát kiteljesítendő, egymásba nyílt. Ma már tudom, hogy alighanem kínai elv alapján működtünk, a Hernád 42., a lányiskola volt a jin, a Hernád 46., a fiú a jang, de akkor még nem tudtuk, hogy időnként egymásba kéne folynunk – nyilván erre szolgáltak az udvarok –, hogy így teljesítsük be a Nagy Természet törvényét. Mi akkor csak találkozgatni akartunk, aminek tavaszi formái a labdajátékok voltak, télen korcsolyáztunk a városligeti jégpályán, de a lelkileg legfelemelőbbek a testvérőrsök közös táncos ünnepélyei voltak. Arra nagyon vigyáztunk, hogy ezek az úttörőmulatságok ne essenek csütörtök délutánra: akkor ugyanis mindenki rohant haza Szabó családot hallgatni.

A Szabó család kötelezőbb volt a kötelező olvasmányoknál: akkor ők voltak a hétköznapok hősei. A család elég nagy volt ahhoz, hogy a társadalom minden osztályát, rétegét – városit és vidékit egyaránt – képviselje, ezért ki-ki azonosulhatott a hozzá legtesthezállóbb szereplővel. A család tagjait hiánytalanul kellett tudni felsorolni, a rokoni viszonyok téveszthetetlenek voltak, a családtagok munkahelyét, kedvenc ételét illett ismerni. Főként illett ismerni – és tudni elénekelni – Icu szerelmének kísérődalát, a Megáll az időt. A sláger oly mértékben lett zenei szimbóluma a Szabó családnak, – és ezáltal egy egész korszaknak –, hogy egy másik emblematikus mű, Gothár Péter filmje címéül is választotta. Mindebből ki is kérdeztük egymást, természetesen őrsgyűlésen: mindig volt egy kérdező és egy válaszoló, aki – ha nem tudta jól a választ – addig maradt kezdő helyzetében, ameddig valamelyik tippje végre talált, a kérdezők pedig váltották egymást.

– Kik a család alapítói és a szerepek alakítói?

– Szabó bácsi: Szabó Ernő, halála után Rajz János, Szabó néni: Gobbi Hilda.

– Gyermekeik és foglalkozásuk?

– Bandi: gyárigazgató – Benkő Gyula; Laci: taxisofőr – Garics János, halála után Csurka László; Icu: medika, majd orvos: Mednyánszky Ági.

– Karó: az első Icu Vörösmarty Lili volt. Még mindig te válaszolsz.

– A gyermekek házastársai?

– Bandié – Irén, Lacié – Angéla, Icué… nem tudom pontosan, az első talán Halász Feri, a második biztos, Kárpáti Zoltán.

És így végig: unokák, válások, a család tagjainak gazdasági és társadalmi felemelkedése – együtt emelkedtek az országgal –, negyvenöt éven keresztül. De mi csak általánosban meg gimnázium elején hallgattuk: a Radnótiban már „égő” volt, csak külföldi slágereket vadásztunk (komolyzenéről nagyobb társaságban ritkábban esett szó), a Szabad Európa Rádió Teenager partyját Cseke Lászlóval, már amennyiben nem zavarták az adást, majd az annak konkurenciájaként kitalált magyar műsort, a Komjáthy György által vezetett Csak fiataloknak! adásait, meg a Vasárnapi koktélt. Ezeknek zenéire roptuk a táncot Mókus őrsként a Sólyomszemnek elnevezett fiú testvérőrssel.

A legkalandosabb őrsi megmozdulásunk egy kirándulás volt HÉV-vel Pomázra, majd onnan gyalog Dobogókőre. De csak a terv maradt, mert alaposan eltévedtünk. Kora nyár volt, a természet minden erejével tombolt: szúrtak a bogáncsok, csíptek a csalánok, arcul csaptak az égig érő gazok, ép testfelületeinket darazsak környékezték. A teljes elkeseredésből egy hirtelen látomás rázott fel: megláttunk egy karóra kötözött kecskét – lelkesedésünkben egyöntetűen soványnak ítéltük –, és rögtön megszületett az elhatározás: elvisszük meglegeltetni, ahogyan azt a Timur és csapatából megtanultuk: ott is volt egy kislány, aki a levelek továbbítása közben kecskét legeltetett. Csakhogy az az övé volt. Nagy különbség – mi azonban akkor ezt még nem tudtuk. Akkor tudtuk meg, amikor bottal, doronggal, vasvillával felfegyverkezve egy egész falu rohant utánunk „Fogják meg! Fogják meg! Tolvaj!” üvöltéssel. Elég nehezen győztük meg őket jó szándékunkról, aminek köszönhetően megúsztuk verés nélkül, és boldogan adtuk vissza a kecskét, aki nagyon makacs jószág volt, és se az Isten nevére, se az Úttörők Tízparancsolatára nem akart legelni.

Úttörőéletünk számomra legemlékezetesebb, örökre megmaradó élménye egy közös mozilátogatás volt, amire nemcsak a Mókus őrs, hanem az egész Szőke Búzakalász úttörőcsapat együtt ment el. A Zoja Koszmogyemjanszkajáról készült filmet néztük meg, én nagyon vártam, mert a sok kínálkozó példakép közül ő volt az egyetlen lány, s ily módon ő állt hozzám a legközelebb. Ismertem már a híres fényképet, amelyet Szergej Sztrunnyikov készített Zojáról, a kivégzése után. Szándékosan emelte ki a fekete-fehér képen a sötét-világos ellentéteket: Zoja rongyos, sötét kabátos, fagyott teste fekszik a hóban, fehér nyaka körül fekete kötél, fehér melle szabadon – ezen mindig nagyon csodálkoztam, mert hazája nem éppen erotikus képeiről volt híres –, arca nyugodt, arcvonásai szabályosak. A fotó nemcsak rám volt nagy hatással; oly mértékben volt szuggesztív, hogy Margarita Aliger fiatal költőnő verset is írt róla, a verset Kremker megzenésítette, és a legismertebb úttörődallá vált. Lelkesen fújtuk mi is, csak még nem tudtuk, mit és miért. Az életéről szóló regényt akkor még nem fordították le, de a filmet róla már 1944-ben elkészítette Lev Arnstam rendező, akinek nevét – természetesen – nem ismertem, a szereplőkét sem, de a zeneszerző neve megelőlegezte a patetikus hangulatot olyan nagyság adta nevét a filmhez, akiről már zenetörténet-órán hallottam: Sosztakovics.

Annak idején a mozikban azonos és szoros műsorrend volt: először az arra a hétre érvényes híradót játszották, majd valami kisfilmet, és csak utána jött a Nagy Film. A híradó kísérőzenéje Berlioz Rákóczi-indulójának első néhány üteme volt. A minden moziban, minden film előtt azonos híradó csak hetenként változott, úgyhogy zenéjének ritmusa, a tá ti ti tá ti ti tá tá tá / ti ti ti ti tá ti ti ti ti tá valakinek – akinek kiléte az igazi folklór természetének megfelelően soha ki nem deríthető – szöveget adott a nyelvére, ami a maga fenségességében így szólt: Vak Pali, Vak Pali mindent lát, szemüvegen át kutya valagát… Ezt akkoriban Budapesten mindenki ismerte, és amint felcsendült a szignál dallama, egy hang mindig rázendített a Vak Palira. Se ez a buta szöveg, se a magyar ugaron pöttyös kendőben traktorozó lányok nem illettek az őket követő Zoja-filmhez, de ezeket a hangulati és stilisztikai szélsőségeket már megszoktuk.

A film a maga nemében remekmű volt, nem véletlenül jutott el már 1946-ban Cannes-ba. Végigkövette Zoja életét: a lány 1923-ban született Tambovban, tehát tizennyolc éves volt, amikor a háború elérte a szovjet földet, ekkor rögtön jelentkezett partizánnak. 1941 novemberében a frontvonal mögé küldték, hogy ott szabotázsakciót hajtson végre a Moszkvához közeledő német csapatok megzavarására. December elején a németek Petricsevo faluban érték el, ahol rá akarta gyújtani az istállót az ott éjszakázó német katonákra. Elfogták – eddig a film izgalmas cselekménye –, megkínozták – innen elviselhetetlenül borzasztónak láttam –, de semmilyen információt nem sikerült kiszedni belőle. Végül felakasztották – itt a borzalmas kínzásokkal együtt élete is véget ért, és valami megkönnyebbülésfélét éreztem, hogy nem kell tovább nézni, de nem éltem át a felmagasztosulás pillanatát. Arról még tudósított a film, hogy Sztálin 1943-ban a „Szovjetunió Hőse” érdemrenddel tüntette ki. – Egy halottat? – értetlenkedtem, majd felnőttként megtanultam: ezt nevezik posztumusznak. Amiből éppúgy nincs haszna a kitüntetettnek, mint a szentté vagy boldoggá avatásból a szent életűeknek. Nem véletlenül jutott eszembe a szentté avatás: a film Zojája a szenvedés és a felmagasztosulás perceiben rájátszott a Jeanne d’Arc-figurára, elragadtatott arckifejezése és utolsó szavai a vallásos hithez közelítették: „Örülök, hogy a népemért halhatok meg, Sztálin velünk van.” Hát ezért tüntette ki Sztálin.

Halálhírét a Pravda 1942. január 25-i számában közölte, részletesen beszámoltak megkínzásáról és haláláról, idézték búcsúját édesanyjától, ami még a spártai anya hadba induló fiához szóló híres intelmét is felidézi: „vagy ezzel, vagy ezen” – tudniillik pajzzsal a kezében vagy a pajzson térjen meg. A filmbéli Zojánál ez így hangzott: „ne sírj, édesanyám, vagy úgy térek haza, mint egy hős, vagy úgy halok meg, mint egy hős”. Lehet, hogy Arnstam ismerte az ókori Spárta történetét.

A film és a benne bemutatott hős leány alakja napokra, hetekre meghatározta hangulatomat, mindent hozzá mértem, elszenvedett sérelmeimet könnyebben viseltem, nem engedtem magamhoz a rosszkedvet, bánatot. Sőt, a hatás évekre, évtizedekre szólt. Minden kényszermunkát az ő neve kimondásával végeztem: utáltam vikszelni, beledugni a lábamat a papucsszerűen kiképzett kefébe, és előre-hátra haladó mozgással kifényesíteni a teljesen lekopott, beeresztés és lakkozás után kiáltó padlót. Zoja neve nélkül még az sem vigasztalt, hogy az erőteljes testi munka netán leolvaszt rólam néhány, mindig fölöslegesnek érzett kilót. Régebben öcsémmel egymásra mutogattunk, ha arról volt szó, hogy szenet vagy brikettet hozzunk fel a pincéből. A film óta némán tűrtem, és a 144 lépcsőn – szegény sánta apám számolta meg naponta ismétlődő kínszenvedései közben – felfelé haladva mormoltam: Zoja Koszmogyemjanszkaja, Zoja Koszmogyemjanszkaja. Ugyancsak hozzá fohászkodtam, valahányszor az utcasarokról felharsant az „Itt a jeges! Itt a jeges!” kiáltás, mert tudtam, hogy valakinek csak fel kell hozni azokat az átkozott jégtáblákat. A védőszentemmel való szimbiózis elég hosszú ideig tartott, egészen addig, amíg földhöz nem vágott az első nagy szerelem.

A fogadkozások, ígérgetések immár a szerelmi mágia archaikus formáit öltötték.

– Ha leviszem ezt a rohadt, büdös szemetet, az Ifjú Gárda bulin felkér majd táncolni.

– Ha felvarrom ezeket a vacak kis gombokat az ágyneműre, fel fog hívni telefonon.

– Ha végre elvállalom, hogy segítek K-nak a matekban, biztosan engem visz el arra a filmre, amit meg akar nézni.

A vergiliusi idézetet: „omnia vincit amor” az egyik bukolikus idillben mondja a szerelmes pásztor. Ám a jámbor Vergilius következő műve már erkölcsös, munkára nevelő tanköltemény, és ebben a mondást a következőképpen változtatja meg: „Labor omnia vincit”, nem véletlenül idézi Szent Jeromos és nyomában az egész középkor, egészen Baconig.

Nálam fordítva történt. Korábban a védőszentem segítségével végzett kemény munka adta életem fennkölt és elégedett pillanatait, kamaszkoromban viszont valóban viharként söpört el mindent az Elérhetetlen neve, és ha ritkán elértem, az maga volt az önkívület, az extázis. A szentből csak Jeanne d’Arc maradt meg, ő is csak Bernard Shaw és Honegger adaptációiban.

Új korszak jött, amelyben hősökre már nem volt – nem lehetett – szükség, csak tanúkra. Ekkor találták ki a fiatalok mederbe terelésére a „Nyomolvasó Mozgalmat”, ami nem indiánosdi volt, hanem olyan szervezeti forma, amelyben a volt hősök ismerőseit, életük tanúit kellett megtalálni, felkeresni és elbeszélgetni velük. A Mókus őrs színeiben ketten olvastunk nyomot, én Y elvtársat kérdeztem ki, aki azért lépett a történelem porondjára, mert együtt ült Z elvtárssal a Szegedi Csillagbörtönben, a barátnőm Z elvtársnál járt, aki arról híresült el, hogy együtt ült Y elvtárssal a Szegedi Csillagbörtönben. De ez már végképp a mozgalmi munka értelmetlenségét jelezte.

De a védőszentek kultuszáét is. A mítoszok kora lejárt. Meg kellett tanulnom, hogy szorult helyzeteimben, nehéz feladataimban se védőszent, se álmaim lovagja nem segít. Nem fohászkodtam többé.

Egyéni életem változásai egyértelműen a világ változásainak részét képezték. A világ pedig nagyot fordult. A történelem is kikezdte korábbi szentjeit. Zojáról az első döbbenetes hír az volt, hogy édesanyja róla és testvéréről, Suráról regényt írt, majd az egész Szovjetuniót beutazta a Nagy Hősök Nagy Hősies Anyja, és történetüket számtalanszor, mindig másként színezve adta elő. Ez visszatetszést keltett, és a történészek kezdték kutatni az igazságot. Megszűntek a hősi legendák: 1991-ben az Argumenti i fakti című lapban egy nő elmeséli: férjétől tudja, aki haditudósítóként dolgozott a környéken, hogy Zoját azért vezényelték oda, hogy Sztálin „felégetett föld” taktikájának megfelelően 60 kilométeres körzetben mindent pusztítson el, és az istállóban nem német katonák voltak, hanem békés szovjet lakosság: a front mögött élő nők, gyerekek, öregek. Egy nyugdíjas tábornok szerint Zoja nem is egyedül hajtotta végre a parancsot.

Amikor Lev Arnstamnak egy barátja elmondta, mi Zoja igazi története az ő filmjével szemben, a rendező így felelt: „Ugyanígy csináltam volna meg a filmet. A történet fontosabb, mint az apró részletek.” Arnstam megérezte a hősi korszakok lényegét. Az igazi mítosznak nincs szüksége a valóságra. Valamiféle társadalmi igényt elégít ki, és annak megfelelően alakul.

Az Argumenti i fakti cikke 1991-ben jelent meg. Mi még semmit nem tudtunk róla. Apám 1987-ben betegedett meg, és másfél éves agónia után 1988-ban került utolsó „lakhelyére”, a kórház kardiológiai osztályának második emeleti betegszobájába. Amikor telefonált az ügyeletes orvos, hogy ha még életben akarom látni, azonnal menjek, a jól ismert módon egész testemben remegni kezdtem, be kellett vennem két Seduxent, hogy el tudjak indulni. A kórház kapujánál vettem be a következő kettőt. A második emeleten még sokáig haboztam, ténferegtem, remegtem, szédültem, éreztem, hogy fogy az idő meg az erőm. És akkor még egyszer, utoljára, kimondtam a bevált varázsszót:

– Zoja Koszmogyemjanszkaja – és beléptem a kórterembe.