Sárfi N. Adrienn

Delfinek fingja

Még akkor, nagyon régen rápingáltam a hátizsákomra – kiváló minőségű katonai hátizsák egyébként –, szóval még akkor, húsz-egynéhány éve ráírtam alkoholos filccel, mert untam, hogy folyton kiszednek a sorból a vámosok és kiforgatják a holmimat, nem mintha lett volna félnivalóm, csak egyszerűen tényleg untam a dolgot, szóval rákanyarítottam vastag fekete filccel, nagy, szögletes, nyomtatott betűkkel:

No bomb

No drugs

Good guy.

Azóta is gyakran meg kell erősíteni a szöveget, újra kell írni, mert azért megfakul az erős naptól vagy elmaszatolódik az esőtől. Amióta ez rajta virít a katonai zsákomon, azóta nem piszkálnak. Nyilván van összefüggés. Mert csak szólni kell, óvatosan, nem tolakodva utalni rá, hogy hagyjanak, és akkor hagynak. Így működnek a dolgok. Mert aki szól, hogy „nem ér”, hogy „kívül vagyok”, hogy „nem szándékozom részt venni”, azt hagyják. Ez van, na. Sok helyen jártam a harminc év alatt, amióta utazom. Van sátram, hálózsákom, meg néhány szükséges gönc. Más nincs. Volt, de már nincs. Mindent feladtam még időben. Nem hagytam, hogy rám fonnyadjanak a kacatok.

Néha szerzek egy-egy könyvet, de csak addig marad nálam, amíg ki nem olvasom. Akkor megszabadulok tőle. Beviszem egy könyvtárba, vagy odaadom valakinek, akiről feltételezhető, hogy érdekli. Egy magyarnak nyilván, már ha magyar a könyv. Általában magyarul olvasok. Múltkor a francia riviérán nyomtam a kezébe egy Spirót egy fiatal nőnek, akit Skubák Rafléziának hívnak. Csak a neve miatt emlékszem rá, meg azért, mert megkönnyült a zsákom a nagyméretű, súlyos könyv hiányától. Komolyan, csak sajnálatból adtam neki a könyvet. Hallottam mindenfelé magyar hangokat, másnak is adhattam volna, de Rafléziának adtam. Egyedül üldögélt a Marion bár pultjánál. Vézna volt, görbe hátú, látszott rajta, hogy magányos. Nemcsak most, illetve akkor volt magányos, hanem úgy általában is. Először a hátát pillantottam meg, de rögtön tudtam, hogy ez így van, és azt is, hogy magyar. Valahogy tudtam, és kész. Amúgy nem volt az esetem. A telteket csípem, ez meg kis puliszkakukac volt. Azért eldumálgattunk. Mondta, hogy harminchét éves, és még sosem volt senkivel. Így, őszintén megmondta, pedig nem volt részeg. És nem is kérdeztem. Még vár, mondta. És várt, nézett, de nem szóltam semmit, csak bólogattam. Akkor várjon, gondoltam. Nem volt az esetem, na. Azért most így utólag bánom, hogy legalább nem nyúltam egy kicsit oda neki, de akkor és ott, nem vonzott benne semmi, ez van. Ha egy kicsit húsosabb lett volna, de hát… mindegy.

Tény, hogy várni tudni kell. Az életben a várásból van a legtöbb, és aki türelmetlen, az elszúrja a dolgokat. Akadnak nők, akik tökélyre fejlesztik a türelemjátékot, a várást, de azért a többségük elszúrja.

Raflézia a könyvnek, amelyet a kezébe nyomtam, őszintén örült, én meg úgy éreztem, hogy ez részemről amolyan fájdalomdíj, ha már nem viszem szobára, életében először. Nem kell puliszkakukac, na! Odaadtam a könyvet, langyos, puha puszi jobbról-balról, aztán otthagytam.

A várás kissé olyan, mint a hagyás – amely tulajdonképpen elengedés –, de a várás azért passzívabb. Mert az ember csak elképzeli azt, amit vár, amit szeretne, hogy majd milyen lesz, ha lesz; a hagyásnál meg pontosan tudja, mi az, amit hagy, amit elenged, és miért.

Jártam és járok is Európa országaiban, meg az Egyesült Államokban. Hónapokig úton vagyok, esetleg két-három napra lecövekelek itt-ott. A hosszabb letelepedést egészen egyszerű dolog szabályozza nálam, ami mintegy keretet ad életem menetének, idejében figyelmeztet, nem hagyja, hogy belesüljek egyik vagy másik életformába, hajt, mindig tovább és tovább, hozzájárul, hogy ne kényelmesedjek el, hanem mindenkor valódi természetemnek megfelelően viselkedjek, és én hagyom, igenis hagyom, hogy irányítson, mert belátható, hogy ez az én esetemben így van rendjén. Szóval ezt a dolgot, az utazást és az egy helyben maradást nem más szabályozza, mint a zsákom oldalsó zsebében lapuló fogkefe. Az én fogkefém. Régen a fésű is ott volt mellette, de az már nincs, mert már nincs rá szükségem. Csak a fogkefe van a jobb zsebben, és persze a fogkrém, de az most mindegy. Megmondom, hogy van ez: úgy van, hogy veszek egy fogkefét, aztán csak utazom, hegyeken, völgyeken, városokon át, időnként megállok egy-két napra, aztán egyszer csak a fogkefe műanyag szálai a használat miatt elkezdenek oldalra hajolni, és ebből tudom, hogy közeleg az idő; és amikor már minden egyes szál kuszán kifelé áll, akkor eljött az idő, le kell telepedni. Ez így van rendjén. Akkor jön a szálláskeresés, de nem kemping, sátor meg hálózsák, hanem rendes, emberi lakhely ággyal, asztallal, székkel, és a munkakeresés. Gépészmérnök vagyok egyébként, de nem gyakorlom a szakmát. Évek óta sofőrállást vállalok. Kiszállítás pékségnek, boltoknak s a többi. Nem keresek vele rosszul, élvezem is a dolgot. Amikor a letelepedés első napján vásárolt legújabb fogkefém szálai ismét elferdülnek, felmondom a munkát, a szállást, összecsomagolok, veszek egy új fogkefét és továbbállok, mert vége a letelepedés idejének. Így a jó, de azért csalafinta dolog ez. Mert ugye, a vásárolt fogkefék különbözőek, meg aztán hol használom, hol nem, van, amikor csak este mosok fogat, olykor reggel és este, sőt délben is; szóval van úgy, hogy már három-négy hét után szétállnak a szálak, de előfordul az is, hogy négy-öt hónapig egyenesen állnak, mint a büszke, daliás katonák; és ha mondjuk éppen utazom, de a pénzem már fogyóban, akkor kénytelen vagyok szaporítani a fogmosást, hogy a szálak kezdjenek el meghajolni, hogy azért tartsam a megszokott rendet, ne cselekedjek a bevált rendszer ellen. Az szabályoz mindent, na. Különös dolog ez, de így van, s én éppen úgy élvezem ezt is, mint amikor állok az óceánparton, és szipákolom a végtelen víztükör párálló leheletét, azt a langyos, nyájas, orrcsiklandó, lélekbizsergető, sós illatot: a delfinek fingját. Jó is az. Jó dolog bámészkodni, szaglászni a világban, amikor az ember sehol nincs otthon. Kicsit felelőtlennek és komisznak tűnhet a dolog, de ártalmatlan móka.

Sokféle emberrel találkozom útközben, de barátaim nincsenek. Válogatás nélkül mindenkitől megválok, maradéktalanul eltűnök mindenki életéből, ahogy más is eltűnik az enyémből. A sorsra bízom az újratalálkozás lehetőségét. És nemegyszer intézte úgy a végzet, hogy a világ egy távoli pontján összefussak egy régi ismerőssel. Volt olyan, akit Németországban ismertem meg egy bárban, és Los Angelesben láttam viszont egy építkezésen, ahová beálltam dolgozni. Pont ő említette akkor a sofőrködést, hogy az egész tűrhető meló, és megadott egy telefonszámot. Azóta dolgozom sofőrként. Előtte építkezéseken culágeroltam, de a vezetés jobb, és szórakoztat is. Így van ez. Hagyni kell a dolgokat. A fogkefét, hogy használódjon, az érzékszerveket, hogy megmerítkezzenek a világ megannyi ingerében, a sorsot, hogy szabadon összekössön az emberekkel és eloldjon tőlük.

Különben megfigyeltem, hogy mennyire hiányos lény az ember. Aki okos, annak nincs érzéke, azaz ösztönös lényegfelismerő képessége, akinek meg van ilyen érzéke, az nem okos. Akad persze, akinél mindkettő megvan, de olyannal személyesen még nemigen találkoztam. Legalábbis nem emlékszem. Jogos volna a kérdés, hogy mi is ez a szóban forgó lényeg. Tizenegy éves voltam, amikor láttam halott embert. Olyat, akit meggyilkoltak. Akkor valami ki- vagy átalakult bennem, megszűntem okosnak lenni, s onnantól kezdve mindent tudok az életről. Legalábbis az esszenciáját, a lényegét. Ez pedig nem más, mint az… Hm… Nehéz kiejteni ezt a szót, nem lehet csak úgy dobálózni vele. Ereje van neki.

Erre rakódik minden, amit az ember megél és gondol, de a lényeg attól lényeg, hogy nem változik, bármi is rakódik rá. Csak az van, hogy a rárakódó életüledék egyre súlyosbodik, és ha ez a téridő-cirkusz itt a Földön rosszul telik, nyomasztó gondok, félelmek és gonoszság gyülemlik fölé, akkor az esszencia, a mag, bár ott van, eltűnik az emberi észlelés elől, és akkor minden értelmetlen. Főleg ha okosság sincs, és ha már a lényegfelismerés is halványul vagy elvész, akkor tényleg nem marad semmi. Nem titok ez a szó, egyáltalán nem, mégis annyira titokzatos. Zavarba jövök, ha meghallom valahol, ha pedig kimondom, borzongani és viszketni kezdek. Az a legjobb, ha néhány nagy érzékű lényegfelismerő és ráadásul okos ember egy személyben, átülteti megigéző művészi zenébe, festménybe, balettmozdulatokba. Az átlagembernek viszont – aki vagy okos, és akkor logikailag feltételezheti, hogy van a dolgoknak végső veleje, vagy érzéke van, és akkor ösztönösen tudja azt – az a dolga itt a téridő-cirkusz porondján, hogy minél kevesebb terhet pakoljon a lényegre.

Az a fontos az embernek, ha már ember, hogy könnyeden, minél könnyedebben töltse az idejét a Földön, szorongás, gyötrő gondok és gonoszság nélkül. Fontos, hogy hagyja a dolgokat és más embereket a maguk útján haladni, hagyja a virágokat illatozni, a tengert hullámozni, az állatokat legelni, és fontos az is, hogy jelezze a világ felé azt, hogy ártalmatlan, hogy nem akar semmit, például egy mindenkor magán viselt felirattal: No bomb No drugs Good guy.

Egyszerű ez, legfeljebb elsőre tűnhet bonyolultnak. Ez a „hagyás” az életüledék minimálisra csökkentésének legfőbb elve. Múltkor, úgy tíz-tizenkét éve egy amerikai vámos aggályosan forgatta az útlevelemet. Először a sok pecsétet mustrálta, aztán a nevemen akadt fenn: Kiss Kamil – ejtette ki selypítve, orrhangon, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Aztán a fényképemet bámulta, majd engem méregetett kétkedve, hazugság után kutakodva, én meg csak mosolyogtam a szakállam alatt, türelemmel, alázattal, és a kívülállás biztos tudatával néztem a szeme közé. Tiszta voltam, ártatlan, könnyű és önfeledt; és ő, a gondok hivatalos embere ezt felismerte, és megkaptam a három hónapra szóló vízumot az útlevelembe. A lényeg ott virít az emberen, ha nincs rajta sok üledék, észreveheti még az is, aki csak okos, de érzéketlen. Akkor már közel volt a letelepedés, a munka ideje, úgyhogy jó, hogy beengedtek az USA-ba.

Az üledékben nagyon fontosak a gondolatok. A jó gondolatok. Vigyázni kell, be ne száradjanak, ne kérgesedjenek. Mindig frissen és puhán kell őket tartani, vagy ha már terhessé váltak, mert mondjuk szikkadni kezdtek, akkor célszerű rövid úton megszabadulni tőlük és újra kitölteni a helyüket frissebbekkel. Áramoltatni, bugyogtatni kell őket, ahogy a jégkását a mocorgó műanyag tartály. Ha megkövülnek, és az ember nem változtat, az nem jó, akkor puff neki, akkor csak gyűlnek és gyűlnek az aszott, torz gondolatok, és ezek óriási terhet okoznak az alattuk feszengő lényegnek. Sokan halnak meg emiatt, ez egészen biztos. Csak könnyűnek kell lenni, és ügyelni a gondolatokra. Így kell csinálni. Én így csinálom…

Most Spanyolban vagyok, a tengerparton. Az előbb a kocsma ablaka előtt, mintha Rafléziát láttam volna elbicegni. Utána szaladok, megkérdezem már, tetszett-e neki a Spiró, meg az is lehet, hogy mégis szobára viszem a kis puliszkakukacot, ha még mindig vár. Majd meglátjuk!

Ja, a lényeg… Mindennek van súgása, ugye. Nemcsak az üres kagylóhéj súg, hanem minden. Ez, ez a hangtalan hang, ez az! A lényeg! Az Örökkévalóság!

Láthatatlan dráma

Már két órája repült egyenletesen, időnként meg-megrázkódva a gép a beláthatatlan messzeségig elnyúló kontinens felett.

Hegyek, síkságok, városok, falvak… Paul – nem azért, mert unta vagy félt az elrugaszkodott távolságtól, hanem mert egyszerűen megelégedett a mélység jelenségeinek, és egyáltalán ezen „embertelen” perspektíva létezésének tudatával – csupán nagy ritkán nézett ki az ablakon, akkor is általában csak a közeli kékséget szemlélte, esetleg belebámult a távoli páraóceán derengésébe vagy a felhőpamacsokat mustrálta, miközben egészen máshol járt az esze. A földet, a hegyeket, síkságokat, városokat, falvakat csak egy-egy röpke, mellékes pillantással illette. Tudta, hogy léteznek, hogy milyenek és miért olyanok, amilyenek, és neki ez bőven elég is volt. Kívülről fújhatta volna az út alatt, ha akarja, de persze eszébe sem jutott, hogy az ott az Appalache-hegység keleti nyúlványa, az a hosszú folyam a 6270 km hosszú Mississippi; amott két nagy folyó találkozásánál – a két francia kereskedő által 1764-ben alapított – St. Louis, ahol 1904-ben volt a világkiállítás és az olimpiai játékok is, távolabb Missouri állam legnagyobb városa, az 1838-ban alapított Kansas City, és alig egy óra múlva már a Sziklás-hegység gyűrt láncai felett repülnek, a kanyonokkal szabdalt Colorado-fennsík után pedig már nincs is túl messze Los Angeles.

New Yorkból utazott az angyalok városába. Gyakran hívták előadást tartani különböző egyetemekre. Paul, az irodalom megbecsült, egekig magasztalt tudor professzora sosem utasította vissza a meghívásokat. Egy évben hússzor, harmincszor is útra kelt az Egyesült Államok távoli nagyvárosaiba, Bostontól Atlantán át Los Angelesig, és csodálatos előadó-képességével, fantasztikus tudásanyagot felhalmozó memóriájával egészen elbűvölte fiatal hallgatóságát. Mindenki úgy tudta róla – ahogy ő is saját magáról –, hogy általánosságban is rendkívül okos, rettentően művelt, és meglátásai, az előbbiekből következően, szinte tévedhetetlenek. Paul nem volt gőgös, pökhendi alak, de ismerte saját magasba – sőt a legtöbb ember fölé – ívelő képességeit és tudását, és ezért a szerénység is távol állt tőle.

Magas volt és vékony testalkatú. Őszes, dús haja öcsifrizurára nyírva keretezte hosszúkás arcát. Precízen formált kecskeszakállat és bajuszt viselt, sárgásbarna, vágott szemét ezüstkeretes lencsék nagyították fel alig észrevehető mértékben. Negyvennyolc éves elmúlt, de tudta, hogy bőre feszességét, izmos szíve egyenletes ritmusát és agya fokozott működését figyelembe véve alig idősebb az általa tanított diákoknál. „Mert az idő múlása csak egy dolog” – mélázott saját kora felett néha.

Reggel kilenc óra felé járt az idő. Paul a szárnytól hátrább, a repülő bal oldalán ült, közvetlenül az ablak mellett. Szinte tele volt a gép. Nemrég szedte össze a bájos stewardess a tálcákat a reggeli maradványaival. A férfi kért még egy kávét. Tetszett neki a fiatal, ízlésesen sminkelt, macskaarcú lány, de csak lemondóan sóhajtott, mint általában olyankor, amikor okossága és nyitottsága mezsgyéjén felsejlett az a saját társadalmi „pozíciója” és némileg az életkora által kreált korlát, amely megakadályozta, hogy bizonyos tettek mezejére lépjen. A képlékeny és ellentmondásokkal teli erkölcsiséggel ugyan nem foglalkozott, de jelen esetben mégis feszélyezte a tudat, hogy ez a kiscsaj férfiúi vágyakat ébresztett benne, pedig hát a diákja vagy akár a lánya lehetne. „De ez mégis így normális – állapította meg –, hiszen ő egy érett, érzékeket csiklandozóan gyönyörű nő.” Aztán a lányára gondolt: „a múlt héten töltötte be a huszonharmadik évét…” Büszkén mosolygott, miközben szürcsölte a kávét. „…és gyönyörű nő… Mindjárt végez az egyetemen, aztán ki tudja, mi lesz…” – mélázott és sóhajtott, majd kinyitotta a lepedőméretű újságot, ott, ahol a reggeli előtt becsukta. Szeme végigsiklott a nagybetűs címeken, s miután testhelyzetet változtatott, kissé az ablak felé fordulva, belefeledkezett az éppen aktuális irodalmi Nobel-díjas íróval való interjú olvasásába. Utána még lapozgatta az újságot előre-hátra, majd kihúzta az előtte lévő ülés hálójába süllyesztett fekete bőrmappájából az elkövetkező előadásra szánt jegyzeteit. Átfutotta a főbb pontokat, aztán fészkelődve feltekintett. A folyosó plafonjából lehajló laptévé képernyőjén megjelentetett adatokon akadt meg a szeme. A repülő helyzetét, sebességét, a földtől való távolságát és a kinti hőmérsékletet mutatta éppen. Paul megborzongott: „mínusz 47,2 Celsius-fok…” Aztán elkapta őket egy nagyobb légörvény, a repülő liftezett, zuttyant, rázkódott, de a férfi ezt szinte észre sem vette, csak arra a borzalmas hidegre gondolt, és ettől szinte elzsibbadtak az ujjai. „Szibériában van olyan lakott hely, ahol télen az átlaghőmérséklet mínusz 40 fok” – gondolta. Le is tette az újságot, összehajtogatva begyömöszölte az ülés és a gép fala közé, aztán tornáztatni kezdte a kezét, körözött ropogó csuklójával, hol ökölbe szorította a tenyerét, hol mereven kitárta hosszú ujjait, majd – a kelet felől bombázó, éles napsugarak ellenére – szórakozottan kihunyorgott az ablakon. A szikrázó, csak a messzi látóhatár peremén sűrűn párás kékségben itt-ott fehér pamacsok úsztak. A tágas föld és ég pompázatos élességben mutatta meg magát. „Tenger az ég” – gondolta Paul szentimentalizmus nélkül, és mosolygott, mert tudta, hogy ez az egyik legfárasztóbb közhely, de azért igaz. Értékelte a természet szépségeit, de úgy vélte, hogy nincs igazán szüksége gyakori megtapasztalásukra, hiszen ha akarja, bármikor elképzelheti, előhozhatja magában őket, mert ott van minden őbenne: „minden alsóbbrendű jelenség benne van a felsőbbrendű lényben”. Így, ezzel a higgadt tudattal, némileg leereszkedőn és elnézően szemlélte az ablakon át az alant húzódó tájat és azt a borzongató mínusz 47,2 Celsius-fokos nagy kékséget a felhőkkel, amikor történt valami egészen szokatlan.

Ahogy szemlélte ezt a kiszámítható és bármikor, emberi képzelettel újrateremthető „alsóbbrendű” világot, egyszer csak feltűnt enyhén felnagyított, sárgásbarna szeme előtt egy sebesen közeledő, szürke orr, egy másik repülőgép másodpercek alatt hatalmasra nőtt orra, amely, Paul tisztán érezte, pontosan az ő homloka felé irányul. A döbbenettől elakadt lélegzettel meredt a jelenségre, mire a másodperc törtrésze alatt az ő gépük irtózatos, fülpukkasztó sebességgel felemelkedett, a homloka felé tartó másik gép pedig szemvillanás alatt lesüllyedt és elhúzott a repülőjük hasa alatt, sűrűn bugyborékoló kondenzcsíkot húzva maga után. Paul akaratlanul ökölbe szorította a kezét, másodpercekig moccanni sem bírt, aztán feltápászkodott, érezte, milyen rendetlenül ver a szíve, de még a feje és a szeme is lüktetett. Egyik térdét az ülésen nyugtatva, kihűlt kezeivel pedig a támlájába kapaszkodva ingerülten fürkészett körbe. Éles, köhögő hang tört ki a száján, mint ahogy a diákjait kérte számon időnként előadása közben, a régebben leadott anyaggal kapcsolatban:

– Látták a repülőt?!

A legtöbben rá se hederítettek, néhányan álmosan odanéztek, kérdőn felvonták a szemöldöküket, de aztán elfordultak, és bóbiskoltak vagy fülükön fülhallgatóval olvastak tovább. Paul döbbenten mérte végig érdektelen útitársait. Odasietett a fiatal, csinos stewardess, kedves, de hivatalos hangon kérdezte, hogy segíthet-e valamiben, mire a férfi nyugtalanul kezdte magyarázni a látottakat, hogy kis híján nekik ütközött egy másik repülőgép:

– …Itt ültem, kérem, arccal az ablaknak, pontosan láttam, ami történt! – bizonygatta.

A stewardess kedvesen mosolygott és bólogatott:

– Nincs semmi baj, ne aggódjon, uram! Csupán másfél óra, és Los Angelesben leszünk! Parancsol valami üdítőt, teát, esetleg kávét, uram?

Paul hanyatt vetette magát az ülésén, durcásan keresztbe fonta karjait, és kért egy pohár vizet. A lány nemsokára megjelent a pohárral, elé tette a lenyitott asztalkára. A férfi csak a közel hajoló, mosolyra húzódó vörös, húsos ajkakat látta a szeme sarkából, és arra gondolt, hogy ez a kis ribanc most biztos tökkelütött hülyének nézi, pedig ő nem hülye, sőt igenis az emberiség legmagasabb kasztjához tartozik, és őt senki ne nézze hülyének, mert többek között éppen őrajta múlik ennek a ramaty, műveletlen és ostoba világnak a jobb sorsa, az, hogy lesz-e elég „szellemi ember” a tökkelütött hülyékkel szemben, mert amit ő tanít a legjobb egyetemeken, az maga a … – itt megakadt, mert a méregtől görcsös fejfájás tört rá. A mappája tasakjából elővadászott egy levél fájdalomcsillapítót, s a vízzel lenyelt egy tablettát. Száraz, karcos torkán gluggyogva gurultak a kortyok idegesen rezgő gyomrába.

Zökkenőmentesen landolt a gép Los Angeles repterén. Tanári szállását elfoglalta, majd sietett az egyetemre. Háromnegyed óra volt még az előadásáig. Mister Taylor már várta az irodában. Kezet ráztak, Mister Taylor udvariasan megkérdezte, hogy utazott a professzor úr, és mi újság New Yorkban, amire Paul legyintett, hogy semmi különös, minden a régi, de aztán hirtelen elkomorult az arca, mély levegőt vett, s eleinte tűnődő vontatottsággal, aztán órájára pillantva gyorsabban mesélte, hadarta a történteket a repülőn, ahogy megpillantotta a kristálytiszta, ragyogó levegőégben a szürke orrot, aztán ahogy szélsebesen emelkedett a gépe és süllyedt az a másik, és látta közvetlen közelről annak a gépnek az oldalát, a sárga feliratot és a végigfutó sárga csíkot, meg a mögötte burjánzó, habos kondenzcsíkot… Mister Taylor, az igazgatóhelyettes hümmögött az eset hallatán, ajkait beharapva tekingetett a lába elé, aztán félbeszakítva a történetet teával kínálta nagyra becsült kollégáját, s gyorsan átvette a szót:

– Nos, Mister Bennett, természetesen a jövő hónapban is igényt tartunk frenetikus előadás-sorozata következő fejezetére, de elnézését kell kérnem, mert nem tizenhetedikén, ahogy a múltkor megállapodtunk, hanem huszonnegyedikén kerülhetne rá sor! Erre a csúsztatásra a minap a tantervben keletkezett változás miatt lenne szükség, amiért még egyszer elnézést kérünk, és reméljük, nem okoz nagy gondot önnek! Szóval… szóval jövő hónap huszonnegyedike lenne… – habogta alázatosan, rózsaszín ábrázattal Mister Taylor, és reményteljesen felhúzta szemöldökét, fürkészte egyetemük irodalom tanszékének óriási vonzerejű „előadóművészét”, aki nélkül nem múlhat el egy szemeszter sem, s várta a megnyugtató választ.

Paul is felhúzta a szemöldökét, és tűnődve vakarta az állát:

– Nem túl jó, bizony nem túl jó – recsegett a hangja.

– Felkészültünk rá – dobta a mentőövet Mister Taylor bizalmasan –, hogy anyagilag kompenzáljuk ezt a hibát!

Paul pislogott, reszelte a torkát, fölényesen magasra emelte a fejét, s a görnyedt hátú Mister Taylor alázatos, alamuszi szeme közé nézett:

– Rendben van! – bólintott nagyvonalúan, aztán az ablak felé fordult a teáscsészével a kezében, némán nézte az épület mellett ágaskodó pálmafák mocorgó, hegyes leveleit, majd visszafordult és a megkönnyebbült férfi puha, rózsaszín arcába fúrta akaratos tekintetét. Mint az erjedt gyümölcstől megrészegült pávián, úgy harsogta:

– …És nem vette észre senki, de senki, érti?! Csak én láttam, talán még a pilóta és az irányítótorony sem!!…

Mister Taylor zavartan hümmögött és bólogatott, aztán oldalt fordulva tüsszentett, mintha ezzel akarna kilépni ebből a számára kényelmetlen helyzetből. Paul fölényesen biccentett, s a jegyzeteit tartalmazó bőrtokot a hóna alá kapva kivágtatott az igazgatóhelyettes irodájából. A folyosón összetalálkozott a Spanyolországból származó Mrs. Sanchezzel. Fejét kissé előrebillentve, széles mosollyal köszönt a még mindig igen vonzó, kecses alkatú és dús, festett barna hajú, ötvenhét éves művészettörténész tanárnőnek, aki már húsz éve tanított az egyetemen, s rendszeresen publikálta érdekfeszítő cikkeit a „The Art” magazinban. Paul leginkább a tiszteletet parancsoló, hervadó szépség illatát és húsos, kirúzsozott ajkainak élénk rózsaszín csillogását szerette, de búgó hangja is bizsergette ösztöneit. Amikor lelassítottak egymás mellett, a férfi a nő dióbarna szemének csillanásából felfogta, hogy akar valamit mondani, s ettől szinte a füléig szaladt a szája, és átfutott az agyán, hogy meg tudná ölelni és meg is tudná csókolni ezt a csodálatos Aphroditét, sőt…, de nem fejezte be a gondolatot, mert María Sanchez elragadóan búgó hangján, tökéletes angolsággal feltett igen közhelyes, mégis jóleső kérdésére kellett válaszolnia:

– Mi újság, Mister Bennett, nem láttam már vagy két hónapja, hát nem hívták felénk mostanság?

– Ó, Mrs. Sanchez, bár mindennap jöhetnék, akkor gyakran láthatnám magát, kedves!

– Ne udvaroljon, kolléga, mert a végén még elhiszem, amit mond, és abból nagy kalamajka lesz! – jóízűen nevettek, majd María Sanchez megkérdezte, hogy bírja ezt az állandó oda-vissza utazást, mert ő ugyan csak kétévente jár haza egy kerek hónapra, de még ez is megerőltető és felettébb kellemetlen hercehurca számára, a hosszú repülésről nem is beszélve…

Bár már csak néhány perc volt hátra előadása kezdetéig, Paul nem bírta magában tartani élményét, azt a bizonyos esetet a repülőn, a szürke orrtól kezdve, amely pont az ő homloka felé irányult, a hirtelen emelkedésen és a gépe alatt elsüvítő, sárga feliratos másik gépen át a félelmetesen gomolygó kondenzcsíkig. María Sanchez száját kerek ó-ra formálva, elkerekedett szemét riadtan meresztette a férfira, aki elmesélte azt is, hogy nem csupán az alattuk elsüvítő repülő zúzmarás orrát, sárga feliratát és egész testén végighúzódó csíkját látta tisztán, hanem az ablakokat is, amelyek közül kettőből ott fent, huszonhatezer láb magasan, két női arc nézett vele farkasszemet.

– Egyikük rémültnek tűnt, a másik inkább csodálkozott – ecsetelte Paul szinte lelkesen.

Mrs. Sanchez kissé kétkedve nézett rá, aztán a szokásos simogató búgás helyett éneklő hangon megjegyezte:

– Nahát, Paul, hogy magának micsoda élményei vannak?!

A férfi csak szavalta a magáét, hogy „senki, de senki nem vette ezt észre, se az utasok, se a stewardessek, de még talán a pilóta és a torony sem, bár az igaz, hogy hirtelen emelkedett a gép, de lehet, hogy nem azért emelkedett, és tényleg csak ő vette észre, mert mindenki méla volt és figyelmetlen…

María Sanchez összeszorított ajkakkal bólogatott, tekintete el-elkalandozott a folyosó vége felé, tett néhány toporgó lépést lakkozott, kopogós tűsarkújában.

– Különös eset – szúrta a férfi által ismételgetett „senki, de senki nem vette észre…” közé –, de most már mennem kell, bocsásson meg, várnak a harmadikosok!

Elköszöntek. Paul elindult a nagyterem felé, ahol már legalább kétszázötven diák várta. Szórakozottan, magában dudorászva nyomta le az előadóterem kétszárnyú, fényesre lakkozott fenyőfa ajtajának rézkilincsét. Ahogy megjelent, a duruzsolás azon nyomban abbamaradt, pisszenés sem hallatszott. Tekintetét a padlóra szegezte, hosszú lábaival nem túl hosszúakat, de nem is túl rövideket lépkedve ballagott a katedrára. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy ez a csend neki szól, a professzornak, pedig nagyon is legyezgette hiúságát ez a tisztelő-félő magatartás, s játékosan arra gondolt, hogy ő egy valódi emperor, és ettől alig észrevehetően elmosolyodott. Amikor felért, mély lélegzetet vett és ünnepélyesen köszöntötte hű diákjait, akik kissé ziláltan és kisiskolásan, kórusban köszöntek vissza.

Paul fekete, cipzáros bőrmappáját az asztalra helyezte kinyitva, majd szokása szerint összedörzsölte kezeit, és határozottan azt mondta:

– Nos, ott tartottunk, hogy… – és máris belevetette magát rettentő, briliáns memóriája átlagember számára beláthatatlan tartalmába. Felhalmozott tudásának ragyogó óceánján evezgetett, mintha csak önfeledt vakáción lenne, ringatózna és napozgatna a simogató napsugarak alatt. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ő az emberiség sava-borsa, s ez éppen annyira szórakoztató, könnyed hatalom, mint amennyire súlyos felelősség is egyben; és tudni vélte azt is, hogy mindezeket az intelligencia fogja össze – mint erős, rugalmas inak az izmokat és a csontokat –, és ha ez az intelligencia nem volna, akkor széthullana minden: ő maga, az ízületek, a világ is.

A diákok szorgalmasan jegyzeteltek, ő megállás nélkül, tévedhetetlen magabiztossággal magyarázott a huszadik század második felének amerikai irodalmáról: a korszak íróiról, sok-sok évszámmal, a stílusjegyek felcsillantásával, anekdotákkal és sűrűbbnél sűrűbb idézetekkel. Miután részletezte Salinger, Jack Kerouac, Joseph Heller, Thomas Pynchon, Tim O’Brien és még több más jelentős személyiség életét és munkásságát, mondott egy idézetet az 1827-ben elhunyt, misztikus angol költőtől, William Blake-től, akit a huszadik században fedeztek fel:

„Egy porszem világot jelent,

S egy szál vadvirág az eget,

Fogd föl tenyeredben a végtelent,

S egy percben élj évezredet.”

A teremben síri csend volt, csak a tollak sercegése hallatszott, mert az idézetet sokan leírták.

Ezután rátért Huxleyra, aki alapművével az 1960-as évek filozófiáját nagymértékben meghatározta.

„Minden ember, minden egyes pillanatban képes arra, hogy emlékezzen mindenre, ami vele történt, és hogy mindent érzékeljen, ami az univerzumban éppen lejátszódik” – idézte Paul felhevülten Az érzékelés kapui című könyvéből. Miután ecsetelte Huxley élményét a meszkalinnal, a mexikóiak által peyotl néven ismert szent kaktusz hatóanyagával kapcsolatban – amely élmény során az író számára „a jelen folyamatosan létezett” és „elméje körül ledőltek a falak”, s ezt párhuzamba állította egyes emberek természetes látnoki képességével –, Paul az átlagember számára még érzékelhető valóságról kezdett beszélni, és arról, hogy mit, mikor, mennyit fogunk fel belőle, majd elhallgatott. A diákok felkapták a fejüket füzetükből, és várakozón lesték elhalványult arcát.

Paul tétován nézett maga elé, mintha váratlanul kiesett volna a szerepéből. Szemüvegét zavartan megigazgatta, kezét hátrakulcsolta, s a tanári asztal és a tábla között, oda-vissza, hosszú, kimért léptekkel járt fel és alá. Az egyetemisták várták a folytatást, ismerték a professzor rendkívüli hatásszüneteit egy-egy kirobbanó összefüggés-feltárás vagy misztikus idézet előtt, de ez a szünet most túl hosszúnak tűnt. Közel háromszáz feszülten fókuszáló szempár követte szokatlanul imbolygó lépteit, majd amikor felcsattant a mély csendből hirtelen felmerülő zengő hangja, többen megrezzentek ültükben.

– Történt valami, kérem, alig három órával ezelőtt – kezdte vontatottan. – Valami, ami, bár valóság volt, mégsem látta senki! – orrnyílásai kitágultak, jól hallhatóan szívta be a levegőt, majd színpadiasan felszegte az állát, és a nagy előadótermet betöltő fátyolos súgással így folytatta: – Csak én láttam!

A diákok meglepetten bámulták, várták a folytatást, ami néhány másodperc hatásszünet után valóban el is következett:

– A körülöttünk érzékelhető valóság, az idő és a tér keretein belül, pillanatokból áll, ahogyan azt önök is nyilván felfedezték már! Nos, a pillanatok ugyanúgy, akárcsak az élő és élettelen testek, az elemi részecskék, talán a végtelenségig bonthatók – legalábbis még nem sikerült rábukkanni derék tudósainknak az anyaggal kapcsolatban, vagyis azon túl, az abszolút semmire, ami már ugye tovább nem bontható, tehát feltételezhetően minden dolgok legvégső alkotója, ahogy talán a térben és időben játszódó pillanatoké is! Igen, jól hallották: az abszolút semmi!

Néhányan körmöltek a füzetükbe, de a legtöbben csodálkozva vagy éppen megütközve hallgatták a professzort.

– Most viszont, maradjunk azoknál a „boncolatlan” pillanatoknál, amelyek nyersen és könnyűszerrel felfoghatóan tárulnak az ember érzékei elé! Alig három órával ezelőtt, kérem, olyan pillanatlánc követte egymást huszonhatezer láb magasan, mínusz 47,2 Celsius-fokban, amelyet – a téren és időn durván átgázoló, megkérdőjelezhetetlen valósága ellenére – az emberi érzékek figyelmen kívül hagytak, nem fogtak fel, mert megszokott renyheségük vagy pillanatnyi mélaságuk miatt nem tudták vagy nem akarták!

Most már mindenki letette a tollat.

Paul rettenetes energiarobbanással, szélviharszerű fújtatás közepette gyürkőzött neki, hogy előadja, átlényegítse és megértesse azt a még éppen felfogható pillanatokból, illetve a pillanat „sűrített pillanatkáiból” összeálló, „feldúsított” jelenséget, amit fürge elméje felfogott. Éppen ezért nem pontokba, hanem pillanatkákba szedte a valóság ezen töredékét:

Az első pillanatkáknak azt nevezte, amikor a repülőgépen ülve becsukta az újságját, ezzel párhuzamosan kinézett az ablakon, és meglátta a szürke orrot, amely számára egyértelműen a homloka felé száguldott.

A másodiknak azt nevezte, amikor az ő gépe hirtelen felemelkedett, a másik, a közeledő gép pedig hirtelen lesüllyedt, és már majdnem a gépük hasa alatt repült, s ő közvetlen közelről látta a gép fagyott orrát, oldalát a sárga felirattal és csíkkal és az övékéhez hasonló ablakokkal, amelyek közül kettőben, a szárnytól hátrább, egy riadt és egy csodálkozó tekintetű női arc nézett felfelé, és aztán a gomolygó kondenzcsík követte az elsüvítő géptestet…

A harmadik – pillanatban rejlő – pillanatkák, leszámítva azt a két-három másodpercet, amikor mindezek után, ültében görcsbe rándult a keze és hidegség futott végig a testén, azok voltak, amikor körbetekintve realizálta, hogy senki, de senki nem látta, hogy mi történt. Ehhez még hozzábiggyesztette a stewardesst is, aki a „majdnem balesettel” kapcsolatos ingerült kérdésére csak közömbösen mosolygott.

– Ezek láthatatlan drámát felépítő pillanatkák, kérem! – zengett a hangja. – Senki más nem látta őket, csak én!… És most nyilván kételkednek szavaim és tapasztalatom hiteles voltában. Feleslegesen! – emelte fel mutatóujját.

Az egyetemisták lélegzet-visszafojtva hallgattak. Döbbenten meredtek a professzorra, aki így folytatta:

– Ez egy mindenki más számára rejtett dráma volt, kérem, de attól még, hogy mondjuk senki nem észlel valamit, az nem azt jelenti, hogy az a valami nincs!! Élet és halál hajszálvékony, észrevétlen mezsgyéjén jártunk több százan! Természetesen minden dráma sorsfordulat! Amelynek következtében, ha az egyed életben marad, meg kell újulnia; ha meghal…, nos, ezzel most nem foglalkozunk! – jelentette ki a professzor széles, nemleges kézmozdulattal, mintha legyeket hessegetne.

– Szóval a megújulás! Az elhangzott esetben senki, de senki másnak nincs lehetősége a megújulásra, kizárólag nekem, kérem! Mert a többiek teljességgel lemaradtak róla!

Még mindig csend honolt. Javarészt ölbe tett kézzel vagy asztalra könyökölve bámultak rá.

– Ez, higgyék el, hátborzongató érzés! Hogy miért?!… – zörgött a hangja, és köhintett. Paul, ilyen elragadtatott állapotban is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy most vibrál körülötte a levegő, s tudta, hogy ez jó, ez kell, erre a feszültségre van szükség, mert a feszültség tüze táplálja és építi leginkább ezt a frissen sarjadó, új nemzedéket.

– Hogy miért hátborzongató egyedül megélni egy drámát és egyedül megújulni általa?! – kiáltotta. – Roppant egyszerű! Nézzék: az ember társas lény, semmi nem fájdalmasabb számára, mint amikor egyedül találja magát egy sorsforduló pillanatában, s aztán kénytelen magányosan evickélni az egyedül megtapasztaltak miatt, a dráma által kiváltott megújulás lakatlan szigete felé!!

Valaki bátortalanul megszólalt a hátsó sorokból:

– Tanár úr, azt mondta, hogy a másik gép ablakában látott két női arcot! Ezek szerint mégsem volt egyedül a drámával!

– Remek észrevétel! Köszönöm! Ez igaz is, de a két női szemtanú – vagy akár több szemtanú, akik láthatták az esetet a másik gépről – és köztem nincs semmi összekötő kapocs. Elváltunk a térben, ráadásul sosem ismertük egymást, és feltételezhetően soha nem is fogjuk. Tehát marad a magány és a megújulás lakatlan szigete!

– De tanár úr – jelentkezett egy cincogó hangú lány –, a lehetőség fennáll, hogy találkozzon velük, megosszák egymással közös drámájukat, és akkor… könnyebb lesz…

– Önnek tökéletesen igaza van, kisasszony, ne gondolja, hogy nem forgattam már a fejemben a lehetőséget, de egyelőre nem áll módomban utánajárni a másik gépnek és utasainak.

– És hogy újult meg a tanár úr? – vetette fel egy fiú.

– Köszönöm a kérdést. Nos, a megújulás, kérem, főleg ha egyedül történik, lassú folyamat! Kitartóan kell evezni, még ha lakatlan sziget is a cél, azért megéri. Egy magányos sziklaszirttel azonban máris gazdagodtam – Paul jobb keze ujjait végigsimította szakállán, tűnődve nézett maga elé. – Igen – bólogatott elégedetten. – Azt hiszem, a túlzott sietséget fékezte meg bennem egy erőteljes, az eset kapcsán felvetült új gondolat… És ez remek dolog, higgyék el!

Az előadás további részében Paul ismét elemezte a pillanatkákra bontott pillanatokat, és utalt a még tovább bontható pillanatkákra és a nagyon messze mögöttük felsejlő végső semmire…

A professzor másnap reggel visszautazott New Yorkba. Hazaérve Bessie, éppen szabadnapos felesége levest melegített neki. Miután megette, végigdőlt a kanapén és elszunnyadt. Mélyen aludt, amíg nagy zajjal haza nem ért a lánya. A fiatal, cserfes Clio lelkesen mesélte a délelőtti baseballmeccs eredményét, amelyben a barátja is játszott, aztán a vacsorához terített asztalhoz ültek. Paul jóízűen, kimérten falatozta a sajtos csirkemellet, s érdeklődve hallgatta belgyógyász felesége és csacska lánya beszámolóját. Aztán ő is szót kapott. Döcögve fogott bele a repülős történetébe, taglalta a részleteket, mire nagy megrökönyödésére Clio csak megvonta a vállát:

– Jaj, apa, előfordul, hogy közel húznak el egymás mellett a repcsik a légifolyosókon, nem kell betojni!

Paul zavartan pislogott, de önbizalmát megőrizve magyarázott és érvelt tovább, aprólékosan fejtegette családja előtt magányos élményét. Bessie, orvos módjára, tárgyilagosan közölte, örül, hogy végeredményben jól végződött az eset, aztán ásítozva támolygott a hálószobába. Clio vörös szemmel hunyorgott, pilledten legyintett: „jaj, apa…” – felállt az asztaltól, és ő is elvonult.

Paul másnap bement a New York-i egyetemre, ahol már tizenhét éve tanított. Találkozott a történelem tanszék vezetőjével. A jó kedélyű, nyitott és művelt Dave volt a legjobb barátja, aki úgy általában az egyetem, de különösen a diáklányok nagy kedvence volt, nem annyira a műveltsége, mint inkább megnyerő modora és élsportolókéhoz hasonló arányos, izmos alkata miatt. Dave a csábítás nagymestere volt, de ennek körülményeiről csak Paul tudott biztosat, mert Dave beavatta barátját a kényes, izgató részletekbe. Most is behívta az irodájába, és előadott neki egy csintalan történetet egy amolyan kis csinoska, tiniforma másodéves lányról. Füléhez hajolva súgta:

– Szűz lány a kicsike, azaz csak volt! – mint két kamasz fiú, olyan felhevülten vihogtak. – Az elején még nagyon feszítette azt az édes, illatos kis testét, de aztán… ó… – Dave-nek csillogott a szeme, ahogy részletezte a két nappal azelőtti kalandját. – Ezért érdemes élni, öregem! Hát veled mi történt múlt hét óta? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

Paul fejét leszegve, szemüvegét igazgatva rázta a fejét:

– Semmi, igazán semmi különös – mondta –, csak…

– No, ki vele! Te valamit el akarsz hallgatni! Csak nem becsajoztál?! – vigyorgott Dave.

– Egészen másról van szó! – válaszolta komolyan, és sóhajtozott, aztán lassan és aprólékosan elmondta a New York – Los Angeles repülőút történéseit.

– Hát én nem tudom, Paul! – reagált kókadtan Dave. – Ha te mondod, biztos úgy volt! – az órájára nézett. – De azért csak lazán, tudod!… – veregette meg a vállát, és az ajtó felé indult. Paul olyan komoran pislogott utána, hogy szinte zavarba jött.

– Később találkozunk! – harsogta. – Várnak a végzősök meg a szűz leányok! – kacagott, és kifordult az ajtón.

– Rendben, akkor később… – morogta Paul megkésve, amikor Dave már régen a folyosón trappolt.

Teltek a hetek, hónapok, s miközben Dave lelkiismeretlenül, minden adandó alkalmat kihasználva csajozott az iskolában, Paul az egyik távoli városból a másikba utazott, és sziporkázó előadásait egyre gyakrabban és egyre nagyobb átéléssel fűszerezte repülős élményével, boncolgatva a pillanatok pillanatkáit, az egyszemélyes, mások számára láthatatlan drámát és a megújulást, amelyet újabb és újabb metaforikus képekkel ábrázolt, s amely – sokszor elhangzott megállapítása szerint – szent rendeltetésének megfelelően lassan, de biztosan átformálja átélője életét.

„Repülős drámája” beszédtéma lett az egyetemeken diákok, tanárok és igazgatók között Bostontól Atlantán és Dallason át Los Angelesig. Cikáztak a habókosnak titulált professzorról a sustorgó vélemények, megjegyzések, amelyek egy idő után az ő fülébe is eljutottak, de ettől csak még erélyesebben, meggyőződéstől majd szétpukkanó magabiztossággal, szinte már dühödten folytatta az eset végletekig színezett elemzését, újabb következtetésekkel tűzdelve a vaksi emberiségről, az éberség fontosságáról, élet és halál rettenetes táncáról, térről, időről és a mögöttük bujkáló semmiről. De aztán már nemcsak az adott előadás témájával, hanem bármely aktuális hírrel össze- és átfűzte, belecsempészte Kalifornia kormányzóválasztásába, a Skócia partjaira vetődött delfinek esetébe, a New Orleanst sújtó viharfergetegbe, és még sok minden másba is…

A diákok aléltan hagyták el az előadótermet, a tanárok és igazgatók elégedetlenül hümmögtek.

Los Angelesben Mrs. Sanchez, a vonzó spanyol művészettörténész-nő meggyorsította a lépteit, amikor Paul szembejött vele a folyosón, és távolságtartó mosollyal tipegett el mellette. Mister Taylor pedig, amint a professzor megjelent az irodájában, egészen elvörösödött, alázatosan jelezte, hogy sürgős tennivalója van, és elviharzott Paul közeléből. Az igazgatók sopánkodtak: „csak visszatér már a rendes kerékvágásba…”

A lánya és a felesége is unták a dolgot, igyekeztek mindenféle programokra hivatkozva távol lenni, amikor a családfő otthon tartózkodott. Dave azt javasolta neki, hogy menjen üdülni, pihenjen egy nagyot, még azt is felajánlotta, hogy elkíséri, de Paul konokul rázta a fejét.

– Szerzek neked egy csajt!! – villant fel Dave.

Paul sötéten, meg nem értettsége gyötrő magányában ingatta a fejét.

– Pedig ez a megoldás, öregem! Máris intézkedem! – osont csibészesen az ajtó felé a barátja.

– Ne bolondozz, erre semmi szükség!

– Akkor mégis mi kell neked, hogy végre befejezd ezt a marhaságot?! – fakadt ki Dave. – Mi van veled mostanában?! Te sosem voltál ilyen! Mi ez az egész, Paul, amiről egyfolytában papolsz?!

Paul szomorúan nézett maga elé.

– Élet és halál… – motyogta. – Akkor és ott megértettem, Dave!…

– Miről beszélsz?!

– A repülőn… megértettem… Azt, hogy beszippant a semmi! – hebegte. – Hogy mit sem ér a tudás és a…

– Ugyan, öregem! Ne vacakolj ezzel! Túl sokat gondolkozol mostanában! Fel a fejjel, és szabadulj már meg ettől a hülyeségtől!

Paul szúrósan nézett rá:

– Ez nem hülyeség, Dave! Legalább te értsd meg!

– Befejezted?! – rivallt rá erélyesen a történelemtanár, majd faképnél hagyta.

Paul ott állt egyedül, földbe gyökerezve, bukottan, és most mintha valami röpke, homályos felismerés suhant volna át tágas elméjén: életében talán először érezte úgy, hogy magabiztos értelme nem képes megbirkózni egy problémával.

Aznap éjjel sokat forgolódott az ágyában. Amikor reggel, az ágyról félig lelógva, csuromvizesen felriadt, emlékezett rá, hogy álmodott, pedig azelőtt sosem szokott, és arra is emlékezett, hogy repülőn ült, és mintha újraélte volna az akkor történt röpke eseményeket, csak az álomban a kondenzcsík még sokkal sűrűbb és gomolygóbb volt. Felült. Egyedül volt a szobában. A még lehúzott redőnyök résein át beszűrődő fénybe hunyorgott. Vibráló, könnyes szemében összefolytak a sötét és fényes csíkok. Nagyon elesettnek érezte magát.

Később több iskolába is telefonált. Kivett három hét szabadságot. Ezalatt sokat aludt és olvasott, sétáltak és beszélgettek a feleségével. Teljesen kipihenten, feltöltődve ment be három hét után az egyetemre. A vele kapcsolatos pletykák ekkorra már elültek, a diákok tiszteletteljes csenddel fogadták, s lelkesen jegyzetelték a nagy írókról tartott, sziporkázó előadását.

Paul valóban, a szokásos módon brillírozott: a tizenkilenc–huszadik századi orosz irodalom volt a téma. Hosszú részleteket idézett, egész jeleneteket adott elő Csehov drámáiból és novelláiból, kimerítően vázolta Gorkij és Tolsztoj életét, műveit, s az akkori orosz valóságot. A professzor érezte magában az erőt, ahogy a fiatalok is érezték, és megint, mint régen, biztosan tudta, hogy az ő szava fontos és megkérdőjelezhetetlen, mert intelligenciával bélelt, tágas memóriába ágyazott tudás és felelősség birtokosa.

Teltek a hetek, hónapok, utazott Bostontól Los Angelesig, lopva fürkészte a stewardessek ízlésesen sminkelt arcát és a szűk folyosón kecsesen billegő csípőjét; kedélyesen, rejtett férfiúi izgalommal cseverészett Mrs. Sanchezzel; nem átallotta kimutatni felsőbbségét az alázatoskodó Mister Taylorral szemben; jókat vihorászott Dave-vel; a diákok felnéztek rá, a tanárok, igazgatók elégedettek voltak vele, ezért is határozott úgy a New York-i egyetem igazgatója, hogy kiküldi Pault a Moszkvában megrendezésre kerülő irodalomtörténeti találkozóra. A gép egy hét múlva indult. Bessie segített bepakolni Paulnak a háromnapos távollétre. Unaloműzőnek két könyvet is a kézipoggyászba tettek. A férfi ragyogott a boldogságtól.

A felesége átölelte és megcsókolta:

– Te hóbortos professzor! – csipkedte meg a szakállát.

Mindketten nevettek. Clio is odaszaladt, és átölelte mindkettőjüket.

Este kilenckor indult a gép. „Irtóztató hosszú út – gondolta a reptéren. – Csak győzzem végigülni…”

A repülő egyenletesen, légörvények nélkül haladt a csillagtalan, fekete égen, huszonhétezer láb magasan. „Azt vajon miért nem írják ki, hogy hány fok van?” – morfondírozott. Kicsomagolta a fülhallgatót, amelyet az eddig talán legcsinosabb stewardess osztott ki az utasok között. „Hiába, orosz nő…” – gondolta, és a fülébe tette a szivacsos hallgatót. Miközben nyomogatta a karfán a gombokat, hogy valami komolyzene-csatornát találjon, arra gondolt, odakint majd szerez egy jó kis orosz nőcskét magának arra a pár estére. Behunyta a szemét és mosolygott. Dave arcát idézte maga elé, ahogy irigykedve hápog, amikor előáll a kalandjával.

Ahogy zökkent a gép a gyenge légörvény miatt, kinyitotta a szemét, és szórakozottan, száján mosollyal a sötét ablak felé fordult. Ernyedten hunyorgott, s ahogy így könnybe lábadtan, homályosan pislogott enyhén nagyító szemüveglencséjén át, kicsit olyan volt, mintha redőnyök rései között beszüremlő, egyre erősödő fény vegyült volna a sötétségbe, és valami szokatlan zúgás is hallatszott a halkra állított Mozarton túl, de a professzor nem tulajdonított neki jelentőséget; ásított, és mivel az ablak felé fordult, nem tette szája elé a kezét, mert „úgysem látja senki”…

…Ahogy a New Yorkból, menetrend szerint péntek este kilenckor indult, Moszkva felé tartó Boeing 557-es amerikai repülőgépet sem látta többé senki a szép kis orosz stewardessel, Paulal és a többi 247 emberrel a fedélzetén. És ahogy az Airbus A310-es repülőgépet sem látta többé senki… A viharos óceán úgy nyelte el az emberek és a gépek maradványait, mint Paul intelligenciával bélelt, rettentő, tágas memóriája az elsajátítható ismeretanyagot…

Sokáig vizsgálták a katasztrófa körülményeit. A szakértők véleménye szerint a két gép, bár nagyon közel repült el egymás mellett, azaz egymásra merőlegesen, nem ütközött össze. A robbanást valami más okozhatta… És kutakodtak és kutakodtak, miközben a gyászoló egyetemeken emlékeztek, és a diákok visszalapoztak a jegyzeteikben: hogy is volt azzal az eszmefuttatással, a professzor „láthatatlan dráma”-elméletével; mígnem az amerikai, majd az angol, az orosz és európai irodalom „invisible drama” nemzetközileg elfogadott megnevezéssel hivatalosan is bevette és egyre gyakrabban alkalmazta az új műfajt…