Sárfi N. Adrienn

A holtak bűzös tengere

„Nahát, milyen szép kutya!” – fordítja fejét gyönyörködve Ervin a fehér, szürke foltos malamut után. Az állat hetykén, szinte gőgösen feltartott pofával, légiesen szökkenget gazdája lába mellett a városi forgatagban.

Ervinnek déltől fél kettőig tart az ebédszünet. Ilyenkor a kórházon kívül sétálgat, betér a közeli pékséghez, üldögél az ablakban a keskeny asztallap előtt, tejeskávét iszik és pogácsát majszol hozzá. Tizenöt éve már csak este, munka után eszik főtt ételt odahaza, a feleségével.

„Még szájkosár sincs rajta! – kutat szeme a négylábú után a sokaság között. – Sőt, póráz sincs rajta! Okos kutya, tudja, hol a helye, tudja, hogy kell viselkedni!” – méláz, majd arra gondol, hogy a test, bármilyen szép és elegáns is kívül, csak hús és vér, sejtek és ingerületek finoman összehangolt gubanca, több-kevesebb agytekervényben tárolt emléknyommal. Ervin, a boncmester, akaratlanul is lenézi ezt a roppant bonyolult, mégis meglehetősen közönséges és földhözragadt szerkezetet; talán azért, mert mindennap látja menthetetlen bukását, tapintja, szagolja a szánalmas véget, a szerkezet összehangolt, gyors megsemmisülését, amikor is már csak henteskötényben és gumikesztyűben meregeti ki nagykanállal a feltárt mellkasból az alvadt vért, felvágja az elrákosodott tüdőt, szeletelgeti az elhalt májat, tapogatja a mészlerakódástól merev artériákat. Ervin, kétséget kizáróan, mindenkinél pontosabban tudja, hogy a halál részvétlen és zsarnoki önkényúr ezen törékeny valóság, a test felett.

A kutya már eltűnt a gazdájával, de Ervin még tűnődve ácsorog. „Szép ez a fajta, valóban rendkívül szép” – motyogja szórakozottan, de csak úgy gondol az állatra, mint egy szerencsésen kellemes külsővel megáldott, még fiatal és egészséges lényre, aki nem tud az út végéről, a rút halálról, pedig néhány év múlva egy rakás rothadt, bűzös hús és megszürkült csont lesz szép testéből, egy dögkút mélyén. Ervin megrándítja a vállát: „Ez van, amin nem lehet változtatni, azon felesleges agyalni – közben lelép a járdáról az úttestre, hogy a szemközti pékség felé vegye az irányt –, és végül is semmiért nem kár, egyáltalán nem kár – gondolja –, mert…”

Ervin – jól berögzült szokása, s a józan ész diktálta szabály ellenére – elfelejt körülnézni, mielőtt a forgalmas úttestre lép. Csak lép, ahogy a járdán fejvakarva botorkál és bambul az ember gondolataiba temetkezve, csak lép azzal a kis híján ötvenéves hús-vér testével, összehangolt miriád sejtjének és idegeinek szövedékével, azzal a némi tudást, reflexet és tapasztalatot rögzítő elméjével, de amely testet vezérlő elme most rettenetes hibát követ el.

Ahogy kopott ízületű jobb lába érinti az úttestet, abban a pillanatban söpör végig éppen az ő vonalában egy hús-vér élőlénynél jóval erősebb valami: egy teherautó.

Ami alatta van, az puha, a levegő langyos. Csend van. Ennyit érzékel a kórházban, míg két hét elteltével ki nem nyitja a szemét. Csak nehezen tudatosodik benne a mályvaszínű fal, amely körülveszi. „Szép” – gondolja bágyadtan. Zaj kerekedik, fehér köpenyek surrognak körülötte. Csövek, madzagok lógnak mindenfelé, forgatják a testét, néha érez itt-ott valami hidegséget, nyomást, vizsgálják, mosdatják, igazgatják az infúziót a feje felett.

Nemsokára utcai ruhások is jönnek, akik barátságosan mosolyognak rá és lapogatják a vállát, letesznek ezt-azt az éjjeliszekrényre és zavaros dolgokról beszélnek. Nem érti őket. Nem ismeri őket. Egy nő is jön, aki alig szól néhány szót, a mellkasára borul és csak zokog. „Édesem, jaj, édesem”, ismételgeti. Aztán másnap megint jönnek az orvosok, a nővérek, durván cibálják jobbra-balra, aztán jönnek a vigyorgó alakok utcai ruhában, és ez a negyven év körüli nő, aki csak sír és sír a mellkasára borulva.

Ervinnek nincs veszteségérzete. Kényelmes az ágy, szép színe van a falnak, a levegő pont jó, se nem túl hideg, se nem túl meleg. A keze néha kicsit mintha zsibbadna. Csodálkozik, mennyit foglalkoznak vele. Nyugalmat érez, kellemes ernyedtséget. Tudata lehalkult, akár az évekig meditációs gyakorlatokat végző szerzeteseké, akik azon fáradoznak, hogy kivonják magukból a világot visszatükröző képzeteket, illúziókat.

Ervinnek nincsenek illúziói, mert az ő állapotában nincs „világ” – múlt, jelen és jövő –, csak nagyon-nagyon szűkösen, így nincs igazán mit visszatükrözni sem. Nem tud beszélni, nem tud mozogni, az agya gémberedetten kapaszkodik meg egy-egy érthetetlen pillanatban. Fekve nézelődik, sóhajtozik, mintha várna valamit, de nem vár semmit, legalábbis nem tud róla, hogy várna. Fülel, hallgatja a csendet, aztán a menetrendszerűen érkező „személyzetet” figyeli, ahogy ő nevezi magában a testén munkálkodó fehér köpenyeseket, figyeli az ágya mellett tébláboló ismeretlen, hangos idegeneket, a zokogó nőt.

Éjjelente, lázálma sűrű, vörös és sárga folyadékában élettelen arcok, puha húsdarabok, nyitott hasú gyíkok és békák úsznak el előtte. Egyik álmában feltűnik a gluggyogó folyadékban egy élő, sebesen lábtempózó fehér kutya, mire felpattan Ervin szemhéja: „malamut!” – kiáltja magában. „Malamut, malamut” – jár a szája hangtalanul napokig. Majd egy gyerekalak jelenik meg a zselében, aki egy szék fölé hajolva boncol egy döglött macskát, de a macska egyszer csak felpattan nyitott hassal, a sűrű anyag megrezdül, ahogy leugrik a székről, de azon nyomban jön valami nagy és súlyos, s a macska kinyúlva terül el a hullámzó gélben; a következő pillanatban már megint ott fekszik az állat a széken, szétterpesztett hasfallal, a gyerek meg babrál egy késsel a szíve körül, apró ujjaival húzogatja az aortát, a belei közé nyúl, s Ervin érzi a forróságot a kezén; „még nagyon meleg – gondolja álmában –, hiszen nemrég még élt”.

Ezen a „boncszéken” később lát vakondot és csirkét; a kés pengéje fémesen csillan a gyerek keze alatt a vörös-sárga gélben, s néha átúszik egy erős, szépséges fehér kutya a holtak bűzös tengerén. „Malamut” – mondja magában gépiesen Ervin, s érzéketlen testén undor és gyönyörűség hullámzik végig.

Nappal egyre több a vizsgálat, sokat emelgetik, forgatják. Egyre kevesebb a vigyorgó civil ruhás, aminek nagyon örül, csak az a negyvenes nő nyomasztja, aki egyre gyakrabban jár hozzá és egyre több időt tölt az ágya szélén üldögélve. Azt kívánja, bárcsak ne látná többé azt a kisírt szemét, mert minek bőg valaki folyton, menjen, tegye a dolgát, intézze a saját ügyeit, törődjön a családjával!

Egyik éjjel aztán az eddigiektől eltérő álmot lát. Elhagyatott állomáson ácsorog egymagában a lemenő nyári nap vörhenyes fényében, s elmerülten nyomogatja kvarcórája gombjait. Valami artikulálatlan hang jön a peron felől. Felkapja a fejét, s egy kövér, szemüveges férfit lát maga előtt. Az alak nyájasan mosolyog, ő meg riadtan hátralép előle, kérdőn mered a puffadt, zsíros arcra. A férfi játékosan oldalt hajtja a fejét, kitárja karjait, felnagyított vörös szemével kacsingatva azt mondja neki:

–Angyalom, hát hogy hívnak tégedet, angyalom?

Ő, álmának főszereplőjeként, riadtan kapkodja a levegőt, majd szégyenlősen, pironkodva válaszol:

–Ervinke!

–Ó, nohát, angyalkám, Evelinke! Csillagszemű kicsi bogaram! Gyere velem, szépségem, oda, ni! – mutat a peronon túl burjánzó gaz között gubbasztó, elhanyagolt, ablaktalan kőházikóra. Nyájas mosolya most hirtelen mintha az egész testére kiterjedne, hullámzik, vibrál a felajzott férfitest, lapáttenyerét Ervinke szelíd arcához közelíti s gyengéden megcirógatja, mire Ervinke a feje búbjától a lábujja hegyéig megremeg, arca elvörösödik.

–Picinyem, hát… – folytatja az alak kedvesen noszogató türelmetlenséggel – gyere, ne félj a bácsitól, nem bánt ő tégedet, csak egy kicsinykét megabajgat odabent, a mézeskalács házikóban, hát ott szoktak ügyködni a cigányok is, no, gyere csak!

Ő, Ervinke, fiatal, lányos arcocskáján hamvas értetlenséggel, sűrű fekete szempillák alatt az ártatlan, angyali kék szemével pislog a kövér bácsira, a lakatlan kőházikóra, az állomás telefirkált épületére, aztán fel a magas, halványkék égre, mintha az egyedüli helyes választ keresné a széles világban erre a szokatlan kérésre. És valóban, a helyes válasz mintha már ott kukucskálna a gaz között feléje, onnan, ahol a „cigányok szoktak ügyködni”, és Ervinke tágra nyílt szemmel és füllel figyel, de akkor durva rázkódást érez, éles fény vakítja el, utasító, karcos hang hasít a levegőbe, s szinte erőszakos nyomást érez a mellkasán, tűszúrást valahol a karján. Csukott szemmel felszisszen, aztán hirtelen megint sötét lesz és mélységes csend.

„Hol vagyok?” – riadozik. Ervinke ácsorog a kihalt állomáson, lapos a táj, ameddig a szem ellát, langyos a kora esti szél. „Át kell szállni, valahonnan valahova, anya már vár otthon… Hol a bácsi?”

Hűvös kéz érinti az arcát, „itt a bácsi…” – gondolja, s kinyílik összetapadt szemhéja. Lassan tisztul a kép, feldereng a negyvenes nő elgyötört arca, a nőé, aki már annyiszor borult fölé zokogva. Most ő maga, Ervin pityeredik el az ágyon, mert most már tudja, hát persze hogy tudja, ki ez a nő, s – két hónap után először – megmozdítja a karját, felé erőlteti, nyílnak érzéketlen ajkai, s fájósan száraz torkából erőtlenül törnek fel a hangok:

–A… anya!

Flórián

Lakótelepi téglaépület földszintjén, az ablakban, félrehajtott függöny előtt tétova kéz motoz. Az ablak kicsi és szűk, kívülről olyan, mintha fürdőszoba szellőzőnyílása volna, de aki a függönyön túlra kukucskál és megszokja szeme a nyirkos félhomályt, az láthatja egy agglegény kopott, igénytelen bútorait. Ott áll csendes magányban a színevesztett, csonka karfájú kanapé, egy fémlábú iskolai szék egy alacsony, szürke asztalka mellett; a sarokban kétszárnyú, barna szekrény gunnyaszt.

Ez a valaha kamrának használt koszos-szürke falú apró helyiség Flórián garzonlakása. A kéz is az övé, amely a szoba egyetlen természetes fényt beengedő nyílásában matat, a párkányon. Számlákat rendezget vaksi figyelemmel ma délután is, ahogy minden délután szokta, aztán a főzőfülkében ténykedik, elöblögeti a kávésbögréjét és a kiskanalat, a cukrot visszateszi a helyére, a mosogató feletti egyetlen polcra; néhány órán át az asztalra görnyedve régi újságokat lapozgat, majd ráérősen leveszi kinyúlt melegítőruháját, s felölti utcai viseletét, az egy évtizede hozzánőtt feslett farmert és egy fakóbarna pulóvert. Flórián kora este menetrendszerűen elindul, de nem munkába megy, és nem is szórakozni. Olyannyira feltűnés nélkül él, hogy nem tudná megmondani egyetlen régi szomszédja sem, hová is indul ilyenkor.

A lakóteleptől húsz perc gyalog a kiépített, keskeny csatorna, amelynek jobb oldala mentén vadregényes park terül el. A kusza égerek és örökzöld magyalbokrok között kacskaringós, kövezett ösvény vezet.

Az ösvény elején ácsorogva Flórián mindennap megszemléli a csatorna túloldalán meredező három-négy méter magas téglafalat, amelyen a csatornából kihalászott mindenféle szemétből összetákolt idillikus, mégis bizarr kép éktelenkedik fényes fémdarabokból összeillesztett hallal, békával, gémekkel, műanyag tárgyakból, kötéldarabokból kreált vízinövényekkel, hajóval, a háttérben bádogkacatokból álló gyárépületekkel és lakóteleppel.

De Flórián nem azért jár ide naponta, hogy ezt a képet nézegesse. Egészen más oka van rá, hogy végigjárja a csatorna menti ösvényt oda-vissza. Lassan indul neki a fák és bokrok között felfelé, a folyásiránynak megfelelően. Kimérten, figyelmesen lépked, mintha minden egyes pillanatban azt a bizonyos tizennégy évvel ezelőtti történést idézné emlékezetébe, annak minden másodpercével és legapróbb moccanásaival együtt. Így andalog hátratett kézzel, komótosan, lehajtott fővel egy vastag törzsű, kígyózó ágakkal a magasba törő gesztenyefáig. Itt – tizennégy éve minden alkalommal – lecövekel, nézi a törzs köré aggatott, spárgán lógó, elöl nyitott, üres fadobozokat, amelyek olyanok, mintha apró madárlakások lennének. A talajról deszkából összeeszkábált csigalépcső vezet a törzs körül felfelé, de két fordulat után megszakad, függőleges lécek zárják le a megkezdett lépcsősort, mintegy jelzésként, hogy eddig és nem tovább, mintha eleve így tervezték volna, felvillantva a lehetőséget, hogy akár a fa legtetejéig is vezethetnének a fokok, de nem vezetnek, mert végül is minek vezetnének. Flórián nézegeti ezt a furcsa jelenséget, s fogdossa a fa ágairól alácsüngő hajóköteleket, amelyek a fafojtó füge vaskos léggyökereire hasonlítanak.

Talán Flórián az egyetlen teremtmény, akinek a szemében ennek a helynek különös értelme van. Tizennégy évvel ezelőtt ugyanis éppen itt álltak meg a szemerkélő esőben Lizával. A lány egészen idáig keservesen sírt, úgy csorogtak fájdalommal túltelített könnyei, mintha sűrű, trópusi esőcseppek csapkodnák az arcát. Flórián szótlanul lépkedett mellette az ösvényen. Rá sem nézve, tanácstalanul hallgatta a fiatal teremtés sirámait.

A kórházban találkoztak az előző héten, ahová Flórián a katonai gyakorlaton szerzett könnyebb vállsérülés miatt került, Liza pedig kontrollvizsgálatra várt. A betegfelvételnél látták egymást. Egy-egy gyors pillantással, feltűnés nélkül pásztázták végig a másikat. Néhány nap múlva újra találkoztak a csatorna főút felőli buszmegállójában. Ismét lopva mérték végig egymást, majd a lány száján félénken, szinte véletlenül csúszott ki, hogy „szia”. Flórián fölényesen biccentett és hanyagul elfordította a fejét. Este fél hat volt. Rajtuk kívül négy-öt ember ácsorgott a megállóban, de amikor jött a harmincnégyes busz, mind felszálltak rá. Ketten maradtak a megállóban, a kihalt főutcán, vasárnap, Flórián és a lány. Flórián egyszer csak megreszelte a torkát, köhintett, és azóta sem sejti, miféle megmagyarázhatatlan tudat alatti késztetésnek engedve szembefordult a lánnyal, s határozott hangon azt mondta:

–Sétáljunk!

A lány megremegett, s tekintete felderült. Gyors léptekkel vágtak át a csatornapartra vezető szűk utcácskán, s elindultak a park kövezett ösvényén, folyásirányban, a lombok között.

–Liza vagyok! – röppent fel a vékony, félénk hang.

–Flórián!

–Idevalósi vagy?

–Ide!

–Mivel foglalkozol?

–Katona vagyok!

–Ó!… Gyakran jársz erre?

–Gyerekkoromban utoljára…

Aztán Flórián hallgatott és hallgatott, Liza pedig csak beszélt, beszélt, és végeérhetetlen drámáját heves könnyzuhatag kísérte, s minden kétséget kizáróan tudta Flóriánnal együtt, hogy nincs mentség, nincs kiút az ő sorsából. Zokogott, amikor a születéséről beszélt, zokogott, amikor a szüleiről, az emberekről, a világról beszélt, és az érzésről, arról a szívet facsaró, rettenetes érzésről, amikor belenéz a tükörbe! Ekkor értek a csigalépcsős gesztenyefához. Álltak a széles lombkorona alatt, Liza két tenyerét az arcára szorítva sírt. Flórián némán, sápadtan bámulta a lány tenyere alatt kilátszó valószínűtlenül csúcsos állát, bámulta a szőke sörényt a dudorokkal borított fején, majd irtózattal minden tagjában, de engedett a benne feszülő ismeretlen erőnek, s megfogta a lány csuklóját, hogy kezét elvegye az arcáról. Így, közvetlen közelről, szemtől szembe találta magát egy emberi lény embertelen vonásaival. Nyáladzó nyúlszáj, sárgásbarna foltos bőrbe ágyazott lapított orr, félelmetesen kiugró, merev szempár töltötte be látóterét. Flórián valahogy úgy érezte, mintha ő maga állna meztelenül, kiszolgáltatottan a goromba emberiség kíváncsian méregető tekintete előtt, s megborzadva arra gondolt, hogy most kell elfutni, most kell gyorsan továbbállni, és vissza sem szabad nézni! De nem mozdult.

Feszülten nézték egymást, majd Flórián közelebb lépett Lizához, kitárta a karját; a lány nem értette, megrezzent, zavartan forgatta torz fejét, mintha menekülési lehetőséget keresne, de a fiú lágyan megérintette felemás vállait, s gyengéden átölelte. Megsimogatta a megszeppent lány púpos hátát, kiálló csigolyáit. Liza szipogva, bizonytalanul ölelte viszont csontos karjaival a daliás, izmos katona derekát. Csak álltak, egyre szorosabban ölelve egymást, lélegzetük egyre mélyebbé vált, Liza lehunyta a szemét, Flórián a csigalépcsős tákolmány felé bambult, de nem látott semmit, nem tudta, mit néz, hogy mit gondol és mit érez.

–Semmi baj! – hullott ki a száján, bele abba a fülkagyló nélküli sötét lyukba a lány fejének oldalán.

Nem moccantak. Csend volt, hat elmúlt már, fekete árnyak lopakodtak körülöttük. Szótlanul baktattak aztán a park végéig, majd onnan vissza a gesztenyefáig, ahol Flórián ismét megfogta a lány kezét, magához húzta, tekintete szigorú, férfias komolysággal fúrta át magát az arcuk között tátongó sötétségen, és erélyesen ismételte:

–Semmi baj!

–Semmi baj! – suttogta utána a lány.

Visszaballagtak a szűk utcán át a kihalt főút buszmegállójába. Hamarosan jött a negyvenkettes járat, a lány felszállt, hálásan intett, mire Flórián arányos, szép férfiarcán illanó mosollyal biccentett felé, majd elfordult.

Flórián most harmincnégy éves. Áll ebben a bizonyos parkban, a gesztenyefa alatt, nézi a törzsét ölelő, sehová se vezető csigalépcsőt, a lelógó, ismeretlen rendeltetésű dobozokat, az alácsüngő, foszlott köteleket. Elégedett önmagával. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A hivatás, a karrier, a ranglétra, az érdemek, ó!… Ő már húszéves katonaként megtette a maximumot, itt, ezen a helyen, a gesztenyefa alatt, s egy ember élete során többet már nem tehet, nem vállalhat egyebet, hiába erőlködik is, hiszen minden további törekvés nevetségesen fölösleges és szánalmas, győzködi magát.

Tizennégy éve rendezgeti a számlákat szegényes albérlete szűkös ablakában, mindennap végigsétál a csatorna mellett a parkban, s elégedetten áll a gesztenyefánál:

–Egy ember, egy jótett! – harsogja, s tenyerével szögletes mozdulatot téve, katonás szigorral vezényel a fának.