Pósa Zoltán
A költő
Ha belém költözik
A világegyetem
Összes felfokozott
Mindent körbefonó
Szívós indaága
Egyszerre vagyok a
Mag és a foglalat
Forrás és torkolat.
Eggyé olvad bennem
Pierrot s Arlequin
Hirtelen átérzem,
Hogy halhatatlanok
Vagyunk, az elmúlás
Hamis létélménye
Kétely véredénye
A sátán krizmája
Mígnem az öröklét
Mennyei jelenlét
Evidenciája
A lényeg rámája
Egy kis kitérő költőverseny után
Tűz- és víz-egyetemesség
Sokszorozza eget-földet
Az égszínkék-haragoszöld
Mítoszfényű tiszta tóban
Balaton ezer csodája
Füred millió gyertyája
Költőtársak, nagy elődök
Szobrainak lenyűgöző kavalkádja
Semiramis függőkertje
Démoni és déliesen dús növényű ősi dombok
Versfakasztó szép leányok
Bölcselkedő jó barátok
II.
Reggelre elrobog
Mellettünk mögöttünk
Almádi körkertje
Kenese bálványa
Fekete vaskígyónk
Lombalagutak közt
Elhagyja a Szent Kört
Pannon koronáért
Kárpótol Fehérvár
Koronázóváros
Királyok lakhelye
Fiam főiskolás
Éveinek helye.
A pályaudvaron
Így szólt a lármafa:
Kedves utasaink
A vasúti sínek
Javítása miatt
Tapolca-Tihanyból
Balatonfüredről
Érkezett pesti gyors
Egy kis kitérővel
Elterelő úton
Jut el a Délibe
Börgönd, Seregélyes
Pusztaszabolcs után
Ercsiben, majd Érden
Landol, kanyarogva
Fut be Kelenföldre
A Velencei-tó
És Gárdony kimarad
A tervezett útból
A kellemetlenség
Miatt minden kedves
Utastól elnézést
Kér a magyar vasút
III.
Kőből, vasbetonból
Tákolt félig földre
Roskadt épületek
Jelzik, hogy egy másik
Világba érkeztünk
Nappalból az éjbe
Mennyből a Pokolba
Tértünk, végleg kihunyt
Magyarhon látványos
Kirakati fénye
Délnyugat csillaga
Pannonok őrlángja
Szürkévé halványult
Elárvult, kiégett
Tőzegbarna tarlók
Az egykor virágzó
Földekből kénköves
Pokolszag és piszok
Szünesztéziája
Rozzant házak sora
Szuvas farakások
Kiperzselt szántókon
Kifüstölt, lakatlan
Tanyák és félig már
Néptelen falvaknak végén
Végállomás – fut át rajtam sandán
Vajon ez a halál
Földje lenne csupán?
Vagy maga a HALÁL?
És a délceg mozdony
Névtelen szárazföld
Kikötőjébe fut
Vánszorogva megáll
Talán soha többé
Nem mozdul el innen
A Másik Magyarhon
Torzképét hordozó
Romos és anonim
Vasútállomásról
IV.
Aztán bóbiskoló
Álmom cellájából
Kihasít a vonat
Bennem dübörgése
Csak lidércnyomás volt?
Nincs is a világon
Olyan végállomás
Ahonnan nincs kiút
Nincsen továbblépés
És nincsen maradás
Talán csak álom volt
e nevek
Börgönd, Seregélyes
Pusztaszabolcs Batta
Nincsenek tán sehol
De már mindhiába
Nyugtatom magamat
Azzal, hogy e tarlók
Falvak és romtanyák
Sehol sem léteznek
Meghalt a hazugság
De jó, hogy nem ott kell
Élnünk – szólt egy utas
A kurva életért
Késtünk ilyen sokat?
Dühödten kérdezem:
Ők nem számítanak?
Hiszen ők mi vagyunk
Bizony méltóságuk
A mi méltóságunk
Amely porhamuba
Fulladt perzselt szántók
Tanyák, farakások
Között mindörökké.