Pósa Zoltán
A debreceni nagytemplom előtt
Ablakom előtt
Sárgába öltözött
Duplafejű torony
Emberarcú templom
Istenképre formált
Lényekhez hasonló
Megváltó saruját
Nappal megoldozó
Alatta ébredtem
S ameddig lehetett
Előtte fociztunk
Hajnaltól estelig
A hatalmas grundon
Éberálmú régmúlt
Tovatűnt gyerekkor
Oda-visszatérő
Emlékmás életünk
Újra ismétlődik
Soha nem lesz vége
Mert amint véget ér
Mindig újra kezdjük
Fölrepülsz az égre
Visszatérsz a földre
Élted elejére
Búcsú Lignanótól
Belénk izzik a táj
Mint egydimenziós
Metszetbe, égetőn
Kitartón kotyognak
Konok esőcseppek
Mélán ütemezik
A percek ritmusát
Megtöltik az idő
Bugyrát ezerszínű
Öblök és lagúnák
Folyók és szigetek
Píneák, pálmafák
Eleven képével
Szelíden kegyetlen
Filmként távolodik minden – aztán vége
Elmaradó tárgyak
Viselik túlélő
Közönyös tanúként
Tegnapi ottlétünk
Elfogyó árnyait
Napi öröklétünk
Megnyirbált szárnyait
Öreg ember
öregedő ember
lelke mint a tenger
altában létezik
összekeveredik
élet és a halál
ide-oda járkál
egyszer csak ott marad
az élet elszalad
mostantól túlvilág
lesz örök otthona
hajlékony olajág
mennyei glória
illesse homlokát
leljen örök hazát
Segíts meg szerelmem
MÁRTÁNAK házassági évfordulónkra
A fiatal szeder
Feketén kiáltott
A véres földtekén
Naplementét látott
És megfeszíttetett
Kínzó szorongásunk
Fakó délkeresztjén
A gondolat
Miközben kiszárad
Üvöltésben torkod
Segíts meg szerelmem
Általad létezem
Éltem szomjúságom
Zarándoklat
Elindulsz keresni
Eltűnő múltadat
S leendő magadat
Megtalálod Isten
Jézus és Szentlélek
Örök háromságát
S az isteni Anya
Mária Virágát
Advent
Rám köszönt a reggel, borús várakozás
Után itt a remény, vérbő Luca-futás
Szelíd ördögűzés indítja el a fény
Felé sóvárgóknak menetét, égi lény
Istengyermek napja ím egyre közeleg
Karácsonyfaillat, vonzó jászolmeleg
Új testbe költözött már az ódon világ
A bűnök halálát hirdeti Napvilág
Adventi koszorú, csengő, karácsonyfa
Mostantól mindenki gyűljön egy alomba
Azt, ki velünk marad, várja örök élet
Aki kívül reked, lassan semmivé lesz