P. Papp Zoltán

 

                      Magzathalál

 

Líviának és Rajnak

 

Titokzatos létterek, égi fülkék,

fényfutó halálkések kegyetlen öle,

bimbódzó sejtek, isteni tervek szülték,

ha megfogan, világra jön-e?

 

Ahol elkezdődött, ott lett vége,

tiltott földi lény.

Az ég parányi játéka csupán?

Nem él, ez már tény.

 

Sötétben fogant s fény nélkül hunyt el,

eredendő bűnösök bűnéért lakolt,

az örök életre nem készült fel,

a teremtőtől cserbenhagyott, halott.

 

Mégis mit vétett, mit vétett

e vérrel védett magzat,

kinek nincs kegyelem,

a feltámadás mit adhat?

 

Hét hónap alatt nem látta szüleit,

virágzó mezőt, őszülő lombot,

csak néma pusztulást, melyet

a teremtő az anyaméhbe oltott.

 

Sírástól is megfosztotta a trehány teremtő,

zokogó anyaméh lett a temető,

vesztőhely a legvédettebb otthon,

örök halál derül ez egyedi sorson.

 

Hét hónapra világra jött a fájdalom,

immár folyton növő gyászhalom,

eztán bevérez minden mosolyt,

bőrön érezhetjük a pokolt.

Élnek lények a fénytelen tengermélyen,

örökkön nyomasztó ölelésben,

talán mi is gigantikus kagylóban,

emberi értelmet meghaladóan,

halálfutamba terelve tengődünk,

vagy valami buboréklét a sorsunk,

várjuk, mikor pattan szét a világ,

addig csalóka öröm és szenvedés

hiába szül új s újabb imát.