P. Papp Zoltán
Magzathalál
Líviának és Rajnak
Titokzatos létterek, égi fülkék,
fényfutó halálkések kegyetlen öle,
bimbódzó sejtek, isteni tervek szülték,
ha megfogan, világra jön-e?
Ahol elkezdődött, ott lett vége,
tiltott földi lény.
Az ég parányi játéka csupán?
Nem él, ez már tény.
Sötétben fogant s fény nélkül hunyt el,
eredendő bűnösök bűnéért lakolt,
az örök életre nem készült fel,
a teremtőtől cserbenhagyott, halott.
Mégis mit vétett, mit vétett
e vérrel védett magzat,
’kinek nincs kegyelem,
a feltámadás mit adhat?
Hét hónap alatt nem látta szüleit,
virágzó mezőt, őszülő lombot,
csak néma pusztulást, melyet
a teremtő az anyaméhbe oltott.
Sírástól is megfosztotta a trehány teremtő,
zokogó anyaméh lett a temető,
vesztőhely a legvédettebb otthon,
örök halál derül ez egyedi sorson.
Hét hónapra világra jött a fájdalom,
immár folyton növő gyászhalom,
eztán bevérez minden mosolyt,
bőrön érezhetjük a pokolt.
Élnek lények a fénytelen tengermélyen,
örökkön nyomasztó ölelésben,
talán mi is gigantikus kagylóban,
emberi értelmet meghaladóan,
halálfutamba terelve tengődünk,
vagy valami buboréklét a sorsunk,
várjuk, mikor pattan szét a világ,
addig csalóka öröm és szenvedés
hiába szül új s újabb imát.