P. Papp Zoltán

Fénytolmács

In memoriam Somlyó György

Valaki járkál, de nem odakünn, itt benn.

Egy hang, egy árny a rejtekemben.

Tudom, akkor fogadtál barátodnak,

amikor elolvastad a Poézisről című versem,

addig csak egy szerkesztő voltam, talán betolakodó.

Akkor levetted a sálad, s minden manírt az arcodról.

Gyuri Bátyám, vajon ki őrzi a szemüveged, amit heves

keresés után rendszerint a konyhában találtunk meg.

Őrzöm örömöd, amikor egy meglepetéssel vártál,

és átadtad az elveszettnek hitt, Hölderlin-fordításod,

a már várakozó Geothe mellé.

Kávéhoz kínáltad a papír repülőbe, viharba, szerelembe,

tűrhetetlenbe, harmatba, plakátba öltözött francia költőket:

Yves Bonnefoy látvány-katedrálist emelt a tökéletlenségnek,

köré szépséget temető kertet. Érdeklődve gyűjtögettem

versköveit, az éj rejtett fényfonalán rávezetett, hogy én is

kő vagyok, álomból zuhanó kiáltás, s még mennyi más.

Felmutattad az idő ragyogásában magányosan közeledő

Charles Dobzynskit, a csillagok krónikását, az első űr-opera

Mars-arcú rendezőjét.

Gabrielle Marquet írja, a regényt „kitaláljuk”, a verset soha.

Több versét, betéve tudom, ez önmagában kis csoda,

sok sajáttal sosem jutok oda.

A kölyök zseni, Dominique Tron, aki egy szájharmonikában

is képes lakni, s a szenvedés haszontalanságát hirdeti,

vállalva a folyamatos kifosztatást.

Ugye, te is azt akartad, szedjenek szét, szórják szélnek hamvad,

nem temető az, ahonnan verscsíra sarjad.

Övék a Parnasszus, a költők enyhelye, nem számít ki élő, ki holt,

fölért, ha fölmutatta a tökélyt, írt nem egy újszerű, haladó sort.

Költészet, lázból kivájt barlang, átfagyott érzelmek menedéke.