P. Papp Zoltán

Tervek

Eső, halottak nedve hull az égből,

szeretem régről, folyók, tavak,

egykor talán magzatvizek.

Hiszek a körforgásban,

voltam hegyi patak,

tán hegynek, fának, virágnak elemi része,

tudat nélkül nincs emléke,

persze nem volt még kimérve

oly élőhalmaz, ami-aki én vagyok,

s ha bele is halok, hátha összeáll majd

egy magasabb rendű keverék,

s lehetnék benne, újra élve,

választ kaphatnék a mi végre.

Kínkacaj, görcsöröm, lakkozott jókedv.

Miért e haszontalan ötletet kicsúfoló vágy?

ma mindenkit megnevettetek.

A halál is röhögni fog.

Ráncos fájdalomból, kútbúból vetkező arcok

ölelkeznek majd ringó tömegben,

mindnyájan mosolyogva

emlékeznek majd rám.