Mit ír a költő?

Villáminterjú Kányádi Sándorral

A Napsugár gyermeklap 1957 januárjától Kolozsváron megjelenő, kisiskolások számára szerkesztett gyermekirodalmi folyóirat. 55 év alatt az erdélyi magyar irodalom színe-java publikált a folyóiratban, többek közt Fodor Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor. A szerkesztők egyike volt Kányádi Sándor, akit arról kérdeztem, hogy emlékszik vissza azokra az évekre.

– Mi volt a lap sikerének titka?

– Nagyon jó szerkesztőgárda volt. Hetvenezer példányban jelentünk meg. Csak a szerkesztői fizetéseket adta az állam, vagyis önfenntartók voltunk. Nálunk az volt az elv, hogy nincs gyermek- és felnőttvers, csak vers van, vagy nem vers, vagyis rossz vers. Így aztán a gyerekek szabadon fejlődhettek. Akkortájt ebben a lapban olyan írások jelentek meg, amelyek a legjobb szerzők tollából származtak. Volt idő, hogy a Romániai Írószövetség tíz választmányi tagjából (akiket titkos szavazással választottak meg) négy volt a Napsugár szerkesztője, és más irodalmi lapoktól pedig egyet sem jelöltek. Felnőttek az olvasó gyerekek, nekik is gyerekeik születtek, aztán nagyapák lettek, hisz unokák születtek, és most ők tartanak el, mert az akkor írott versek nagy része ötödik-hatodik kiadásban jelenik meg.

– Úgy tudom, hogy mostanában nem ír verseket, mikor született az utolsó verse?

– Utoljára négy-öt éve írtam verset, haikut. Kísértet járja be a világot, nem a kommunizmus kísértete, a haiku kísértete. Kosztolányi után „körömvers”-eknek neveztem ezeket a körömre is írható, azon is elférő formákat.

– Nagy a divatja a haikunak, a szerkesztőségbe is rengeteget küldenek, van, aki csak azt, már-már nem Dunát, de Dunatükört is rekeszteni lehetne vele.

– Hogy milyen az igazi haiku, azt csak a japánok tudják. Állítólag, még a tinta színe is – amivel a verset ecsetelik – hozzátartozik a tartalomhoz, a hangulatfestés is benne van a műben. A magyar haiku óhatatlanul európaizálódik, epigrammásodik. Például: Virágvasárnap. / Szamár még volna, de nincs / krisztusi státus.

– Kicsit nagyobb lélegzetű verset, például limericket már nem írnak tömegesen a magyar szerzők, legfeljebb néhány kalandvágyó, esetleg formaéhes költő merítkezik meg ebben a műfajban.

– Igen, régebben talán többen írtak limericket, de én írtam haikut két, három körömre, és sámánkörömre, vagyis hat körömre is. Fordítottam, örömömre, a legnagyobb japán költőtől, haikuírótól, Basótól több mint kétszáz haikut. Fellelhető a Helikon Kiadó által megjelentetett életmű-sorozatban.

Megtudtuk tehát Kányádi Sándortól, hogy az utóbbi években nem ír verseket, figyelmét, energiáit inkább a meseirodalommal való foglalkozás köti le. 2011-ben két meséskötete is megjelent, Világlátott egérke és Talpas történetek címmel.

P. Papp Zoltán