Pósa Zoltán
Szirén
(Vízió Ostiából)
Mélylila tónál ódon villa előtt áll
Zöldfejű nyárfa árnyán régi szobor
Szürke fehér kristályból karcsú római halnő
Termete delfin farka tört ívű ernyő
Arca szelíd és szilfid talpazatán ékírás
Hogyha követsz a halálnak párja leszel
Szörnyű viharba kerülsz mélybe lehúz az örvény
Nem menekülhetsz így győz rajtad az ősi törvény
Zörren a vaskerítés a szomszéd kertből
Barna gazella nevet északolasz bajadér
Jaj de az arca a gyilkos halnő arca képe rá
Égre vagy földre tekintesz minden zugból ő néz vissza felém
Túlnan a partról a copf-kastélybeli lányka
Szőke kékszemű tündér ő is a halál angyala volna
És az a harmadik ott az az éjhajú asszony
Nem akarom hogy a gyilkos minden percemen ott virrasszon
Maradok menekülök édesmindegy
Hátra-előre visz utam
Voltam és leszek én már
Örökös szökevény
Róma, 2006. május 16.
Ronsard utolsó szerelme
(Croixvalli látomás)
Szeretném ha pilleálmot küldenél ma éjszakára
Fesse arcom balzsamos hűs szavaidnak simasága
Ifjúságom hajnalpírját nyerje vissza renyhe bőröm
Ráncaimat is töröld le barnaszemű szép leányka
Képzelt csókjaid tüzében rőtvirágú mályvabokron
Kertem díszén lángra lobban őszi szenvedélyek ikre
Engem gúnyol alabástromhomlokodnak timpanonján
Ósdi nóták dallamára hangolt bókjaimnak tükre
Utoljára fölvirágzó ősi édesgyilkú kínom
Visszapislog rám szemedből szelídséged csalfa álca
Engesztelhetetlen gúnnyal felém zúdul ifjúságod
Csúfot űzöl porcelánív művi tökéletességgel
Hívedből és így lehűtesz, beteg lázak tűzvirágát
Oltottad el vén szívemben dalba bűvölt drága lányka
Gazdagrét, 2008. január 18.
A tékozló fiú visszatérése
I. A szegedi Tisza partján
Fémszürkén csillan a Hold a Tisza partján
Arcomra csípősen feszülnek a ráncok
Rám zuhan a hajnal csacsarászó lányok
Vígan araszolva tipegnek a hídon
Fejük székbe fúrva dacol a hideggel
Nyakam íve görbed lopva hátranézek
Ifjú hőstetteim kitartón követnek
Lám a víztükörrel sincs nyugodt találkám
Apám anyám képe a mélyből tekint rám
És bár nem vádolnak többé odaátról
Az ő kontójukra voltam olykor bátor
Üzeni mosolyuk fáradt megbocsátón
Előlük a házak közé menekülök
Csöndben reám zárul a sötét sikátor
II. Ima az otthoniakért
Téglaszínű templom tornyából légbe száll
Oda-vissza cikáz a halvány napsugár
A kereszt csúcsáról belső ikermása
A Megfeszítettnek földi szoborpárja
Alatta suttogom könyörgő fohászom
Legyen végre boldog az én Szent családom
Márta ki megtörte páncélos magányom
Máté a másik pólus belvilágom
Univerzumában most e kirándulás
Négynapi távollét belső igazulás
Éteri fényében vágyom otthonomba
Gyermekkori tájból régi kis hazából
Már mindenki elment aki egykor ismert
Itt csak titokzatos idegen vagyok ma
III. A szegedi dómban
Óh Uram templomod tiszta főhajóján
A kupola alól ím feléd tekintek
Szelíden pillantasz reám az aranylón
Homorú mennyboltról akár tökéletes
Égi képmásáról örökkön örökké
Ide hoztál minket e siralomvölgybe
Melyet megszerettél s égi birodalmad
Képére formáztál bűneink feledvén
Leckét adtál abból hogy a szereteted
Végtelen hatalom hiszen nemcsak tűri
Hanem félteni és óvni is hajlandó
Azt akiben semmi szeretetre méltó
Tűrni való nincsen Égi kincsed
Várományosává tettél mindnyájunkat
Földi tévelygőket