Pomogáts Béla

 

A Forrás első költőnemzedéke

Gondolati és poétikai megújulás

 

A hatvanas évek elején indult meg az Irodalmi Könyvkiadó, majd ennek munkáját folytatva a Kriterion Kiadó Forrás című könyvsorozata, amely a fiatal költők és írók bemutatkozását tette lehetővé. A fiatal nemzedék jelentkezése voltaképpen Páskándi Géza 1957-ben megjelent Piros madár című verseskönyvével történt, a költő azonban nem sokkal ezután börtönbe került, és csak hosszú évek múltán kezdhette újra pályáját.

Mindez természetesen kihatott a nemzedék indulására is, az ötvenes évek vége nem volt alkalmas arra, hogy Romániában mintegy a generációs fellépés révén jelentkezzék be egy ifjú magyar költőnemzedék. Ilyen előzmények után maga a sorozat 1961-ben Veresss Zoltán (Menetirány) című novelláskötetével indult, ezt követte 1962-ben Lászlóffy Aladár (Hangok a téreken), Szilágyi Domokos (Álom a repülőtéren) és Csávossy György (Fütyörészve), 1963-ban Hervay Gizella (Virág a végtelenben), 1964-ben Lászlóffy Csaba (Aranyeső), 1964-ben Palocsay Zsigmond (Kórémuzsika), majd (a költő börtönbüntetése miatt) megkésve 1970-ben Páll Lajos (Fényimádók) című verseskötete. Az első kötetek neves írók, sorrendben Balogh Edgár, Majtényi Erik, Szemlér Ferenc, Hajdu Zoltán, Méliusz József, Sőni Pál és Bajor Andor ajánlásaival kerültek az olvasó elé.

 

A könyvsorozatnak irodalomtörténeti jelentősége volt, ennek nyomán nevezte el az irodalomkritika Forrás-nemzedéknek azoknak a fiatal íróknak a csoportját, akik első verseikkel az ötvenes és hatvanas évek fordulóján jelentkeztek a nemzetiségi irodalomban. Ez a nemzedéki fellépés természetesen nem jelentett egységes irodalmi csoportosulást, a hagyományosabb népiesség és az avantgárd irányzatok képviselőit egyaránt meg lehetett találni a fiatal írók között. A Forrás-sorozat jóval több, mint száz költőt és írót vezetett a nyilvánosság elé, s az „első” Forrás-nemzedék után megérkezett a „második”, majd a „harmadik” ifjú generáció is: a hatvanas évek második felében, illetve a hetvenes években. Ezek a nemzedékek két évtized leforgása alatt szervesen beépültek az erdélyi magyar irodalom életébe, képviselőik az irodalmi intézményeknél is vezető helyet foglaltak el és hosszú távon meghatározták a korszak erdélyi magyar költészetének eszmei és poétikai törekvéseit. Az új költőnemzedék fellépését a hatvanas évek közepétől tapasztalt irodalompolitikai változások: az igen szigorú és merev sztálinista irodalompolitika fellazulása tette lehetővé, nemcsak Romániában, ahol a román irodalomban is megfigyelhetők voltak a „nemzedékváltás” jelei, például Nichita Stanescu, Marin Soresu, Ana Blandiana, Ioan Alexandru és mások fellépésével, hanem Magyarországon Fodor András, Csoóri Sándor, Tornai József, Kalász Márton, a szlovákiai magyar irodalomban Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos és a vajdasági magyar irodalomban Tolnai Ottó, Domonkos István, Brasnyó István és mások költői indulásával.

 

A Forrás-nemzedékek (egyidejűleg a Kányádi Sándor és Székely János nevével jelezhető nemzedék magára találásával) meghatározó módon járultak hozzá az erdélyi magyar irodalom megújulásához. Két értelemben is: egyrészt a társadalmi valóság hiteles ábrázolása, a nemzetiségi tapasztalatok és törekvések őszinte kifejezése révén, másrészt az alkotó személyiség fokozott érvényesítésével, amely a korábbi irodalompolitikai előírásokkal szemben a költészet mindenkori elemi igényeit: a személyességet és az eredetiséget állította az alkotó folyamat középpontjába. Az egymástól elütő írói személyiségek érvényesülése együtt járt a stíluspluralizmus elvének képviseletével, ezen belül a hosszú időn keresztül elnémított modern hagyományok, így az avantgárd irányzatok új életre keltésével. A Forrás költőinek és íróinak jelentkezése emellett nemzedéki törekvéseket fejezett ki: a fiatalok csoportja mint jól megkülönböztethető költői generáció indult útjára, amely számos közéleti és esztétikai kérdésben másként gondolkodott, mint az idősebbek. Ezek a fiatalok nagyrészt a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom szakán nevelkedtek, a tanszék kiváló professzora, Szabédi László mindannyiuk szellemi fejlődésére hatott. (Még önként vállalt tragikus halálával is, amely jelképes erővel világította meg az anyanyelvi és nemzetiségi elkötelezettség erkölcsi elveit.) Az egyetemi tanulmányok mellett nagy szerep jutott annak az ifjúsági mozgalomnak, amely eleve túl akart lépni a pártirányítás által meghatározott hivatalos kereteken, pontosabban új tartalmat próbált önteni ezekbe a keretekbe. A kolozsvári egyetemen élénk ifjúsági élet zajlott, a magyar szakos hallgatók Gaál Gábor Köre termékeny irodalmi viták színhelye volt, amolyan „stílusgyakorlatok” kerete, amely az ifjú tehetségek fejlődését segítette elő. A bukaresti Ifjúmunkás című hetilap pedig kellő sajtónyilvánosságot nyitott e fiatalok előtt, a legtöbb fiatal tehetség ebben a lapban mutatkozott be a közönségnek.

 

A nemzetiségi irodalmi élet hamarosan nagy várakozással tekintett a pályakezdő költők és írók munkásságára. 1961-ben a fiatal írók harmadik országos tanácskozására népes magyar küldöttség vonult Bukarestbe, hogy számot adjon a nemzedék törekvéseiről. E tanácskozás fogalmazta meg a fiatal irodalom jelszavát: „közelebb az élethez” – s ezzel a hitelesebb valóságábrázolás ügyének kötelezte el a pályakezdő tehetségeket. Az új jelszó heves vitákra adott alkalmat, az idősebb nemzedék nevében Nagy István bírálta a fiatalok programját, „naturalista” módszernek minősítve valóságfelfedező igyekezetüket. Ugyanígy vita fogadta az avantgárd költői formáinak újraéledését, például Lászlóffy Aladár költészetében, amely valóban merész újításnak hatott az ötvenes évek hagyományos formavilága után. Sőni Pál, aki máskülönben is a modernebb költészet híve volt, védelmezni kényszerült a fiatal költő újító törekvéseit: „Lászlóffy költészetében – hangsúlyozta – a rímes forma és a szabad vers váltakozása, a sok formai kötöttség levetkőzése, az elvontat érzékletessé sulykoló képrendszere a fennebb körvonalazott eszmei-tartalmi adottságokból, a költői vízió értelmi összefüggéseket követő-felvillantó struktúrájából ered. Legjobb költeményeiben a forma átveszi és híven kifejezi ezt az értelmi lüktetést. Ha szabad versben ölt testet (Új óda, Emlékek éneke, Három monológ, Hangok a tereken, A város ritmusára stb.), a hosszú rím-szabdalatlan verssorok megbízható sínei lesznek »a szabadság ás végtelenség« vonatának, ha pedig rövid, rímes sorokból állnak össze a strófák (pl. Érzékenyen élni), a fénysugár fotonjainak tűnnek az apró versegységek.”

 

A viták lassan elültek, éppen Lászlóffy költészete igazolta, hogy az avantgárd forma nagyon is megfér a korszerű közéletiséggel, akár az ún. „szocialista” irodalommal is, minthogy ez az irodalom részben éppen a különben évtizedeken keresztül elhallgatott és elhallgattatott avantgárd tradíciókra (Kassák Lajos, Majakovszkij, Brecht költészetére) épült. Az 1963-ban rendezett prózairodalmi vita, szemben a korábbi sematikus és hazug irodalmisággal már a társadalmi valóság újszerű megközelítését is jóváhagyta. Sőt, az idősebb írók közül többen csatlakoztak a fiatalokhoz: az avantgárd kísérletezés mellé állt Méliusz József, aki megújuló költészetében maga is ifjúságának expresszionista hangját folytatta, a valóságfelfedező szándék pedig Balogh Edgár és Sütő András jóváhagyásával találkozott. Egészen természetes, hogy a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején színre lépő teoretikus, illetve irodalomkritikus nemzedék is a Forrás irodalmában fedezte fel a maga szövetségeseit, illetve érvelésének támaszait.

 

Hitelesen fejezi ki ezt a folyamatot Kántor Lajosnak (maga is a fiatal nemzedék hűséges „szálláscsinálója”) Megújuló Forrás című, 1968-ban keltezett írása, ebben a következők olvashatók: „Mint minden irodalomban az új tehetségek, nálunk is a Forrás a megújulás forrása lett. Ezt a nemigen cáfolható megállapítást bizonyítandó, mielőtt rátérnénk a sorozat utóbbi két és fél évbeli termésének elemzésére, a megújuló Forrásra, nem árt emlékezni az első Forrás-szerzőkre, műveikre, s a hat-hét esztendő alatt megtett útra. Tehát: 1961 decembere és 1968 júniusa között 33 (!) elsőkönyves szerző jelentkezett; a műfaji megoszlás: 17 verses-, 15 próza- és 1 kritikai kötet (az irodalomítészekkel a kiadó meglehetősen mostohán bánt – nemegy versíró-süvölvénynél jóval kialakultabb kritikus-egyéniségeknek nem jutott kötet, jóllehet akadt volna közöttük nemcsak okos, hanem élvezetes-olvasmányos könyvet ígérő is!). E számok persze csupán a nevekkel együtt érdekesek, beszédesek; hiszen Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Bálint Tibort, Veress Zoltánt, Hervay Gizellát, Jancsik Pált, Szilágyi Istvánt, Szabó Zoltánt, Sinkó Zoltánt, Lászlóffy Csabát, Pusztai Jánost, Kádár Jánost vagy az1966 után jelentkezettek közül Király Lászlót, Kocsis Istvánt, Vári Attilát, Cseke Gábort, Palocsay Zsigmondot nemcsak a népszerű sorozat gyűjtői ismerik; s ha két évvel ezelőtt, a 20. Forrás-kötet megjelenésekor igaza volt Szász Jánosnak, hogy »irodalmunk jó részét immár e huszak írják«, még inkább elmondhatjuk ezt a harmincháromról.”

Az első Forrás-nemzedék a hatvanas évek végére, midőn új lendületet vett a romániai magyarság kulturális élete, felzárkózott az idősebb pályatársakhoz, elfoglalta az őt megillető helyet. Ez a nemzedék eleve más mondanivalóval és írói öntudattal lépett fel, mint elődei. Tagjai gyermekfővel élték át a világháborút, a magyar–román országhatár két ízben történt megváltozását, a Petru Groza által vezetett kormányzat kezdeményezte nemzetiségi demokráciát, majd a súlyos politikai és nemzetiségpolitikai torzulások éveit. Számukra természetes közeget és élményt jelentett az új társadalom, és az egyenjogúságot hirdető eszméktől, ezek teljesebb valóra váltásától várták a nemzetiségi egyenjogúságot. Ahogy Balogh Edgár írta a könyvsorozat nyitó kötetében, Veress Zoltán elbeszéléseinek bevezetéseként: „Veress Zoltán novelláiban a múlt rendszer legfeljebb fájó emlék (beszélgetésben, gondolatban idézik), s az új erkölcs – akár belső lelki vajúdásában, akár tettekben nyilvánul meg – már a tömegek természetes megnyilatkozása, amire minden becsületes ember biztonsággal támaszkodhatik. Itt már nem az új egyéni kihívásán van a hangsúly, hanem a megváltozott társadalom jellegzetes közfelfogásának logikus érvényesülésén az egyének életében. […] Az alapgondolat már nem az új erkölcs kiharcolásának szüksége, hanem általánossá válásának elkerülhetetlen bizonyossága.” Ez a bevezető, igaz, arról is tanúskodott, hogy a neves publicista milyen megalapozatlan várakozásokat táplált a körülötte formálódó társadalom és politika iránt.

 

Az induló fiatalok nagy élménye már nem a hatalomért vívott harc volt, hanem az a gyakran tragikus konfliktusokkal is terhelt küzdelem, amely az új társadalom politikai és erkölcsi céljainak megvalósításáért folyt, de amelyet egyre kevésbé lehetett összeegyeztetni az általuk tapasztaltakkal. A fiatal költők és írók természetes módon vállalták ezeket a meghirdetett nemes célokat, következésképp illetékesnek érezték magukat arra is, hogy a gondokról, a sérelmekről beszéljenek. Öntudatos felelősséggel tanulmányozták a társadalmi és politikai mechanizmusok működését, és különösebb kendőzés nélkül adtak képet tapasztalataikról.

Éppen társadalmi és nemzetiségi elkötelezettségük következtében beszéltek erősebb kritikával a felismert torzulásokról, és kérték számon a valóságon a távlatosabb eszményeket. Közösségi tudatuk és elkötelezettségük természetes módon alakult, és csak később kellett fájdalmas csalódásokkal, tévedésekkel megküzdeniük, midőn mindinkább kiábrándító közéleti jelenségekkel találták szemben magukat. A korábban kifejezésre juttatott történelmi és társadalmi optimizmus lassanként kihunyt, és a hetvenes évek közepétől mind gyakoribbá váltak a keserű vallomások és számvetések, a fiatal költészet ekkor már az erdélyi magyarság valóságos tapasztalatairól, megpróbáltatásairól beszélt.

 

A hatvanas években színre lépő költők nemzedéke hosszú távon szabta meg az erdélyi magyar líra törekvéseit és kifejezésmódját. Páskándi Géza írói munkásságában az élet és költészet a legszorosabban függött össze: a természet, a tárgyi világ leírása, vagy akár a közéleti-politikai élmények kifejezése személyes tartalmat kapott, a dolgok világa és a személyiség állandó asszociatív kapcsolatba került. Lászlóffy Aladár az avantgárd hagyományokon nevelkedett, sőt az erdélyi magyar avantgárd (Méliusz József, Szentimrei Jenő) örökségén, nemcsak a forma szabadságát, lendületét sajátította el, hanem az avantgárd lelkesültségét, optimizmusát, kollektív érzületét is. Szilágyi Domokos Lászlóffyhoz hasonló személyességgel és azonosulással válaszolt a társadalom és a történelem nagy kihívásaira, de talán hevesebben reagált ezeknek az ellentmondásaira. Olyan embernek a töprengéseiről, disszonáns élményeiről és közérzetéről akart vallomást tenni, aki a saját bőrén érezte a kor, a huszadik század válságait és küzdelmeit. A nemzedék „első hullámának” további költői: Csávossy György, Hervay Gizella, Lászlóffy Csaba, Jancsik Pál és Fábián Sándor hasonló módokon vetettek számot tapasztalataikkal és hasonló módon dolgozták fel ezeket: valamennyien egy hitelesebb költői személyiségről vallottak, mondhatnók, rehabilitálták az alkotó személyiség jogait. Csávossy és Fábián hagyományosabb megoldásokkal éltek, Jancsik Pál, Hervay Gizella és Lászlóffy Csaba viszont már az újítók közé tartoztak. Jancsik a természet költői derűjét juttatta újra jogaihoz, Hervay a köznapok sodrásában alakuló-fejlődő asszonyi sors költője lett, Lászlóffy Csaba pedig lázas szenvedéllyel vallott önmagáról, egy fiatal ember társadalmi és kulturális tapasztalatairól.

 

A fiatalok választott mesterei is mások voltak, mint az előttük járóké: korábban, ha nem is mindig megfogalmazva, az erdélyi magyar irodalomban is a „lobogónk Petőfi” jelszó érvényesült; természetesen ugyanabban a jelentésben, mint a magyarországi kultúrában. A Forrás- nemzedék jelentkezésével ezt az orientációt is új tájékozódás váltotta fel: elsősorban József Attila vonzása. Az ő költészete az erdélyi fiatal költők számára is morális példát jelentett: morális példát és költői tanulságot, amely az elkötelezettség, a mesterség korszerűbb értelmét világította meg. József Attila példáját egészítette ki Illyésé: a korszerűbb nemzettudat megfogalmazásában, Szabó Lőrincé: az emberi létezés feltételeinek kutatásában, Weöres Sándoré: a mítosz és a játék lehetőségeinek kiaknázásában. Vagy Juhász Ferencé és Nagy Lászlóé, akikre a Forrás, különösen majd a „második nemzedék” költői éppúgy mesterük gyanánt tekintettek, mint a klasszikusokra. A költők hívását-vonzását egy muzsikusé tette teljesebbé: Bartók Béláé, akinek szintézisteremtő művészete, ősit és modernt, népit és európait egybehangoló módszere mindenekfelett álló példát jelentett. Nem véletlen, hogy a Forrás költői, szinte valamennyien, megírták a maguk Bartók-versét: ars poetica-szerű vallomást a nagy muzsikus örökségéről. (Ezzel csatlakoztak az éppen akkoriban Magyarországon is erőteljesen kibontakozó kultuszhoz.) Az egyetemes magyar költészet örökségének vállalását természetes módon egészítette ki az erdélyi magyar líra külön hagyományainak vonzása és követése: a Forrás költőinek „első hulláma” Dsida Jenő játékosságát, Szentimrei Jenő és Bartalis János „szabadvers”-hagyományát, Méliusz József politikai ihletésű expresszionizmusát is követendő példának tekintette. A „második hullám” pedig Áprily Lajos természetkultuszát, Tompa László történelmi érzékét, Kányádi Sándor népi elkötelezettségét követte. Mindannyiukra hatottak a román klasszikusok és modernek is, hiszen a fiatal költők őket is jól ismerték és rendszeresen tolmácsolták: Eminescura, Coşbucra, Arghezire, Blagára és másokra gondolok, akik nemcsak a román költészetre fejtettek ki hatást, hanem az erdélyi magyar lírára is. Végül a világirodalmi (a nyugati) hatások sem voltak lényegtelenek, a huszadik század német, francia, angol és olasz költészete is nyomot hagyott a Forrás költőinek munkásságában.

 

A Forrás-nemzedékek költészete valóban fordulatot hozott az erdélyi magyar irodalomban. A költői szemlélet, a lírai tárgyak és a poétikai eljárások tekintetében egyaránt nagymértékű gazdagodást eredményezett: a szerelem és a természet élményét, a gondolatiságot, az emberi létezés általánosabb kérdésein merengő meditációt vitathatatlanul a költészet tárgyává tette, s még a „közéleti” mondanivalót is újszerű őszinteséggel szólaltatta meg, legalább nyomokban és célzásokban helyet adva a nemzeti közösség történelmi, közéleti tapasztalatainak. Főleg pedig eredeti jogaiba helyezte vissza a költői személyiséget, amelyet korábban visszaszorított a mindent uniformizáló irodalompolitika. Új viszonyt épített ki a költő és a vers között: a személyesség, az azonosulás hitelesebb változatát. A költészet eme megváltozott értelmezéséről és szerepéről tanúskodott az „első” Forrás-nemzedék munkássága, ennek a nemzedéknek a törekvéseit képviselte Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Lászlóffy Csaba, Palocsay Zsigmond és a többiek költészete. Mindez valóságos „költői forradalmat” hozott a korábbi évtizedek erősen hagyományos versbeszéde után, amely a „lírai realizmus” eszményét kívánta érvényesíteni, különben klasszikus hagyományok nyomán. Az erdélyi magyar költészet megújulását – a költői személyiség „rehabilitálásán” és érvényesítésén túl – az tette lehetővé, hogy egyszeriben kitágult a poétikai látóhatár és feltűntek, hatni kezdtek a nemrég még elfeledettnek hitt hagyományok, mindenekelőtt a huszadik századi magyar (és erdélyi) költészet modern (nem egy esetben avantgárd) hagyományai.