Pierre Gilliard
II. Miklós cár és családjának tragikus sorsa
X. fejezet
A háború első hat hónapja
Augusztus 22-én tértünk vissza Carszkoje Szelóba, ahol a cár kénytelen volt valamennyit időzni, mielőtt visszatér a főhadiszállásra. A legsúlyosabb döntések tették szükségessé jelenlétét a főváros közelében.
A cár a rettenetes felelősség súlya alatt sem volt soha még ennyire határozott és tudatos a döntéseiben, mint a háborúnak ebben a szakaszában. Személyisége eddig nem tapasztalt mértékben vált parancsolóvá. Azt a benyomást keltette, hogy testben és lélekben annak az óriási feladatnak szentelte magát, hogy Oroszországot győzelemre vezesse. Érezni lehetett rajta ennek a belső erőnek a kisugárzását, a győzni akarást, ami mindenkit hatása alá kerített a környezetében.
A cár alapvetően szerény és félénk természet volt, mint azok, akik aggályaik miatt állandóan haboznak, valamint érzékenységükből és túlzott kifinomultságukból következően csak nehezen döntenek akaratuk megvalósításában. Önmagában is kételkedett, és meggyőződése volt, hogy nem kíséri a szerencse. Az élet – sajnos! – igazolta, hogy nem sokat tévedett. Innen hát a bizonytalankodás és a kétség. De ezúttal úgy tűnt, valami változás történt a személyiségében. Honnan is ered ez a bizalom?
A cár egyrészt hitt az általa védelmezett ügy magasztosságában – a július végi események alkalmat adtak neki a német kétkulacsosság leleplezésére, melynek áldozatává lett –, másrészt soha nem került még ilyen közel a népéhez.
Moszkvai utazása megmutatta, mennyire népszerű ez a háború, és mennyire hálásak neki, hogy méltóságteljes magatartásával megnövelte a nemzet hírnevét a külföld szemében. A tömegek lelkesedése soha nem fejeződött ki még ennyire spontán és ilyen mértékben. Az volt az érzése, maga mögött érezheti az egész országot, és azt remélte, hogy a politikai viszályok, melyek a közös vész idején elcsitultak, nem élednek újjá a háborút követően sem.
Bizalmát még a kelet-poroszországi soldaui vereség sem rendítette meg, melynek híre néhány nappal Moszkvából történt visszatérését követően érte. Tudta, hogy a balszerencse oka az elégtelen csapatösszevonásban, valamint Szamszonov tábornok hadseregének német területre történt kényszerű betörésében keresendő; ennek célja az ellenséges erők lekötése, a nyugati front tehermentesítése volt!
Ezt a kudarcot azonban ellensúlyozta egy héttel később a marne-i győzelem. Nem kellett hát sajnálni az áldozatvállalást, hiszen Franciaország és ezáltal Oroszország is megmenekült. Igaz, ezt az eredményt kisebb veszteséggel is el lehetett volna érni, és az orosz parancsnokok sem álltak a helyzet magaslatán, de ezek a balszerencsék minden hadjárat kezdetének velejárói. Az uralkodó tehát megőrizte önbizalmát és minden energiáját. Még a háború előtt, befolyásos személyiségek ellenvéleménye dacára, betiltotta az alkohol gyártását és forgalmazását. Ez a veszteség érzékenyen érintette a kincstárat, pont amikor soha nem volt nagyobb szükség pénzre. De meggyőződése minden érvnél erősebbnek bizonyult.
Személyesen intézkedett a népszerűtlen miniszterek cseréjéről olyan emberekre, akik még bírták a Duma rokonszenvét. Ezzel őszinte óhaját kívánta jelezni a nemzet képviselőivel való igazi együttműködésre.
Október 3-án a cár elutazott a főhadiszállásra, ahol három napot töltött, majd a Brest és Kovno térségében állomásozó csapatoknál tett rövid látogatását követően visszatért Carszkoje Szelóba. Ettől fogva váltakozva látogatta ennek a hatalmas hadseregnek különböző egységeit a fronton és a hátországban; segélyhelyeket, katonai kórházakat, üzemeket, egyszóval mindent, ami ebben a gigászi küzdelemben szerepet játszott.
A cárné kezdettől fogva a sebesültek ügyének szentelte magát, és úgy határozott, hogy ezen igyekezetében Olga Nyikolajevna és Tatjana Nyikolajevna nagyhercegnők is segíteni fogják. Így mindhárman részt vettek egy ápolónőképző tanfolyamon, és mindennap több órát áldoztak a Carszkoje Szelóba evakuáltakra. Őfensége akár a cárral, akár nélküle, két idősebb leánya kíséretében több látogatást tett Közép- és Nyugat-Oroszország városainak a Vöröskereszt által működtetett intézményeiben. Kérésére számos katonai kórházat létesítettek, valamint egészségügyi vonatszerelvényeket állítottak össze, kifejezetten a sebesültek messziről történő, eddig lassú hátországi evakuálásának meggyorsítására. Soha egyéni kezdeményezést nem hajtottak végre annyi lendülettel és nagylelkűséggel.
Végezetül Oroszország valamennyi zemsztvójának[1] és önkormányzatának kongresszusa összeült Moszkvában, hogy egyesítse az ország erőit. Energikus és önzetlen emberek nyomására ez a kongresszus hamarosan olyan hatékony szervezetté alakult, amely jelentős anyagi források felett diszponált és értékes segítséget jelentett a kormánynak. Oroszországban soha nem volt még ehhez hasonló széles, nemzeti összefogás. A háború az egész nemzet ügyévé lett.
A szeptember az orosz fegyverek változó sikerét hozta. Kelet-Poroszországban a soldaui vereséget a Mazuri-tavaknál elszenvedett kudarc követte, ahol a német túlerő ismét érvényesült. Ezzel szemben az oroszok bevették a galíciai Lemberget, és folytatták ellenállhatatlan előrenyomulásukat komoly veszteségeket okozva az osztrák hadseregnek, amely visszavonult a Kárpátok mögé. A következő hónapokban a németek megpróbálták bevenni Varsót, de erőfeszítéseik megtörtek az oroszok bámulatos ellenállásán. A veszteségek mindkét oldalon hatalmas méreteket öltöttek.
Decemberben a cár a déli hadseregcsoporthoz utazott a Kaukázusba. Kis időt akart eltölteni a rendkívül nehéz körülmények között, az örmény határra csoportosított török hadosztályok ellen küzdő csapatai körében. Visszatértekor Moszkvában csatlakozott a cárnéhoz és a gyerekeihez, akik a vele való találkozásra vártak.
A nép lelkesedése a Moszkvában töltött öt napunk során, akárcsak augusztusban, töretlen volt, és az uralkodópár sajnálkozva hagyta el a régi fővárost: a cár, hogy visszatérjen a főhadiszállásra, övéi pedig Carszkoje Szelóba.
Az újévi ünnepségeket követően, folytatta az ingázást a főhadiszállás és a front között. A hadsereg a nagy ellentámadásra készült, amelynek márciusban kellett bekövetkeznie.
Ezen a télen a cárevics egészsége teljesen kielégítő volt, így a tanulás szabályos ütemben folytatódott. Tavasz elején azonban a cárné közölte velem, hogy a cárral közösen eldöntve, a körülményekre való tekintettel Alekszej Nyikolajevicset még nem bízzák orosz nevelőre (voszpitatyel). Számításom ellenére abban a helyzetben találtam magam, hogy kénytelen vagyok még bizonyos ideig magamra vállalni a rám nehezedő súlyos felelősséget, és a trónörökös nagyherceg nevelésében mutatkozó hiányosságokat felfedve, legjobb tudásom szerint orvosolni azokat. Az volt az érzésem, hogy ha csak naponta néhány órára is, de ki kell mozdítanom őt megszokott környezetéből és szembesítenem kell a valós élettel. Szereztem egy körzeti vezérkari igazolványt, melynek révén harminc km-es távolságban számos autós kirándulást tehettünk. Mindjárt az ebédet követően indultunk, gyakorta megállva az utunkat szegélyező falvakban, megszemlélni a parasztok munkáját. Alekszej Nyikolajevics szerette kérdezgetni őket, és ők az orosz muzsik kedélyes egyszerűségével gyanútlanul felelgettek, anélkül hogy sejtették volna, kivel beszélgetnek valójában. A pétervári külváros vasútvonalai nagy hatással voltak Alekszej Nyikolajevicsre. Élénken érdeklődött az utunkba került kisebb állomások tevékenységéről, a vágányjavítási munkákról, hidakról stb.
A palotaőrséget nyugtalanították ezek a védett zóna határain kívüli séták, melyek útvonalát nem lehetett előre tudni. Felhívták a figyelmemet a fennálló rendszabályok betartására, de én ügyet sem vetettem rá, és kirándulásaink, mint korábban, folytatódtak. A rendőrség taktikát változtatott, és ahányszor elhagytuk a palotát, egy gépkocsi követett bennünket. Alekszej Nyikolajevics legnagyobb örömére néha sikerült őket kijátszani.
Főként amiatt voltam gondban, hogy pajtásokat szerezzek a trónörökösnek. A probléma megoldása nem tűnt könnyűnek. A körülmények azonban szerencsésen a kezemre játszottak. Gyerevenko doktornak volt egy Alekszej Nyikolajevicsel nagyjából azonos korú fia. A két gyermek összeismerkedett és tüstént barátságot kötött. Nem múlt el vasárnap, ünnep- vagy szabadnap, melyek elválasztották volna őket. Találkozásaik végül mindennaposak lettek, és a cárevics engedélyt kapott, hogy Gyerevenko doktor otthonába látogasson, aki a palotától nem messze, egy kis villában lakott. Gyakran egész délutánok teltek játékkal barátja és annak pajtásai társaságában, egy polgárcsalád szolid légkörében. Sokan kritizálták ezt az újítást, de az uralkodópár nem vett róla tudomást. Saját magánéletük is olyan egyszerű volt, hogy csak bátorították ugyanarra saját gyermekeiket.
Időközben a háború alapvető változást hozott az életünkben: a palota már-már szigorú légköre még zordabbá vált. A cár gyakorta távol volt. A cárné, aki két idősebb leányával állandóan ápolónői ruhát viselt, idejét a kórházlátogatások és a sebesültek segélyszervezetei által szervezett rendezvények között osztotta meg. A háború elején nagyon fáradt volt. Nem takarékoskodott erejével és lelkesedésével vállalkozásaiban.
Ámbár egészségét erősen próbára tette, meglepő rugalmasságról tett tanúbizonyságot. Úgy tűnt, nagy vigaszt merített áldozatos munkájából, mely elégedettséggel töltötte el, egyben némileg feledtette vele a cárevics betegsége miatti állandó aggodalmát.
A háború másik örvendetes eredményének számított, hogy Raszputyin személye háttérbe szorult. Szeptember végén visszatért ugyan Szibériából, teljesen felépülve rettenetes sebesüléséből, amely miatt sokáig válságos állapotban volt, de feltételezni lehetett, hogy a korábbiakhoz hasonló befolyásából veszített; látogatásai megritkultak. Igaz, minthogy Alekszej Nyikolajevics egész télen jó egészségnek örvendett, nem is volt szükség beavatkozására, amivel pedig a legnagyobb hatást tudta elérni.
Mindezek ellenére hatalma magmaradt; tapasztalhattam a szörnyű vonatszerencsétlenség alkalmával, amely majdnem Wyrubova asszony halálát okozta. A vagon roncsai közül szinte élettelenül kihúzott testét Cárszkoje Szelóba szállították. Állapota reménytelennek tűnt. A cárnő, megdöbbenve, azonnal egyetlen barátnője betegágyához sietett. Raszputyin, akit sietve hívattak, szintén ott volt. A cárné a végzet újabb jelét látta ebben a próbatételben, mely azt a személyt sújtja, akit annyira szeretett. És midőn aggodalmában Raszputyint kérdezte Wyrubova sorsa felől, ezt a választ kapta:
– Ha számodra és az országnak fontos, úgy Isten életben tartja. Ellenben ha cselekedetei károsak, magához szólítja; én nem ismerhetem az Úr kifürkészhetetlen szándékait. – Be kell ismerni, ügyesen kibújt az egyenes válasz alól. Ha ugyanis Wyrubova asszony felépül, Raszputyin számíthat hálájára, hisz a gyógyulása valamilyen módon kapcsolódik a sztarec cárné mellett betöltött küldetéséhez. Ha meghal, őfelsége a Gondviselés akaratát látja benne, és könnyebben megvigasztalódik elvesztésén.[2]
Felbukkanása megerősítette ugyan helyzetét, de befolyása csak átmeneti volt, és jól látszott, hogy valami véglegesen megváltozott; személyének fontossága csökkent. Megelégedéssel tapasztaltam mindezt, és még nagyobb volt az örömöm Svájc pétervári követével[3] a sztarecről folytatott hosszas társalgásomat követően. A kapott információk a legcsekélyebb kétséget sem hagyták bennem Raszputyin igazi személyiségét illetően. Mint azt jól gondoltam, egy rossz útra tért misztikus volt, aki képes lelki befolyást gyakorolni másokra. Kiegyensúlyozatlan személyiség, aki felváltva adózott a testi gyönyöröknek és a misztikus törekvéseknek, aki éjszakai orgiákat követően heteket tudott vallási extázisban tölteni... De találkozónk előtt nem sejtettem azt a politikai befolyást, amit nem csupán az oroszok, hanem a petrográdi nagykövetségek megbízottai is Raszputyinnak tulajdonítottak. Persze sok mindent eltúloztak, de maga a tény, hogy ez a befolyás létezhet, önmagában szálka volt a közvélemény szemében. Mi több, ennek az embernek a jelenléte az udvarban meglepő és botrányos volt mindazoknak, akik ismerték kicsapongó magánéletét. Számoltam azzal a veszéllyel, melyet mindez őfelségeik hírnevére nézve jelent, és amit ellenségeik előbb vagy utóbb felhasználnak ellenük.
Az egyetlen megoldás Raszputyin eltávolítása lett volna, de mely erők okozhatták volna kegyvesztettségét? Jól ismertem a cárnéra gyakorolt befolyásának okait, hogy feltételezhessem, ettől nem kell tartania; sőt, kedvező esetben meg is erősíthette helyzetét. A háború első hat hónapja nem hozta meg a várt eredményt, és minden arra utalt, hogy a harc nagyon hosszú és igen kemény lesz. Nem várt bonyodalmak merülhettek fel, mert a háború elhúzódása gazdasági nehézségekkel járt, ami pedig zúgolódást és lázongásokat idézhetett elő. Mindez rendkívül nyugtalanította a cárt és a cárnét; mindketten gondterheltnek mutatkoztak.
Mint mindig, a zűrök és a nyugtalanság pillanataiban a vallásból és a gyermekeik iránti szeretetből merítettek vigaszt. A nagyhercegnők, ha nem is jókedvükből, de a tényeket elfogadva alkalmazkodtak a palota egyre ridegebb légköréhez. Igaz, a hasonló korú leányok szórakozásaitól eleve megfosztva, mindent könnyebben viseltek el. 1914-ben, a háború kitörésekor Olga Nyikolajevna tizenkilenc éves volt, Tatyjana Nyikolajevna pedig épp a tizenhetedik születésnapját ünnepelte. Bálban még soha nem jártak, legfeljebb nagynénjük, Olga Alexandrovna nagyhercegnő egy vagy két estélyén vettek részt.
Az ellenségeskedés kirobbanásakor csak egyetlen gondolat járt a fejükben: enyhíteni szüleik gondjait és nyugtalanságát, körülvéve őket szeretetük figyelmes és gyöngéd megnyilvánulásaival.
Micsoda példája a családi élet bensőséges és méltóságteljes megnyilvánulásának, melyet oly kevesen ismerhettek! Igaz, mindez fedve maradt az illetéktelen tekintetek elől.
XXI. fejezet.
Jekatyerinburg. A cári család halála 1918. július 16–17-e éjszakáján
Amikor május 22-én erős fegyveres kísérettel megérkeztünk Tyumenbe, azonnal a Jekatyerinburgba induló különvonathoz tereltek bennünket. Engem a cárevicstől rögtön elválasztottak, és egy negyedosztályú vasúti kocsiban helyeztek el őrszemek felügyelete mellett, akárcsak a többieket. Éjszaka elértük Jekatyerinburgot, a vonat a nyílt pályán vesztegelt.
Reggel kilenc óra felé több fiáker sorakozott fel a vonatunk mellett, és négy embert láttam a cárevics kocsija felé indulni.
Néhány perc telt el, azután az Alekszej Nyikolajevics szolgálatára rendelt matróz, Nagornij tűnt fel, karjába szorítva a beteg cárevicset, míg elhaladt az ablakom előtt; őt követték a nagyhercegnők, bőröndjeiket és kézitáskáikat cipelve. Ki akartam szállni, de az őrség durván visszalökött a kocsiba. Az ablakhoz mentem. Tatjana Nyikolajevna ment elöl kiskutyájával, keservesen vonszolva egy súlyos barna bőröndöt. Esett az eső, és láttam, amint minden lépésnél belemerül a sárba. Nagornij segíteni akart neki, de egy komisszár erőszakosan hátrább lökte. Néhány perccel később a fiákerek elhajtottak a gyermekekkel a város irányába.
Eszembe sem jutott, hogy annyi együtt töltött év
után többé ne látnám viszont őket! Meggyőződésem volt, hogy visszajönnek
értünk, és csatlakozni fogunk hozzájuk.
Teltek-múltak az órák. Vonatunk beállt az állomásra, és megpillantottam Tatyitsev tábornokot, Hendrikova grófnőt, valamint Schneider kisasszonyt, amint elvezették őket. Nemsokára Volkov, a cárné szobainasa, Karitonov konyhafőnök, Troup lakáj és a tizennégy éves kiskukta, Leonyid Szednyev került sorra. Volkovot kivéve, akinek később sikerült megszöknie, és a kis Szednyevet, akit megkíméltek, senki sem került ki élve a bolsevikok kezei közül.
Továbbra is csak vártunk és vártunk. Mi történt? Miért nem jönnek értünk? Már minden lehetséges feltételezést kimerítettünk, amikor öt óra felé Rogyionov komisszár, aki Tobolszkban csatlakozott hozzánk, belépett a kocsinkba és közölte: „Nincs már szükségünk magukra”, majd hozzátette: „szabadok”.
Szabadok! Hát elszakítanak bennünket a családtól? Mindennek vége! A bennünket eddig eltöltő izgatottságot mélységes csüggedés váltotta fel. Mit tegyünk? Mihez fogjunk? Magunkba roskadtunk!
Még ma sem tudom megérteni, vajon miért döntöttek úgy a bolsevikok, hogy megkímélik az életünket. Miért zárták börtönbe például Hendrikova grófnőt és engedték szabadon Buxhoeveden bárónőt, a cárné udvarhölgyét, miért őket és miért nem bennünket? Összekeverték a neveket vagy a beosztásokat? Rejtély!
Másnap és az azt követő napokban kollégámmal felkerestem az angol és svéd konzulokat – a francia konzul távol volt –, és megpróbáltam mindenáron valamiféle segítséget kieszközölni a foglyok számára. Mindkét konzul megnyugtatott, hogy a szükséges lépések már megtörténtek, különben sem hiszik, hogy nagyobb veszély fenyegetné őket.
Elhaladtam az Ipatyev-ház előtt, melyet ablakmagasságban bedeszkáztak. Még nem vesztettem el minden reményt, hogy találkozhassak a foglyokkal. Gyerevenko doktor, aki látogathatta a cárevicset, hallotta Botkin doktort, amint a cár nevében kérte Avgyejev komisszárt, az őrség parancsnokát, hogy engedjenek be hozzájuk. Avgyejev megígérte, hogy jelenti a kérést Moszkvának.
Gyerevenko doktor kivételével, akinek a városban volt szállása, mindannyian a negyedosztályú vasúti kocsiban laktunk továbbra is. Több mint egy hónapot kellett ott töltenünk!
Minden megbecsülésem a bátor Preston úré, az angol
konzulé, aki nyíltan harcba bocsátkozott a bolsevik hatóságokkal, veszélybe
sodorva személyes biztonságát is.
26-án parancsot kaptunk, hogy haladéktalanul hagyjuk el a permi kormányzóság területét – ahová Jekatyerinburg is tartozott – és térjünk vissza Tobolszkba. Persze gondoskodtak róla, hogy közös igazolványt kapjunk, s így kénytelenek legyünk együtt maradni, ami megkönnyítette szemmel tartásunkat. A személyvonatok azonban nem közlekedtek, az orosz és cseh önkéntesek antibolsevista seregei pedig gyorsan közeledtek, ezért a vasúti vonalakat kizárólag a katonaság átcsoportosítására használták fel, sietősen Tyumenbe szállítva a csapatokat.
Gyerevenko doktor és Mr. Gibbes társaságában egy napot az Ipatyev-ház előtt töltöttünk. Eközben két érkező fiákert vettünk észre, amelyeket egy sor vörösgárdista vett közre. Képzelhetik, milyen érzések rohantak meg bennünket, mikor az elsőben Szednyevet (a nagyhercegnők inasát) ismertük fel két őre között ülve, miközben a másik kocsihoz Nagornij közeledett. A fiáker szélére támaszkodva fellépett a hágcsóra, és fejét felszegve megpillantott hármunkat, amint tőle néhány lépésre ott álltunk mozdulatlanul. Pár pillanatig mereven ránk nézett, aztán egyetlen árulkodó mozdulat nélkül elfoglalta a helyét. A kocsik elindultak, és láttuk, hogy a börtön felé vezető útra térnek.
Ezt a két derék embert kevéssel később agyonlőtték; minden bűnük annyi volt, hogy nem leplezték méltatlankodásukat, amikor tanúi voltak, miként tépik le a bolsevik komisszárok a beteg Alekszej Nyikolajevics ágya fölé függesztett szentképeket tartó vékony aranyláncokat.
Néhány nap múlva Gyerevenko doktortól megtudtam, hogy a Botkin doktor által érdekemben tett kérést elutasították.
Június 3-án kocsinkat az ország belsejéből érkezett számos vonat egyikéhez kapcsolták, és Tyumenbe irányítottak bennünket, ahová különféle bonyodalmak után 15-én érkeztünk meg. Néhány órán belül a bolsevik vezérkar letartóztatott, és kötelezett, hogy egyéni vízumot szerezzek társaimnak és magamnak. Csak az események véletlen összejátszása révén helyeztek este szabadlábra és térhettem vissza a vasúti kocsiba, ahol a többiek vártak rám. Napokat töltöttünk kimondhatatlan nyugtalanságban, kiszolgáltatva a fenyegetésnek, hogy jelenlétünket felfedezik. Valószínűleg csak az mentett meg bennünket, hogy a tyumeni állomást ellepő menekültáradatban sikerült észrevétleneknek maradnunk.
Július 20-án a fehérek (így hívták az antibolsevista csapatokat) elfoglalták Tyument és kiszabadítottak az őrjöngő, minket kis híján kivégző bolsevikok fogságából. Néhány nap múlva az újságok közölték a Jekatyerinburg utcáin megjelent hirdetmények szövegét, miszerint „a Nicolas Romanov ex-cárra kimondott halálos ítéletet 16-áról 17-ére virradó éjjel végrehajtották, a cárnét és gyermekeit biztos helyre evakuálták”.
Végül július 25-én Jekatyerinburg elesett. Alighogy a vasúti összeköttetés helyreállt, ami hosszú időbe telt a pálya súlyos megrongálódása miatt, siettünk odautazni. Mr. Gibbes-szel a cári családot és Jekatyerinburgban maradt társainkat akartuk felkutatni.
Érkezésem másnapján először léptem az Ipatyev-házba. Felszaladtam az első emeletre, melynek szobái szolgáltak a cári család börtöneként. Leírhatatlan felfordulás fogadott. Látszott, hogy minden nyomot, ami a ház lakóival kapcsolatos, igyekeztek eltüntetni. A kályhából kiszórt hamu tele volt félig elszenesedett tárgyakkal: fogkefék, hajtűk, gombok, miegyéb, melyek közt felfedeztem egy elefántcsont hajcsatot a cárné monogramjával. Ha igaz lett volna, hogy a foglyokat evakuálták, akkor azt a legelemibb toaletteszközök nélkül tették. A falon, őfelségeik szobájának ablakmélyedésében felfedeztem a szvasztikát, a cárné kedvenc kabalajelét, melyet mindenhová odarajzolt. Ceruzával készült, és alatta a 17/30-i dátum, a házba történt bebörtönzésük ideje. Ugyanez a jel dátum nélkül megjelent az ágy fejénél, melyben a cárné vagy Alekszej Nyikolajevics feküdt. De kutatásom a leghalványabb következtetésre sem adott tápot további sorsukat illetően.
Az emeletről az alagsorba vezetett utam. Különös érzéssel léptem be a szobába, amely talán – még reménykedtem ugyan – haláluk színtere volt. A látvány a szó szoros értelmében gyászosan hatott. Fény csak egy rácsos ablakon szűrődött be, egy embermagasságú falra. A falakon és a padlón számos golyó és bajonettszúrás nyoma. Első pillatara látszott, hogy valami förtelmes bűntényt követtek itt el, és többen lelték halálukat. De kik? És hányan?
Rá kellett döbbennem, hogy a cárnak valóban nem irgalmaztak, legfeljebb azt feltételezhettem, hogy a cárné túlélte. Láttam őt Tobolszkban, amikor Jakovlev komisszár a cárért jött, s amint a veszély érzetében védelmezőn a férjére vetette magát. Láttam órákon át gyötrődni, míg reménytelenül küszködött anyai és házastársi érzelmeivel: elhagyja beteg gyermekét és kövesse férjét az életét fenyegető veszedelemben?
Igen, lehetséges, hogy mindketten ezeknek a vadállatoknak az áldozatai lettek. De a gyermekek? Őket is lemészárolták volna? Nem voltam képes elhinni. Egész lényem lázadt a gondolat ellen. Mégis, ha az áldozatok többen voltak?…
A következő napokban bejártam a környéket, a kolostort, jártam mindenütt, ahol csak feltételezhettem valamilyen nyomot. Találkoztam Sztorojev atyával, aki utoljára celebrált misét 14-én, vasárnap az Ipatyev-házban, azaz két nappal a rettenetes éjszakát megelőzően. Sajnos ő sem táplált sok reményt!
A vizsgálat csak lassan haladt. Rendkívül nehéz körülmények között indult, hisz a bolsevikoknak július 17. és 25. között bőven volt idejük bűntényük szinte minden nyomának eltüntetésére. Miután a fehérek bevették Jekatyerinburgot, a katonai hatóságok őrizet alá vették az Ipatyev-házat, és nyomozást rendeltek el az ügyben. De a szálak annyira összekuszálódtak, hogy igen nehéz volt kiigazodni.
A legfontosabb tanúvallomást néhány paraszt tette, akik a Jekatyerinburgtól húsz versztányira, északnyugati irányban fekvő Kopjatki nevű faluban laktak. Jelentették, hogy 16–17-e éjszakáján a falujukhoz közeli erdőben a bolsevikok elfoglaltak egy tisztást, ahol több napig tanyáztak. A tanúk magukkal hoztak néhány tárgyat, melyeket egy elhagyott bányagödör mellett találtak, nem messze egy hatalmas tűzrakás nyomaitól. A nyomozók felkeresték a megjelölt tisztást. A korábbiakhoz hasonló további, a cári család tulajdonát képező tárgyakra bukkantak. A nyomozást Ivan Alekszandrovics Szergejevre, a jekatyenburgi törvényszék tagjára bízták. A munka a szokásos módon, de rendkívüli nehézségek közepette folyt. Szergejev egyre inkább hajlott arra a véleményre, hogy a cári család miden tagja meghalt. A testeket azonban nem lelték, és számos tanú azt a feltételezést erősítette, hogy a cárnét és a gyermekeket elszállították. Ezeket a hipotéziseket – mint később kiderült – bolsevik ügynökök terjesztették, hogy megzavarják a jekatyerinburgi kutatás menetét. Céljukat részben el is érték, mert Szergejev csak a drága idejét vesztegette, míg rájött, hogy hamis nyomon jár. Hetek teltek el, de újabb fejleményt nem hoztak.
Elhatároztam, hogy visszatérek Tyumenbe, miután Jekatyerinburgban a megélhetés ugyancsak megdrágult. Elutazásom előtt ígéretet kaptam Szergejevtől, hogy amint valami fontosabb fordulat áll be a nyomozásban, értesít.
1919. január végén táviratot kaptam Janin tábornoktól, akit Mogiljevben ismertem meg, hogy az orosz főhadiszállás mellett működő francia katonai misszió vezetőjévé nevezték ki. Meghívott, csatlakozzam hozzá Omszkban. Néhány nappal később elhagytam Tyument, és február 13-án megérkeztem a katonai misszióhoz, melyet Franciaország delegált az Omszki kormányzóság mellé.
Kolcsak admirális különös történelmi fontosságot tulajdonított a cári család eltűnése ügyében folyó nyomozásnak. Tájékozódni akarván az eredményéről, januárban megbízta Ditériks tábornokot, hogy hozza el neki Jekatyerinburgból a nyomozati anyagot és a fellelt tárgyakat. Február 5-én pedig hívatta Nyikolaj Alekszejevics Szokolovot, a különleges ügyek vizsgálóbíróját, kérve, hogy ismertesse a nyomozás állását. Két nappal később Sztarankievics igazságügy-miniszter Szokolovot bízta meg Szergejev munkájának folytatásával. Ekkor ismerkedtem meg Szokolovval. Első találkozásunk után megértettem, hogy véleménye végleges, és nincs több remény. Én még mindig kételkedtem. – De hát a gyermekek, a gyermekek? – kiáltottam. – A gyermekeknek ugyanaz lett a sorsuk, mint a szüleiknek. Semmi kétségem sincs! – jelentette ki. – Hát a holttestek? – tudakoltam. – A tisztáson kell kutatni, ott a rejtély kulcsa, mert a bolsevikok aligha csupán néhány rossz gúnyát égettek ott három nap és három éjjel.
Ó, jaj! A vizsgálóbíró következtetéseit rövidesen megerősítette az egyik fő gyilkos, Medvegyev vallomása, aki Permben esett fogságba. Szokolov Omszkban tartózkodván, Szergejev hallgatta ki február 25-én Jekatyerinburgban. Voltaképpen elismerte, hogy a cárt, a cárnét, az öt gyermeket, Dr. Botkint és a személyzet három tagját július 16-a éjjelén megölték az Ipatyev-ház alagsorában. De nem tudott avagy nem akart semmit közölni arról, hogy a gyilkosságot követően mi történt a holttestekkel.
Pár napot Szokolov úrral dolgoztam, azután ő elutazott Jekatyerinburgba, hogy folytassa a Szergejev által megkezdett munkát.
Áprilisban Ditériks tábornok Vlagyivosztokból visszatérve – ahol Kolcsak admirális megbízásából rendkívüli küldetésben vett részt –, megkettőzött erőfeszítéssel folytatta a nyomozást. Innen kezdve az események felgyorsultak. Emberek százait hallgatták ki, és amint a hó eltűnt, hatalmas munkálatokba kezdtek a tisztáson, ahol Koptyaki falu parasztjai a cári család tulajdonát képező tárgyakat megtalálták. A bányagödröt átkutatták. Két máglya helyét azonosították, sőt talán volt egy harmadik is. Ezek a szervezett kutatások igen fontos felfedezéseket eredményeztek.
Szokolov úr türelemmel és odaadással, mindenestül feladatának szentelte magát, s így néhány hónap múltán kiváló módszerének köszönhetően sikerült a bűntény valamennyi körülményét rekonstruálnia.
XXII. fejezet
A bűntény a nyomozás tükrében
A továbbiakban ismertetem a cári család meggyilkolásának körülményeit a tanúvallomások és a nyomozati anyag alapján. A szörnyű dráma leglényegesebb momentumait, melyek – sajnos – immár semmi kétséget sem hagynak a továbbiakban, hat vaskos kéziratkötet tartalmából kivonatoltam. Bár a dokumentumok iszonyatos mészárlásról szólnak, azt hiszem, nincs jogom a borzalmak leírásán enyhíteni.
1918. április közepe táján Jankel Szverdlov, a moszkvai Központi Végrehajtó Bizottság elnöke, német nyomásra Jakovlev komisszárt Tobolszkba küldte, hogy készítse elő a cár és családja elszállítását. Parancsot kapott, hogy Moszkvába vagy Pétervárra kísérje őket. Azonban küldetése végrehajtásában az uráli önkormányzat, melynek központja Jekatyerinburgban székelt, akadályozta. Jakovlev tudta nélkül ők állítottak csapdát, hogy a cárt meggátolják elutazásában. Úgy tűnik azonban, hogy a tervet Moszkva titokban támogatta. Több mint valószínű, hogy Szverdlov kettős játékot űzött: egyfelől együttműködést színlelt báró Mirbach tábornokkal, másfelől egyetértett a jekatyerinburgi vörösökkel, hogy ne engedjék ki kezükből a cárt. Bárhogy történt is, a cár jekatyerinburgi elhelyezése a véletlenen múlt. Ipatyev kereskedőt két nap alatt kilakoltatták saját házából, melyet erős, a második emeleti ablakokig érő deszkapalánkkal vettek körbe.
Itt helyezték el április 30-án a cárt, a cárnét, Maria Nyikolajevna nagyhercegnőt, dr. Botkint, továbbá három háziszolgájukat: Anna Gyemidovát, a cárné szobaasszonyát, Csemadurovot, a cár belső inasát és Szednyevet, a nagyhercegnőt kísérő inast.
Eleinte alkalmilag összeverbuvált katonák alkották az őrséget, melyet sűrűn váltottak. Később kizárólag a Sissert üzem és a Zlokazov testvérek gyárának munkásai képezték az őrséget.
Felettesük Avgyijev komisszár, a „speciális rendeltetésű ház” – ahogy az Ipatyev-házat elnevezték – parancsnoka lett.
A foglyok életkörülményei itt jóval kellemetlenebbek voltak, mint Tobolszkban. Avgyijev megrögzött iszákos lévén, minden durvaságát szabadjára engedte, és alárendeltjeivel azon törte a fejét, milyen újabb megaláztatással tudja kínozni az őrizetére bízottakat. El kellett tűrniük ezeknek a közönséges és aljas embereknek a jogtiprásait, zaklatásait, és engedelmeskedni szeszélyeiknek.
Május 23-i
Jekatyerinburgba érkezésüket követően a cárevics és három nővére csatlakozott a
házban őrzött szüleikhez. Az aggodalmakkal teli távollét után találkozásuk a
szomorú körülmények és a jövő fenyegető bizonytalansága ellenére nagy örömükre
szolgált. Néhány óra múltán megérkezett Karitonov konyhafőnök, az öreg lakáj,
Troup és a kis Szednyev kukta. Tatiscsev tábornokot, Hendrikov grófnőt, Schneider
kisasszonyt és Volkovot, a cárné szobainasát egyenest a börtönbe vitték.
24-én Csemadurov megbetegedett, így átszállították a börtönkórházba; később meg is felejtkeztek róla, így menekült meg csodával határos módon a haláltól. Néhány nap múlva Nagorny és Szednyev is a ház lakói lettek. A minimális személyzet, melyet a foglyok mellett meghagytak, egyre fogyatkozott. Szerencsére Botkin doktor, akinek önfeláldozása példátlan volt, velük maradhatott, akárcsak a hűség minden próbáját kiállt Anna Gyemidova, Karitonov, Troup és Szednyev. A szenvedések idején Botkin doktor jelenléte nagy vigaszukra szolgált a foglyoknak; ápolta őket, közvetített köztük és a komisszárok között, valamint igyekezett megvédeni őket az őrség durvaságaitól.
Fordította: Karner
András
[1] Oroszország 39 kormányzóságában a végrehajtó hatalomban részt vettek a tartománygyűlések (zemsztvók) képviselői, akik a kormány gazdasági érdekeltségeivel, iskolák és kórházak alapításával foglalkoztak. Ugyanazon kormányzóságban kerületi zemsztvók is működtek.
[2] Wyrubova asszony végül hosszú lábadozást követően felgyógyult sebesüléséből, de a baleset következményeit élete végéig viselte.
[3] Egy 1914. augusztus 31-i cári ukáz Szentpétervár nevét Pétervárra változtatta.