Pomogáts Béla

 

A becehegyi szőlősgazda

 

A magyar múlt és a magyar kultúra „térképén” vannak, mondhatni, mitikus emberi-történelmi státusok. Nem szerepek, hanem a közvélekedés és a hagyomány által megszentelt emberi és művészi életstratégiák és sorsok, amelyek részei annak a nemzeti mitológiának, amelyet különben minden nemzet féltő gonddal őriz és gondoz. Nemcsak a mindenki által igen magasra értékelt eszmék és történelmi ereklyék tartoznak közéjük, mint amilyen számunkra, magyarok számára a nemzeti függetlenség, a személyes szabadság ideálja vagy a piros-fehér-zöld lobogó, a nemzeti címer és a Szent Korona, hanem köznapi fogalmak és foglalatosságok is, például a költészet és a bor, ez a kettő ugyancsak ott van nemzeti panteonunk hagyományos értékei és relikviái között. Ennek a két, mondhatnám, „nagyon magyar” (igaz, más nemzetek gondolatvilágában is igen fontos helyet betöltő) értéknek volt igen jeles képviselője az a költő és szőlősgazda, akire most itt Györökön, a Balaton végtelen perspektívájával szembesülve (vagy csak erre gondolva) emlékezünk. Természetesen Takáts Gyulára: a Balaton és Somogyország költőjére és a neves becehegyi szőlősgazdára gondolok.

Hogy egy költő eleve vonzalmat érez a szép tárgyak, tájak, festmények és asszonyok iránt, az nem lehet meglepő, hiszen a költészet mindig küldetésének tudta azt, hogy a „szépség” élményével gazdagítsa, akár nevelje az emberi szíveket. Takáts Gyula mindig a „szépség” költője volt, aki kivételes érzékenységgel figyelt ennek a „szépségnek” a megnyilvánulásaira. Azokra az ünnepi élményekre, amelyek az emberi szívet felül tudják emelni a sivár köznapokon és megújuló szellemi erőforrásokat nyitnak meg. Mindig észrevette a világban érvényesülő harmóniát, köszöntötte, megünnepelte, és ha úgy hozta a sors, megsiratta. Életművének ez a harmónia volt az egyik fontos ihletője és rendezőelve – a mögöttünk lévő zavaros évszázadban ennek a harmóniának a jótékony hatalma mellett érvelt, ezt a jótékony hatalmat mutatta meg a teremtés dolgaiban. Mintha Isten szándékait tolmácsolta volna a „szépség” költői ünnepeiben.

Takáts Gyula ennek a „szépségnek”: a való világ tárgyain, a természeten és a kulturális hagyományokon lelkesült örömnek a költője, birtokosa, őrzője, gazdagítója volt. Mint ilyen, ritka emberi és költői jelenség egy olyan világban és kultúrában, amely természetesen nagyon is indokoltan, inkább a csalódásokról, a megpróbáltatásokról ad számot, és nem a lélek ünnepi pillanatairól. Igaz, Takáts Gyula költészetében is megjelentek azok a tapasztalatok, amelyeket az egyetemes emberi sorsot vagy a magyarság sorsát figyelve és átélve kellett szereznie. Verseinek van egy tragikus tartománya is, ez rendre reflektált mindazokra a tapasztalatokra, amelyekkel nemzedékének és nemzetének meg kellett küzdenie. Ezekkel a tapasztalatokkal állította szembe, mint a biztos szellemi önvédelem eszközeit, a köznapok világának: a dunántúli tájnak, hagyománynak és kultúrának, és természetesen a bor kultúrájának a mélyen átélt élményeit.

Alakja mára a klasszikusok közé emelkedett, ott látjuk őt azon a magaslaton, ahol a két Kisfaludy, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Babits Mihály, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Csorba Győző, Nagy László, Fodor András és a magyar költészet többi dunántúli klasszikusa található. Most mégsem a klasszikus költőről szeretnék szólani, inkább arról az emberről, aki atyai barátunk volt, akinek becehegyi asztalánál oly sok régi történet hangzott el (természetesen a boros poharak emelgetése közben), akinek mindig szívügye volt a Dunántúl magyar szellemi, irodalmi élete. Takáts Gyula a maga költői, írói munkássága mellett számos kulturális és irodalmi intézmény, így a Berzsenyi Társaság és a Somogy című folyóirat szellemi irányítása és ösztönzése által is beírta nevét a magyar művelődés és természetesen a dunántúli kultúra történetébe.

A Dunántúl költőjétől szinte amolyan „kulturális idol” lett a múló évtizedek során: miközben sokan mások – a divat vagy éppen a politikai helyezkedés következtében – nem is egy alkalommal átformálták személyiségüket, ő maradt, aki volt, úgyszólván az „állandóság” intézménye- és jelképeként. Annak idején Jékely Zoltán a Fészek Klub közönség előtt, a költő hatvanötödik születésnapján, valóságos „emberföldrajzi fantasztikumnak” nevezte Takáts Gyulát, egyszerűen azért, mert ebben a viharos huszadik században és viharos Közép-Európában valami olyat képviselt életével, egyéniségével, ami maga is „fantasztikum”: az állandóságot, amit már az is mutat, hogy ugyanabban a kaposvári házban töltötte egész éltét, ahová kisgyerekként került. Igen, az állandóság szervesen hozzátartozott Takáts Gyula egyéniségéhez, sőt valósággal mitikus figurává tette őt, minthogy jelenkorunkban, midőn minden recseg-ropog, bomlik-omladozik, az állandóságot birtokolni és képviselni maga olyan vállalkozás és teljesítmény, ami szinte mítoszba illik. Ráadásul Takáts Gyulában semmi sem volt a mitikus hősök jellemvonásaiból, például annak a Sziszüphosznak a karakteréből, aki Camus-nél oly „heroikus pesszimizmussal” görgeti maga előtt azt a sziklát, amely az emberi sorssal azonos. Takáts Gyula sohasem akart hérosz lenni és sohasem volt pesszimista, a személyiségében, sorsában és költészetében jelen lévő állandóság elemi természetességgel párosult.

Emberi és emberléptékű állandóság volt az övé, a klasszikusok bölcsességéhez és derűjéhez hasonlatos, volt benne valami tizenkilencedik századi. Ezt dicséretére mondom, nem kevés nosztalgiával, hiszen a zaklatott, frusztrált és neurotikus huszadik században s a magyar történelem e mostani zaklatott, frusztrált és neurotikus évtizedében milyen jó is volna az a klasszikus nyugalom és biztonság, amely mondjuk a tizenkilencedik század nagy részében uralkodott.

Takáts Gyulának már egyénisége és megjelenése is ilyen állandóságot és biztonságot sugallt. Emlékszem, hajdanán vele és Jékely Zoltánnal hármasban ültünk be a Széchenyi-hegyen található, régen Golf-klubnak, akkoriban Vörös Csillagnak nevezett szálloda vendéglőjébe, s Jékely a ruhatárnál „alispán úrnak” szólította barátját: ezt a megszólítást egyetértő s tisztelgő fejbólintással nyugtázta a ruhatáros és a főpincér, hiszen Gyula megjelenésében valóban volt valami a régi megyei urakéból. Tiszteletet parancsolt és bizalmat keltett, mint egy nemes szokás, amely túlélte a huszadik század vad viharait és értékpusztításait.

Ezzel az „alispáni” biztonsággal és állandósággal találkozhattam szinte minden nyáron Takáts Gyula becehegyi házában: aranyló bor és mézízű őszibarack társaságában, a verandán, a balatoni táj szélesvásznú panorámája előtt. A szigligeti alkotóházból keltünk útra Gyula látogatására, valamikor még az ősidőkben Nagy László, később Fodor András, Réz Ádám, Bertók László, Csukás István és mások társaságában. Ezeknek a látogatásoknak az emlékét őrzi Takáts Gyula nevezetes vendégkönyve, amely annak idején Bacchus könyve címmel nyomtatásban is az olvasó elé került. Becehegy maga is mitikus táj volt számunkra: mintha egy futó pillanatra valami öröklétbe léptünk volna át, évről évre ugyanaz a táj, a bor, a barack, és semmit sem változott Takáts Gyula.

Ez a biztonság és állandóság a természetes otthonosság érzésével párosult, pontosabban a biztonság és állandóság érzéseinek forrása és fenntartója az otthonosság volt. A mögöttünk lévő zaklatott évszázadban igen ritka volt ez az otthonosság, a mi irodalmunkban talán csak olyanok mutattak rá példát, mint Illyés Gyula, Tamási Áron, Weöres Sándor – és Takáts Gyula. Hogyan is mondta Tamási Áron az Ábel Amerikában utolsó lapjain, nevezetes szavak voltak ezek, nemegyszer idézzük őket: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Takáts Gyula valóban otthon volt a világban: Kaposváron, Becehegyen, Magyarországon (de Itáliában és Hellászban is!). Költészete és emberi példája mellett – mindkettővel szoros összefüggésben – szellemi örökségként ezt az otthonosságérzést, mondhatni: az otthonosság szép emberi és költői mítoszát hagyta ránk. Gazdag érzelemvilágot, amely talán csak a költészet és a borozgatás világában virul ki igazán. Biztos vagyok benne, hogy az otthonosságnak ez a szép érzése hatja most át balatongyöröki találkozónkat is.

 

 

A nemzet szívében

 

Balatonszárszó, hasonlóan nem egy olyan községhez, amelyben a „magyar tengerhez” érkező látogató nemcsak a természet megejtő varázsával, hanem nemzeti kultúránk alkotó szellemével is találkozik, költőkről, irodalmi mozgalmakról nevezetes. Mintha a Teremtő egyszerre kívánta volna bemutatni a teremtett világ és a benne élő emberiség arculatát: az első maga a megnyugtató békesség, a második nemegyszer a figyelmeztető tragédia – József Attila, Latinovits Zoltán, B. Nagy László korai és értelmetlen halálára gondolok. Rónay György emléke, legalábbis számomra, mintha mindkét tapasztalatot felkínálná: élete maga volt a teljesség, hiszen amit alkotott – és nemcsak műveivel, hanem kulturális, keresztény és nemzeti szolgálatának maradéktalan vállalásával és betöltésével –, az olyan örökséget hagyott ránk, amely ma is vigasztaló és iránymutató lehet. Ugyanakkor korai halála, hiszen midőn eltávozott, még nem töltötte be hatvanötödik életévét, irodalmunk szárszói kötődéseinek fájdalmas múltjához tartozik. Ha arra gondolok, hogy még hány verseskötet, regény, irodalomtörténeti és bölcseleti műve maradt megíratlanul, érzem a fájdalmas hiányt. Az emberi sors fölött azonban a Gondviselés rendelkezik, és nekünk most: Rónay György születésének századik évfordulóján mindenekelőtt hálát kell adnunk a Gondviselésnek azért, hogy Rónay Györgyöt adta nekünk.

Művei ott sorakoznak a könyvespolcon, és emléke, holott már egy emberöltő óta nincs velünk, ott van a szívünkben – nemcsak egykori tanítványai, munkatársai, olvasói szívében, hanem, ezt meggyőződéssel mondhatom, a magyar irodalom szívében, a nemzet szívében, amelynek hűségesen őriznie kell azokat az eszményeket, amelyeket Rónay György képviselt. Az író, akire most emlékezünk, nem volt politikus, legalábbis a fogalom manapság elterjedt értelmezése szerint, amikor a politika hatalmat, karriert, vagyont jelent. Talán kevesen tudják, hogy egy időben, a második világháborút követő esztendőkben Barankovics István kereszténydemokrata pártjának képviselője volt: nem politikus volt, hanem a szó eredeti értelmében népképviselő. Csak futólag jegyzem meg, hogy megérne némi kis búvárkodást Rónay György képviselőházi tevékenységének, például megszólalásainak dokumentálása. Tanulni lehetne tőle, mindaz, amit akkor képviselt, valóban keresztény és demokrata volt.

Amiről most szóltam, azt akár feladatnak is lehetne tekinteni, eljárhatnának ebben Balatonszárszó vezetői is. Akire most emlékezem, az elsősorban mégsem a közélet képviselője, hanem a költő, az elbeszélő, a tanulmányíró, aki történelmünk drámai évtizedeiben védelmezte és tartotta magasra a személyes szabadság, az európai kultúra és a keresztény humanizmus igazságait. Életműve, akárcsak élete példája, ma már megkerülhetetlen, hozzátartozik ahhoz a nemzeti örökséghez, amely nélkül nem ver a nemzet szíve. Ez az örökség külön balatonszárszói örökséget is jelent, hiszen a kis ház, amely előtt állunk, Rónay György otthona és műhelye volt. Ahol menedéket és békességet talált, a közélet viharaiban. Október Szárszón című versét szeretném idézni végezetül, most egy mostani szárszói október napjaiban: „Azt mondod, néha deret hoz már a reggel? Tudom. Én is szoktam tükörbe nézni. / A jégvirág azért tovább virít a kertben. A darázs is tovább gyűjti a mézet. / Hogy éjszaka vadgesztenye kopog a háztetőn, mint mikor koporsót szögelnek? / Tudom. Reggel összeszedem az unokámnak. Utána megnyesem a málnást, / hogy jobban teremjen jövőre. Minden évben ki kell ritkítani. / Amíg élünk, ritkítjuk a bozótot. / S ha már mi nem, ritkítja más. / Mit akarsz még? Hiába zörgeted a nádat, jövőre az is újrazöldül. / Júniusban majd újra eljövök, hallgatni a nádirigókat.” Szeretnék hinni abban, hogy itt, Szárszón, Rónay György emléktáblája előtt a jövőben is: minden esztendőben találkozhatunk, és emlékezhetünk arra, ahogy a költő a nádirigókra figyelt.