Pomogáts Béla

Kívül és belül

Jegyzetek a száz esztendeje született Ottlik Gézáról

Ottlik Géza mindig távol maradt az irodalmi élet küzdelmeitől és hajszáitól, nem csatlakozott a hivatásosak céhéhez, valamiképpen egész írói pályája során a „kívülálló” nehéz szerepét vállalta. Irodalommal foglalkozott, s ezért nem maradt ideje az irodalmi élet számára, nem „irodalmár” volt, hanem író. Érthető gyanakvással figyelte azokat, akik a kávéházi asztaltársaságok vagy a szerkesztőségek „nyüzsgésében” találták meg tennivalóikat, és az irodalom hivatalos fórumain tanúsított hangoskodással igyekeztek pótolni vagy kiegészíteni a műveket.

Írói életrajza is a „kívülállóé”: a katonaiskola elvégzése után, levetve az uniformist, az egyetemen matematikát és fizikát tanult. Keveset írt, eleinte csupán néhány elbeszélést, tanulmányt és könyvbírálatot, nevét mégis szárnyára kapta a hír; az érvelő értelem és a hűvös előkelőség, amely írásait átjárta, igen gyorsan megnyerte a szerkesztők rokonszenvét.

Írásait a legjobb folyóiratok: a Nyugat, a Magyar Csillag, az Ezüstkor, a Vigilia, a Válasz és a Magyarok közölték. Írói pályájának első huszonöt éve alatt mindössze egy vékony elbeszéléskötetet jelentetett meg, az 1941-es Hamisjátékosokat. 1946-ban Rakparton című novellájával, Déry Tibor, Sőtér István és Mándy Iván társaságában, első díjat nyert a Közoktatásügyi Minisztérium elbeszélés-pályázatán. 1957-ben adta ki Hajnali háztetők című, egy kisregényt, tizenhat elbeszélést és két mesét tartalmazó kötetét, ez akkor valósággal lázba hozta az irodalmi életet, és természetesen az olvasókat. Még erősebb, máig tartó visszhangot keltett következő műve: az 1959-ben megjelent Iskola a határon című, hamarosan idegen nyelvekre is lefordított regénye. Azután több könyve is napvilágot látott, 1969-ben elbeszéléseinek Minden megvan című gyűjteménye, 1980-ban Próza című, tanulmányokat és bírálatokat magában foglaló könyve, 1989-ben A Valencia-rejtély című próza- és drámakötete, 1993-ban pedig, a nagyregény „posztumusz” folytatásaként, a tulajdonképpen befejezetlenül maradt (Lengyel Péter gondos szöveggondozó munkája nyomán az olvasó elé kerülő) Buda című regénye. Ezek mellett (kevesen tudják) 1979-ben egy angol nyelvű bridzs-szakkönyvet (Adventures in Card Play) is közreadott. Valóban nem hasonlított azokhoz, akik mámoros íráskészséggel dolgoztak, s napi edzésnek tekintették az alkotómunkát. Akkor fogott csak tollat, akkor sem szívesen, ha súlyos mondanivalója volt, ha a valóság képe és az értelmezés rendező ábrája tökéletesen egymásra talált.

Ez a rendező ábra általában valamely különleges figura művészi rajzában öltött alakot. Szebek Mikós, Both Benedek vagy Medve Gábor – Ottlik hősei – a valóság zavaros jelzéseinek értelmezői, ember és világ homályos konfliktusainak „rezonőrjei”. Általuk, személyiségük rendkívül gazdag és bensőséges ábrázolásán keresztül vonta Ottlik a megismerés körébe s mutatta be modellszerűen a megfigyelt társadalmi és morális konfliktusokat, általában az emberi személyiség és a valóság viszonyát. Hősei, mondhatnók, „közérzettípusokat” keltenek életre. Jellemző közérzettípusait mindig saját írói egyénisége kifejezésének érezhetjük, és ezek a lelki típusok egy meghatározott vonalú fejlődés ívén helyezkednek el. Ezt az ívet úgy kell elképzelnünk, mint amely a szkeptikus iróniától halad a görög gondolkodási hagyományokat követő bölcseleti sztoicizmus felé, és az ismeretelméleti nyugtalanság világából jut el az etikai biztonság állapotába.

Ottlik a húszas években szerezte első tapasztalatait, felismerései és élményei nem engedték, hogy egy rendezett, törvényeknek engedelmeskedő világ képzetét alakítsa ki. Válságok közelében kellett tájékozódnia: mögötte egy vesztett háború, előtte egy még borzalmasabb világégés mindjobban érezhető bizonyossága, körülötte semmibe hullottak a régi értékek és a régi hitek. Általános zűrzavart, megbomlott emberi rendet kellett tapasztalnia. A világot kényszerű módon mint véletlenek szeszélyes halmazát látta, agnosztikus kételkedéssel és hitetlenséggel hajolt az élet és az elméletek fölé.

Írásainak következésképp bölcseleti célzata és mondanivalója van. Hősei és történetei mindig hordoznak valami „második” jelentést, mondhatni „titkos” jelentéstöbbletet, mindig túlnőnek önmagukon, általánosabb történelmi és társadalmi tapasztalatokat fejeznek ki, valamely emberi magatartás és életrend jelképét rajzolják elénk. Ottlik nem egy adott emberi társadalom helyzetét vizsgálta, hanem általában az emberi társadalmak, a közösségi szerveződések belső természetét, az emberi személyiség és a társadalom általánosabb viszonyát: sorstípusokat, etikai változatokat, magatartásmodelleket írt le és elemzett.

Mindez bizonyos mértékig átalakította az írói mesterség és hivatás hagyományos szabályait. Ottlik írásai nem a klasszikus regényíró teremtő szenvedélyének lázában vagy ábrázoló terveinek rendjében formálódtak, hanem a modellekkel kísérletező gondolkodó műhelyének sajátos törvényei szerint. Írásának különleges feladatot szánt: valamely emberi közérzet, élethelyzet vagy viselkedésforma mélyebb értelmét kereste. Novellái és regényei ezért „parabolák”, a példázat módszerével foglalják össze a modern ember filozófiai és szociális, etikai és kulturális természetéről kialakított képet. Ez a „parabola” természetesen más, mint a régebbi, általában tanító célzattal készült példázatos történetek: Ottlik nem tanítani akart, hanem tanúsítani és következtetésekre jutni.

Műveinek szerkezete is más, mint a példázatos csattanó érdekében lekerekített elbeszéléseké, írásainak rendkívül intenzív és szuggesztív valóságtartalma van. Novellái és regényei mintegy két információs rétegre bonthatók: az első réteg a közvetlen valóságot ábrázolja, úgy, ahogyan azt a részletek hitelességének „stendhali” poétikáját követő írók tették. Ez a réteg a valóság realisztikus ábrázolását mutatja: minden mozzanatában és epikai összefüggésében hiteles, valamilyen tapasztalati valóságra utal. Az írásmű igazi jelentését azonban nem ez hordozza, hanem a második: a filozófiai, antropológiai és etikai általánosítások információs rétege. Ez a második szféra az első mögöttes terében helyezkedik el.

Ezt a „megkettőző” epikai szerkezetet mutatják Ottlik regényei: a Hajnali háztetők című kisregény és mindenekelőtt a nevezetes Iskola a határon. Az első igazi művészregény, valójában az „életművészet” regénye, amely ugyanakkor alapvető emberi magatartásmódokat hasonlít össze, pontosabban ütköztet meg egymással, és ennek során alakít ki sajátos filozófiát: a szkeptikus irónia életbölcseletét. A második látszatra pedagógiai regény, amely a két világháború közötti korszak nevezetes kőszegi katonai nevelőintézetének ábrázolása által mond kritikai véleményt e korszak társadalmáról, hivatalos ideáljairól és értelmetlenné vált emberi kapcsolatairól. Valójában ennél jóval több, példázatos jelentése van: az emberi személyiség és egy arctalan hatalmi rendszer konfliktusának ábrázolásában a szabadság mellett tesz hitet.

A katonaiskola ábrázolása ugyanis nemcsak egy adott nevelési rendszer, közvetve a két világháború közötti magyar társadalom és az emberi kapcsolatok egész rendszerének kritikáját rejti magában, hanem valami általánosabb történelmi, mondhatnám, antropológiai tapasztalat hordozója is. Ember és világ áll szemben egymással: az ember, aki szép terveket melenget magában, szabadságról és boldogságról álmodik, és a világ, amely sorra elbuktatja, kudarcra ítéli ezeket a terveket, és merev szabályaival korlátok közé szorítja az álmokat. Mit tehet az ember? – ezt kérdezi a regény. Lázadhat, mint Medve Gábor, aki reménytelenül is szembeszáll a számára gyűlöletes törvényekkel, vagy visszavonulhat az élet bensőbb köreibe, mint Bébé vagy Szeredy. Ez utóbbi szemlélődéssel, töprengéssel védekezik, s megpróbálja megérteni a körülötte élő világ rejtelmes törvényeit. Ennyiben Ottlik regénye egy lehetséges emberi magatartás filozófiai vizsgálata.

A regénynek mindezek mellett az emberi létezés végső értelmére irányuló és kérdező mondanivalója van. A zárófejezetek szerint Medve Gábor 1942-ből való naplójában egy hosszabb elmélkedés olvasható a magányról, a közösségvágyról és a szeretetről. E feljegyzések szerint a „fogható valóság felszínén” nem is képzelhető el igazi emberi szolidaritás, minden szeretet „tehetetlen és közönyös”. „Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.”

Mi lehet ez a „teljesebb kontinuum”? Az ideák világa, a transzcendencia? Ha az érzékelés és az idő által meghatározott valóság hamis, kell lennie egy másiknak, amely magyarázatot ad a látszatok ellentmondásaira. Ottlik ennek a másik, teljesebb valóságnak a képzetéhez és hitéhez menekül. Úgy gondolja, hogy annál erősebbek lehetnek a lélek közösségi kapcsolatai, minél teljesebben ismeri fel önmagában ezt a valóság mögött ható igazabb valót.

Példázatosak a Próza és A Valencia-rejtély című kötetek írásai is. Kevés közöttük a szabályos elbeszélés, esszé vagy kritika: minden írás vallomás. Ottlik színibírálóként, tanulmányíróként is önmagáról, pontosabban világképéről, művészi ízléséről és eszményeiről beszél. A személyes-vallomásos kifejezésmód mégsem jelent szubjektivizmust, inkább a művészi igazságkeresés benső igényére utal. A Próza tárcái, arcképvázlatai és nyilatkozatai a művészet valódi értékei mellett tesznek hitet. Ottlik Géza az írói igényesség, a művészi kultúra nélkülözhetetlenségét hirdeti.

Az esztétikai igényességet morális igényességgel kötötte egybe: a művészi érték alkotóelemének tekintette az igazságkeresést, a felelősségtudatot. Apró megjegyzésekből, máskor a tárcatörténet vagy az önéletrajzi anekdota példázatos jelentéséből derül ki, hogy miben látta az író feladatát, a műalkotás rendeltetését. Leszűrt tapasztalatot adott, végiggondolt elveket fogalmazott meg. Nemcsak saját írói létének alakulására adott magyarázatot, kifejtette a prózaírás szabályait, a mesterség törvényeit is. Lényegre törő fogalmazásban, szellemesen világította meg egy értékben gazdag írói életmű hátterét, amelyben egyszerre tudott „kívül” és „belül” maradni: kívül az irodalmi élet nemegyszer megosztó és fölösleges csatározásain, és belül azon a titokzatos körön, amelyben az emberi létezés vallató kérdéseire lehet keresni a feleletet.

Költő a költészetről

Jegyzetek Nemes Nagy Ágnes ars poeticájához

A költészetnek, mondhatnám így is: a versnek és a versírásnak, a költők, közöttük klasszikus és modern magyar költők meggyőződése szerint, az emberi lélek, az emberi közösség és mindezeken túl a történelem, sőt a világmindenség rendjének alakításán, mi több, létrehozásán kell munkálkodnia. A magyar „ars poetica”-hagyomány igen sok képviselőjét idézhetném fel, megelégszem most József Attila nemegyszer citált axiómájával; ez az Irodalom és szocializmus című, Művészetbölcseleti alapelemek alcímű 1930-ban tartott előadásában található. Nos, a költő itt a következőket jelenti ki: „szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”. Valójában minden magyar költő, ha csak a huszadik századi irodalmunkra gondolok, Ady Endrétől és Babits Mihálytól Illyés Gyuláig és Radnóti Miklósig, Weöres Sándortól és Pilinszky Jánostól Nagy Lászlóig és Juhász Ferencig a költészetnek ezt a transzcendenciáját vallotta, és természetesen ennek az egyszerre régi és modern meggyőződésnek a nyomán végezte munkáját Nemes Nagy Ágnes is.

Nem egy alkalommal beszélt arról, hogy a világban a költészetnek kell(ene) értelmes szellemi és erkölcsi rendet teremtenie, következésképp az ő nemegyszer méltatott intellektualizmusa nem bölcseleti eszmék megszólaltatását jelenti, nem gondolati kategóriák kialakítására törekszik, hanem állandó eszmélkedésre, amelyet a személyiség benső világából érkező késztetések vagy éppen indulatok mozgatnak. Az ő verse nem pusztán gondolatokat közvetít, ez, mint mondta, az esszé feladata, hanem a gondolkodás szenvedélyét rögzíti képekbe, látomásokba és mítoszokba. Az intellektuális költészet feladatát az eszmélet képviseletében látta, a fogalom József Attila-i értelmezésében, miként azt a neves költőtárs Eszmélet című versének elemzésében kifejtette.

Így kapott Nemes Nagy Ágnesnél a költői mesterség mintegy felfedező és értelmező szerepet. A költői megfogalmazás nála azoknak a rejtjeleknek a megfejtésével azonos, amelyeket a modern világ és az emberi lélek feltáratlan mélysége vagy éppen az ember és a kozmosz szembesítése kínál a kor gondolkodóinak. Titkok megfejtése, ismeretlen valóságok megnevezése: ennyi a mesterség. A bibliai mítosz szerint Ádám első dolga volt, hogy nevet adjon a paradicsom állatainak. Az értelem egyik legfőbb feladata mindig ez marad: nevet kell adni az ismeretlennek, el kell különíteni, a megismerés fényébe kell vonni a lét kusza ábráit, folytonosan változó és alakuló jelenségeit. A tudomány meghatározásokkal és képletekkel végzi el ezt a feladatot, a költészet képekkel, látomásokkal és mítoszokkal.

Nemes Nagy Ágnes tudatosan vállalta a költészetnek ezt a küldetését. Egyik nyilatkozatában így beszélt: „Ma nagyjából azt hisszük, hogy a költészet a tudatosítás egyik eszköze. Minduntalan a tudat homályos részeivel foglalkozunk, hogy megnevezhessük azt, ami eddig névtelen volt. Ez pedig nem könnyű dolog, sem költőnek, sem olvasónak. Hadd idézzem Rilkét: »Határainkon megvetjük a lábunk, s a Névtelent magunkhoz tépjük át.« Legalább egy hajszállal szélesíteni az érzelmi megismerés körét: ezt véljük a költő feladatának.” Ezzel a feladattal birkóznak az ő versei is. Látszólagos elvontságukat az okozza, hogy eddig névtelen érzések, még inkább sejtések kifejezései. Az eddig meg nem nevezett és most versbe fogott mozzanatok viszont csupán érzelmi úton, a képzelet és a sejtések útján vehetők birtokba; azaz a versolvasó nem redukálhatja a művek struktúrájában munkáló élményt valamely szótári fogalomra. Ha azt akarnók közölni, hogy miféle emberi érzések vagy sejtelmek öltenek testet e versekben, nem válaszolhatnánk kész fogalmainkkal: az egész verset kellene válaszként elmondanunk.

Nemes Nagy Ágnes megnevezhetetlen sejtéseinket akarta az eszmélkedés értelmező rendjébe vonni. Talán nem lebecsülendő jellemvonása, hogy e hivatásra nem a választottak próféta-önérzetével készült, hanem a gondolkodó ember kételyeivel. Az, hogy az emésztő küzdelmet mégis vállalta, arról árulkodott, hogy valamiképp a közhasznú eredményre is számot tartott. A mesterség nemcsak heroikus, egyszersmind pesszimista vállalkozás volt, nem értékek kivívásának lehetősége és esetleg drámája, hanem közhasznú eredmények megszerzésének eszköze is. Nemes Nagy Ágnes szemérmesen palástolt, mégis nyilvánvaló közösségi hivatástudattal dolgozott. Műveitől erkölcsi hasznot várt, következésképp az ismeretlen megértésének igényét, a világosság és a rend vágyát, az igazság és az értelem eszményeit akarta közvetíteni. Noha tudta, hogy, miként ő maga mondotta, „a vers hatása többnyire rejtettebb és hosszú távú, mint a retardált gyógyszereké”.

A jelenségek és tapasztalatok értelmezésének költői igénye általában a versformálás absztrakt módszerére utal. Így van ez Nemes Nagy Ágnes esetében is: ahogy elkerülte az életrajzi mondanivalót, az empirikus élményeket, úgy vetette el a leírást, a szemléletességre törekvő képalkotást. Módszere az absztrakció, vagyis nem a natúrát követte, nem eseményekről számolt be, nem látványokat érzékeltetett. Metaforáinak komplex szerkezetében emberi állapotokat, gondolati felismeréseket vagy küzdelmeket akart érzékletessé tenni. Tapasztalásai és megfigyelései nem közvetlenül ömlöttek a versbe, hanem mintegy elraktározódtak az emlékezetében, s a mondanivaló (a költői üzenet) „hívására” álltak arra a helyre, amelyet a gondolat minél érzékibb megjelenítésének igénye számukra kijelölt. A valamikor látott és megőrzött jelenségek, mozdulatok, színek sorra elnyerték jelentésüket.

Nemes Nagy Ágnes költészetében igen nagy szerepe van az érzéki valóságnak, a megfigyelésnek, a konkrét dolgok láttatásának, ezek a konkrétumok azonban mindig valamilyen magasabb összefüggésrendszer részei lesznek, és a költői alkotásban alakot öltő szemlélet rendre eltávolodik a megfigyeléstől, a konkrétumok kutatásától. A konkrét élménytől és képstruktúráktól való eltávolodás oka a kifejezni akart lelkiállapot, a gondolat vagy az érzelem bonyolultsága. „A modern vers – mondta Nemes Nagy Ágnes egy nyilatkozatában – általában bonyolult, mert bonyolult dolgokat akar tisztázni. A mai költészet homálya voltaképpen világosság-igény.” E bonyolultság, pontosabban elvontság okozza azt, hogy a vers mindinkább elszakad a látványtól a látomás és a mítosz irányában.

Nemes Nagy Ágnes versei látomásosak, a vizionárius elemek hátterében azonban ott vannak a megfigyelések, szervezetük a rendező-teremtő képzelet munkája nyomán születik. E képzelet olykor csak éppen átalakít, egy elemet mozgat meg, egy színt tesz fakóbbá vagy élénkebbé. A rajzból mégis rendkívüli evokatív erőt sugárzó szimbólum lesz. Ilyen például az Eszmélet pontosan szerkesztett virág-metaforája, a kiüresedő, sorvadó eszmélet eme döbbenetes ábrája. Máskor teljesen átformálja, látomássá emeli a valóság elemeit, különösen a Napforduló verseiben, melyek mintegy külön kozmoszt, sajátos világot teremtenek: növényekkel, éggel, emberekkel.

A látomás arra való, hogy az elemek elrendezése, megtoldása vagy eddig ismeretlen távlatba állítása révén a költő névtelenül létező állapotokat vagy fogalmakat jeleníthessen meg, hozzon érzékletes közelbe. Ugyanezt a feladatot látja el a mítosz. A mítoszt mindig különös asszociációs mező veszi körül. Nemes Nagy Ágnes ezt az asszociációs lehetőséget használta ki, vagyis nemcsak a vers fogalmi és metaforikus rétegeinek, hanem a mítoszban rejlő hagyományos és közismert tartalmaknak is információs szerepet adott. Így sokkal bonyolultabb, rejtettebb mondanivalók voltak közölhetők, a mítosz asszociációs környezete felerősítette a vers információs és evokatív lehetőségeit. „A mítosz – hangoztatta maga a költő – énelőttem csak hangszekrénye a mai dallamnak. Régi tömlő új borral. Asszociációink egyik rétege.”

Nemes Nagy Ágnes mitikus költészete valójában a huszadik századi (modern) ember keserves tapasztalataival veszi fel a küzdelmet. Jellegzetesen korunkbeli személyes drámát élt át: az ember eltávolodását önmagától, világától, elidegenülését eszményeitől, egyszersmind azt a küzdelmet, amelyet ezzel az idegenséggel folytat identitásának visszaszerzéséért. A magány, a szorongás, a létezés képtelenségének érzése okozza a személyiség benső válságait. Az eszmények újjáépülése, az értelem bizalma, a mesterség szikár erkölcse alapozza meg és vezérli a küzdelmet: a küzdő ember győzelmeit.

Nemes Nagy Ágnes verseinek az ad különös értéket, hogy bennük mintegy e dráma katarzisát figyelhetjük meg. Az idegenség érzése, a kiűzöttség, az „idevetettség” szorongató bizonytalansága itt oldódik fel igazán. Mintha személyiség és sors, ember és kozmosz konfliktusa most rendeződne át valóban harmóniává. Nemes Nagy Ágnes korábban vállalások és elutasítások bonyolult ritmusában élt: hol idegennek érezte magát, hol illetékesnek, hol elfogadta az emberi állapot adottságait, hol föllázadt ellenük. Végül azonban feloldódtak tragikus konfliktusai, helyzetét és sorsát békével, méltósággal viselte el. Ezt a békét és méltóságot mindenekelőtt a munkának, a mesterségnek köszönhette.

A költészetnek tehát, amely egyszerre terhelte meg hatalmas felelősséggel és adott nélkülözhetetlen támaszt ezeknek a terheknek az elviselésére. Egyszerre jelentett kötöttséget és szabadságot: az eszmélkedés küzdelmeinek folytonos terhét, és azt a hihetetlen biztonságtudatot, amelyet e küzdelmekben megszerzett erkölcsi katarzis adott. Ennek a kettős érzésnek a költői metaforája az 1967-ben megjelent Napforduló című kötetben olvasható Madár című rövid, mindössze három strófába szedett tizenkét soros költemény. Metaforája a költői felelősségvállalásnak és az így megszerezhető katarzisnak, rövidebben szólva: metaforája magának a költészetnek.

A „madár” képzetének ősi és kiterjedt metaforikus jelentésköre van. A Jean Chevalier és Alain Gheerbrant által összeállított Dictionnaire des symboles című 1969-ben Párizsban megjelent négykötetes gyűjtemény a régi keleti vallások mitológiájától kezdve a primitív kultúrák hiedelmein és az ezoterikus tradíciókon keresztül a nyugati irodalomig bezárólag ad képet a „madárnak” mint metaforának a jelentésváltozatairól, ezek árnyalatairól. A „madár” ezek szerint minden kultúrában és hagyományban a transzcendenciával kapcsolatba kerülő emberi lélekre és alkotó szellemre (ezen belül a költészetre) utal. Hans Biedermann magyarul is közreadott 1969-es Szimbólumlexikon című munkájában ugyancsak arról olvashatunk, hogy a „madár” az emberi lélek vagy éppen az angyalok jelképeként kapott igen kiterjedt szerepet hosszú évezredek mitológiájában, irodalmában és művészetében.

Nemes Nagy Ágnes „madara”, ezt a költemény személyessége félreérthetetlenül jelzi, az alkotó tehetség, azaz a költészet szimbóluma. Ennek a jelképnek mitikus, egyszersmind drámai karaktere van, minthogy az alkotó szellem nem csupán áldást, hanem sokszor elviselhetetlennek tetsző terhet is jelent. „Egy madár ül a vállamon – indul a vers szövege –, ki együtt született velem. / Már oly nagy, már olyan nehéz, / hogy minden léptem gyötrelem”. Az alkotó szellem, vagyis maga a költészet mind súlyosabb felelősséggel, következésképp súlyos terhek viselésével, gyötrelmekkel jár együtt: „Súly, súly, súly rajtam, bénaság, / ellökném, rámakaszkodik, / mint egy tölgyfa a gyökerét, / vállamba vájja karmait”.

A vers belső drámaiságát a fokozódó lelki terhelés és gyötrelem képei érzékeltetik, a költő személye ebben a folyamatban inkább passzív, valójában mindinkább kiszolgáltatott. Végül egy logikai paradoxonban oldja fel helyzetének drámai voltát, ez a paradoxon hordozza a katarzis mozzanatát: „Hallom, fülemnél ott dobog / irtózatos madár-szíve. / Ha elröpülne egy napon, / most már eldőlnék nélküle”. A „madár” metaforája arra utal, hogy a költészet iszonyú szellemi felelősséget és megterhelést, ugyanakkor megtartó és felszabadító erőt jelent: az élet és az alkotás egymást kölcsönösen feltételezi, és a költészet mítosza Nemes Nagy Ágnes sorsának végső értelmét adja. A költészet fogalma ebben a személyes és filozofikus értelmezésben kap hagyományos, ugyanakkor időszerű tartalmat – egy valójában költészetellenes és költészet nélküli korban, amely mintha fokozatosan fosztaná meg szakrális küldetésétől a kultúrát. Éppen ez a megfosztottság, ez a kiüresedés igazolja azt, hogy az emberi lény számára, ha valóban emberi lény kíván maradni, a szakralitás nem nélkülözhető. Költészet és szakralitás nélkül ugyanis (hogy visszatérjek József Attilához) „meggörbül a világ gyémánttengelye”.