Pomogáts Béla

 

Sütő András drámái

 

A magyar drámairodalom és színház egyik legnagyobb eseménye a hatvanas és hetvenes években minden bizonnyal Sütő András drámáinak folyamatos jelenléte volt. Nemcsak azért, mert ezek a drámák egy emberi közösség valóságosan drámai sorshelyzetei nyomán születtek, emlékezetes hőseik, forró színházi atmoszférájuk és eredeti nyelvezetük következtében is. Sütő András a nemzeti drámának azokat a hagyományait követte, amelyeket a tizenkilencedik században Vörösmarty Mihály, Katona József és Madách Imre, a huszadik században Németh László és Illyés Gyula képviseltek, mégis mindig újat tudott mondani; a színházművészet és a közönség egyaránt műveinek vonzásába került. Drámai műveinek mindig mozgósító szerepet szánt, azt akarta, hogy ezek emberi helytállásra neveljék azt a közösséget, amelynek elkötelezte magát. „Az én vágyam az volt – mondja a drámáiban testet öltő szándékról Varázsköreim című (1982-es dátumot mutató) vallomásos esszévé alakított nyilatkozatában –, hogy színháztermeinket olyan sokaság vegye birtokába, amelynek nemzetiségi eszmélete a kollektív sorsviselés (és alakítási szándék) jegyében radikalizálódik. Sajátosságunk – tehát önmagunk – méltóságának immár meg-meglobbanó közösségi tudatával.”

Sütő András drámai művei a kisebbségi sors történelmi tapasztalatait és tanulságait foglalták össze, különösen nagy sikerű történelmi és mitologikus drámatetralógiája: ennek első darabja az Egy lócsiszár virágvasárnapja című 1975-ben bemutatott műve volt. A drámai cselekmény Heinrich von Kleist Kolhaas Mihály című kisregényére épült: két emberi egyéniséget és ezzel két lehetséges magatartást állított színpadra. A címben szereplő hős és Nagelschmidt egymással szoros szövetségben élő barátok, egyszersmind ádáz ellenfelek, sorsukban, magatartásukban és végzetükben erkölcsi példázat rejlik: a dráma az igazságtalan hatalommal szemben védtelenül maradó ember lehetőségeit és feladatait jelölte meg. Üzenete valójában az Anyám könnyű álmot ígér kisebbségi stratégiáját utasította el, a nevezetes „lírai szociográfiában” ugyanis az a gondolat kapott hangot, miszerint egy veszélyeztetett emberi közösségnek okos politikával ki kell térnie a hatalmi erőszak elől. A drámában Sütő már arról beszélt, hogy az emberi méltóság fenntartásának morális parancsa megkövetelheti az ellenállást, akár az önfeláldozást. A példázatos értelmű történelmi dráma hőse, noha eredetileg a feltétlen törvénytisztelet és a békés visszavonulás híve volt, végül is rákényszerült arra, hogy fellázadjon a szabadságát béklyóba kötő törvények, a hatalom önkényessége ellen, és lázadásában el kellett jutnia a végsőkig: az erőszakos cselekedetig és az önfeláldozásig.

A dráma történelmi tárgyat dolgozott fel, de nemcsak erkölcsi üzenete által reflektált az erdélyi magyarság tapasztalataira, a közvetlenebb utalások is ezeket a tapasztalatokat idézték fel az olvasó (vagy a néző) előtt. Maga az író beszélt arról imént idézett interjújában, hogy a színpadon a közelmúlt erdélyi gyötrelmei kaptak hangot. „A múltidézés – jelentette ki a beszélgetés során – sosem mentes a jelentől, amelynek nyakán pedig ott sajog a múlt – némelykor éppenséggel fojtogató keze fogása. Tűnődéseidben földereng egy arc a közeli vagy távoli múltból; első pillantásra nem tudod, miért oly ismerős, majd szíven üt a hasonlóság: Kolhaas Mihály meggyötört vonásai között fölfedezed a Kurkó Gyárfáséit – kortársadét. Mindketten az igazságuk fanatikusai voltak, amiért az egyik halálra, másik tizenhat évi börtön után őrületre ítéltetett. Miután – küzdelmük jogosságát elismerték. Sorsrokonságukon mit sem változtat, hogy a kolhaasenbrücki lócsiszár nemesi várakat gyújtogatott, a Magyar Népi Szövetség hajdani elnöke pedig egyszerűen csak ahhoz ragszkodott, hogy bizonyos kisebbségi jogok dolgában megőrizze saját véleményét.”

Hasonlóképpen a történelem színpadán játszódik a Csillag a máglyán (1974) című darab. Sütő ebben a művében két határozott karakterű történelmi egyéniséget állított szembe egymással: a Genf városát kormányzó Kálvin Jánost és az inkvizíció börtönéből menekülő, majd Genfben máglyára küldött Szervét Mihályt. Mindketten saját, megalapozott történelmi igazságukat képviselik: Kálvin, aki meg akarja szilárdítani a reformáció eredményeit, a hatalom, Szervét, aki a minden hatalom igazságában okszerűen kételkedő ember észérveit szólaltatja meg, az emberi értelem igazságát. Valójában mindketten tragikus figurák: Kálvin, midőn máglyára küldi fiatalkori barátját, saját ifjúkori önmagával kerül szembe, a hatalom birtokosaként neki is szenvednie kell, Szervét pedig éppen gyanútlan jóindulata következtében lesz áldozat. A nagyobb igazság mégis az övé, minthogy Kálvin, miután megmenekült az inkvizíció fogságából, maga is kegyetlen inkvizítorrá vált, Szervét viszont halála árán is ragaszkodott az emberi személyiség legfőbb jogához: a szabad gondolkodáshoz. „Nem idomításra; gondolkodásra születtem – mondja. – Embernek születtem, aki nemcsak testével: a gondolataival is rendelkezni akar.” Kettejük vitájában az övé az erkölcsi győzelem. A két drámai hős pusztító konfliktusának egyetemes, sőt időszerű jelentése volt. Sütő egyfelől a korábbi igazságtalanságok ellen támadó forradalmak későbbi elfajulására utalt, másfelől arra, hogy a szellem és a szabadság képviselőinek akkor is ki kell tartaniok igazságaik mellett, ha szabadságuk, mi több, az életük a tét. Ezt az igen szigorú morális követelményt érzékeltetik a dráma igen feszes dialógusai is, amelyek a hitvitázó drámák régi hagyományát elevenítik fel.

A soron következő, 1977-ben született Káin és Ábel című mitologikus dráma a bibliából merítette anyagát, s eltávolodva a történelemtől, az emberi lét általános konfliktusait állította előtérbe. Tárgya mitikus és időtlen, nincs köze a történelemhez, ellenkezőleg, az ember két lehetséges magatartásmódját: „életstratégiáját” vette vizsgálat alá. A bibliai hagyományok értelmében Ábel a szelídség és az ártatlan áldozat jelképe, Káin pedig a gőgös magabiztosságé, a testvérgyilkosságtól sem visszariadó gyűlöleté. Sütő András átértelmezte a bibliai mitikus parabolát: az ő Ábele szüntelenül megalázkodik, megalázkodása ugyanakkor képmutató, minthogy mindig véres áldozatot mutat be, látszólagos alázata mögött így kegyetlenség rejtőzik. Káin vele szemben a „felemelt fejű” ember példája, aki Isten előtt sem tud megalázkodni, és éppen emberi méltósága következtében válik akarata ellenére gyilkossá. A két mitikus hős ugyanakkor teljesen kiegészíti egymást, ezzel Sütő arra utalt, hogy Káin és Ábel a minden emberben benne rejlő kettősséget képviseli. Ő mindenesetre a Káin tulajdonságaként felmutatott önérzetességet értékelte nagyobbra, hiszen a megalázkodás és a félelem éppen az ember ember voltát: méltóságát és szabadságát tagadja meg. Ezért Káin igazságára szavazott: „Mert ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.”

Az „emberi lényeg” védelme és a „sajátosság méltósága” mellett érvelt a drámatetralógia záró darabja: az 1981-ben Kolozsvárott bemutatott A szuzai menyegző című történelmi dráma is, amely a Perzsák című korábbi úti beszámoló „tűnődései” nyomán született. A színdarab a makedón Nagy Sándor birodalomépítő terveinek bukását ábrázolva leplezte le az erőszakos asszimiláció embertelenségét: a világhódító hellén uralkodó ugyanis úgy kívánta birodalmát biztos alapokra helyezni, hogy lélekben megtöri a meghódított népeket, s leányaikat a görög katonákhoz kényszeríti feleségül. Ezt az embertelen hatalmi erőszakot utasítja el a dráma görög hőse: Parmenion, aki annak ellenére, hogy az uralkodó híve, egy emberségesebb politikát szeretne szolgálni és érvényesíteni. A dráma az írónak azt a meggyőződését fejezi ki, miszerint az erőszakos hódítás, az idegen népek leigázása sohasem lehet emberséges: az erőszak erőszakot szül, és a féktelen hatalmi ambíciók mindig a legvéresebb ösztönöket szabadítják el. A hatalmi renden belül sohasem lehet elkerülni ennek embertelen következményeit, csakis a végleges szakítás és a teljes szembefordulás őrizheti meg az ember erkölcsi integritását. Végül a kompromisszumot kereső Parmenionnak is el kell buknia.

Sütő András drámai tetralógiája az egyén és a hatalom konfliktusát vizsgálta, és ebben a konfliktusban rá lehet ismerni egyrészt az erdélyi magyarok és a bukaresti diktatúra végzetes szembenállására, másrészt magának az írónak és a föléje tornyosuló politikai hatalomnak a drámai összeütközésére. Talán még nyíltabban világította meg ezt a konfliktushelyzetet az 1987-ben bemutatott Álomkommandó című drámai mű. „Történt Auschwitzban és történik bárhol, ahol megtörténhet” – olvassuk a darab elé írt mottót. Sütő egy manapság nem ritkán használt dramaturgiai fortélyt alkalmazott. A színpadon színházat játszanak, és ennek során egy kisváros színtársulata a holokauszt szörnyűségeit eleveníti fel. A színielőadáson felidézett tragédia ismétlődik meg a színházat övező társadalomban, amely felett egy diktatórikus, idegengyűlölő hatalom uralkodik. Ez a hatalom, amelyben az 1989-ben megbuktatott romániai diktatúrát ismerhetjük fel, ugyanazt az intoleranciát képviseli, mint a színházi előadásban életre keltett auschwitzi pokol: a közelmúlt és a jelen elkeserítő tapasztalatai fonódnak itt össze, s ha a „színház a színházban” a közép-európai zsidók rettenetes tragédiáját mutatta be, a színház körüli világ, a maga erőszakos és manipulatív intézkedéseivel, az erdélyi magyarság megpróbáltatásaira utalt. Figyelmeztetés rejlett ebben a dramaturgiai utalásban, ahogy a színpadi játék egyik szereplője mondja: „Auschwitz után drámát sem írni kell, hanem megakadályozni! Elhárítani! És tiltakozni, tiltakozni fulladásig!” Ez a tiltakozás az emberi méltóságra és szabadságra támadó erőszakkal száll szembe, a protestálásnak ezúttal is morális ereje, értéke van.

A színpadi művek egy másik, inkább hagyományos változatát azok a „székely” drámák és játékok, mondhatnók: „népdrámák” képviselik, amelyek Tamási Áron és Nyírő József munkássága nyomán jelenítették meg a szülőföld népének történelmi hányattatásait és kiszolgáltatottságát, egyszersmind keresték a túlélés, a vigasztalódás erőforrásait. A székely népi játék allegorikus formavilága Sütőnél korábban is érvényesült (a Pompás Gedeon vagy a Vidám sirató egy bolyongó porszemért színpadán), mindamellett most vált az erdélyi magyar sorstapasztalatok kifejezésének hiteles eszközévé. A korábbi „vidám játékok” könnyedén szatirikus hangja mögött is súlyos mondanivaló rejlett: aggodalom egy emberi közösség jövője miatt. Sütő sohasem enyhítette a drámai konfliktusokat, számot vetett a kudarcokkal, éppen e konfliktusok és kudarcok ellenében képviselte a „sajátosságnak” azt a méltóságát, amely az emberi méltóság és szabadság egyetemes eszményeivel azonos. Minderről az Advent a Hargitán (1986) című nagy sikerű drámai játékában, majd az Ugató madár (1986) című történelmi drámájában tett bizonyságot. Az előbbi bevezetőjében a következőket szögezte le: „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is, mindig alattuk maradtunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-egyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”

Ezek a drámai művek, különösen a bukaresti diktatúra utolsó két évtizedében, igen fontos szerepet vállaltak abban, hogy az erdélyi magyarság ellenállókészsége erőt kapjon, és hogy a magyarországi közvélemény felismerje azt a nemzetpusztító erőszakot, amely a kisebbségi magyarságra nehezedett. Ebben a – valóban a nemzet megmaradásáért vállalt – történelmi küzdelemben Sütő András munkássága különös erkölcsi magaslatra emelkedett, a nemzet ellenállókészségének és morális megújulásának ösztönző ereje lett. Csoóri Sándor abban az írásában, amelyet a szeme világát veszített erdélyi író sorsának és gondolkodásának példaértékűségéről beszélt, az Egy lócsiszár virágvasárnapját idézve foglalta össze Sütő András írói munkásságának közéleti-erkölcsi üzenetét. „Hallgassuk csak, mit mondat Sütő a lázadóvá vált lócsiszárral, aki ellenfeleit régen a szelídségével rémítette meg. Ezt mondja: »Egyezkedés közben veszett el mindenem. A felsőbbség dicsérete közben. Alázatos kérelmek és reménykedés közben. Most magam veszem kézbe a törvényt, amelynek vigyáznia kellett volna rám.« Tiszta, világos beszéd. Önvizsgálat és a múlttal való szakítás szikár emelkedettsége. Vajon nem ugyanezek vagy nem ugyanezekhez hasonló mondatok sisteregnek-e a hetvenes évek elején Közép- és Kelet-Európa minden eretnekének a fejében s minden ellenzéki gondolkodójának a nyelve hegyén? Nem ezek, illetve nem ezeknek a vallomásoknak a testvéri mondatai készítették-e elő lélekben és tartásban a szovjet, a lengyel, a litván, a cseh, a keletnémet, a román és a bolgár változásokat? Ami Kolhaasban tudatos döntés volt, az volt nyilván Sütőben is.”

Az a drámaírói életmű, amelyet az erdélyi író létrehozott, természetes módon illeszkedett a huszadik századi magyar dráma szellemiségéhez és hagyományaihoz. Sütő András drámái Illyés Gyula és Németh László történelmi darabjainak, majd Tamási Áron népi játékainak dramaturgiai hagyományát vették át és fejlesztették tovább, midőn példázatos értelmet és jelen idejű távlatot adtak a történelmi eseményeknek, akár a közelmúlt eseményeinek. Árnyalt emberábrázolásuk, mesteri szerkezetük és erőteljes színpadi nyelvük következtében is igen nagy szerepük volt az egyetemes magyar drámairodalom megújulásában, az erdélyi és a hazai színházi kultúra fejlődésében. Az erdélyi író színpadi művei természetes módon illeszkedtek elbeszélő és esszéíró munkásságához, valójában egyetlen lelkiismereti küzdelem, egyetlen eszmei vállalkozás, egyetlen írói „ars poetica” nyilatkozott meg az olvasó- és nézőközönség előtt, talán abban a szellemi és erkölcsi stratégiában összegezve az író szándékait, hogy miként lehet ezt a közösséget önmagáért, az övéiért, a jövőért felelősséget vállaló közösséggé alakítani.