Oláh András
tanulság nélkül
1.
a történészek máig vitatják
hogy a Rómát fölgyújtó Néró
piromániás őrült volt-e
vagy zseniális egészségügyér
aki csupán preventív intézkedést tett
a zsúfolt lakóépületek elpusztításával
egy fenyegető járvány elhárítására
a választól függetlenül a tapasztalat
azt mutatja hogy utódai közt
máig is akadnak olyanok
akik meggyőződéssel vallják:
pusztítani
kell ahhoz
hogy építeni lehessen
2.
a bennünk
lakozó jövő
sohasem válik ismertté
csak a választások lehetőségei
az ócska kis alternatívák
melyek kusza labirintusa
szánalmas fehér egérré
töpöríti a beletörődőt
s dühödt patkánnyá
aljasítja a lázadót
3.
itt bármi megtörténhet…
ha egyszer majd megnyílnak
a rezervátumok
ha előveszik a régi haditerveket
ha újra jönnek a legionáriusok
hogy széttapossák Archimedes rajzait
ha a világvégi rianás elnyeli a rosszat
mondd mit tudnak majd mondani akkor
a fák akik sehol sem jártak
és semmit sem láttak
helyzetjelentés keletről
megint sintérek viszik a prímet
fényképekre száradnak a mosolyok
üszkösödik a megsebzett gondolat
– hiénák szabadsága ez:
lelegelt forradalom
széthordott istálló-alom
s ha őszbe billen az idő
csak hosszabbodik a magány…
egy vagány bakter csizmaszárba
tűzte zászlaját s kinevette
a kerítés kovácsoltvas-dárdáján
fönnakadt csillagot
de a szerelvény rendületlenül robog - - -
az eltévedt idő
a hamis részletek közt
magamra ismerek
bennem levetkőztek a szavak
s mint szétszórt ruhadarabok
a földön a kifordított jövő…
a peronon – egymással vegyülve –
mozdulatlanná dermedt utasok
cipelik az idő terhét
taszít a sötétség felé
valami sohasem volt alku
fáj a házak jajgatása
fáj a tétovaság
az utolsó menedék hiánya
– de közétek tartozom
nélkületek is - - -
minden a régi
fecskék hazudták szemünkbe a tavaszt
csivitelő közvetlenségük
megtévesztette a hiszékenyeket
az utcán érthetetlenül megnövekedett
a napszemüvegesek száma
csak a Jereván-kertben hevertek
durcásan egymáson az asztalok-székek
s köztünk is megmaradt
a rég tetten ért távolságtartás
az elsuhanó reggelek fényében