Noth Zsuzsanna

Saspróba

Állok a rideg aszfaltfolyamon. A szürkésfekete felhőgomolyagok közt egy léket kapott hajó bizonytalankodó billegésével egy helyben szitáló halászsas előrenyújtott lábakkal hirtelen levág. Kiterjesztett szárnyával fékezi magát, nehogy teljesen elmerüljön.

Mintha én lennék a kusza fekete-fehér tollazatú, rengeteg nagy madár, előzőleg láttam a fejemet, tetején a lagymatagon szétterülő, barna hajkoronával, alatta a parányi lábfejekben végződő, a föld felé egyre csökkenő kiterjedésű testemet.

Aztán az irdatlan ragadozó cobákos ujjaival hónom alá markolt, s a vállamnál megragadva, mint tehetetlen rongybábot emelt a magasba. Ebben a helyzetben, a sassal eggyé válva, folyamatos emelkedésbe és távolodásba kezdtünk. Fűpamacsparókás földrögök és telivér bokrok domborodva futottak alattunk, s ahogy repültünk a madárral, a szélörvényekben el-elakadva megbicsaklott a testem, majd váratlanul nekicsapódott a következő légtenyérnek.

Minden aprócskára töpörödött: a sas, én, a felhők, és a táj lankás kiemelkedései és behorpadásai is. Zaj- és hőérzet sincs. Még az egész testre kiterjedő, észheztérítő légpofonok csattanásai se.

Ha meggondolná magát, mint satnya halacskát, játszi könnyedséggel visszacsobbanthatna. De nem hajlik gondolatom józan szavára, inkább szeme csarnokvizébe süllyeszt bele, hogy majd egyszerre kettőnk közös szemfényében törjön meg az ég sziporkázóan tiszta nefelejcskékje, az óceán feszülve is vibráló zafírkékje. A napnak víztükrön pipiskedve lépdelő sugára is botoljon csak bele csarnokvizünkbe.

Még el sem értünk a testes faágvillában terpeszkedő fészkéhez, ahol várhatóan bekebelezi haltestemet, mégis mintha már a gyomra védelmébe bugyolálva melengetne. Megszűntek a torkot markolászó gondok.