Nyírfalvi Károly

A gyűjtő

Mindig kedden érkezett, a kedd volt íratlan napja, s neki is, akkor ő zárt. Egyedül álldogált a pultnál, várta érkezését, s az mindig megtörtént, mindig ugyanúgy, csak öltözéke volt más, az idő s az évszak függvényében.

Letette a könyveket a pultra, rájuk helyezte az olvasójegyét, zsebéből gyűrött cetlit vett elő, s a polcok közé ment. Ő pedig visszavette a könyveket, s azon morfondírozott, ma vajon miket visz.

Egy nap azon kapta magát, hogy míg törzsvendége lassan ráérősen összeszedegeti a könyveket gondosan összeállított listája alapján, megtéve többször is az utat a katalógusszekrény és a polcok között, ő mániákusan nézegeti a kölcsönzőkártyákon a számokat s a kézjegyeket. Hirtelen jött az elhatározás, készít egy listát, miket is olvas, olvasott a körötte forgolódó olvasó.

Zárt világra lelt:

David Cooper: Közelebb

Hunter S. Thompson: Félelem és rettegés Las Vegasban,

Nick Cave: és a szamár meglátá az Úrnak angyalát,

Brett Easton Ellis: Amerikai psycho,

E. M. Forster: Maurice,

Djuna Barnes: Éjerdő.

Mindezt néhány hét leforgása alatt. Némelyiket ismerte, némelyiknek kicsit utána kellett néznie. Tömény undor fogta el, az olvasót alig ismerte, pedig szerette volna megszólítani, de nem tudta, hogy is fogjon hozzá.

A következő hetekben összegyűjtötte az összes cédulát azon könyvekről, melyeket keddi vendége olvasott. Eljött a kedd, este 6 óra. A vendég megérkezett, könyvek a pultra, mint máskor, rajtuk az olvasójegy, mint máskor, zsebből ki a kis cetli, gyors léptek a polcok közé, mint máskor.

Semmi sem új a nap alatt, gondolta.

Nem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán, de azt sem tudta, miképp szólítsa meg. Hogyan? Mivel? Milyen ürüggyel?

Közeledett a záróra. Meg kellett szólalnia. Megkérdezte, hogy ő mindig csak ilyen szélsőséges regényeket olvas? Abban a pillanatban érezte, a kérdés lapos, de egyértelmű, s talán még sértő is. A vendég hosszas magyarázatba fogott, miszerint valamikor sokat próbálkozott írással, de anyja halála óta elvonult a világ elől, majd visszatért, majd újra eltűnt, aztán igyekezett csöndben, észrevétlenül élni, rákapott az olvasásra, szinte mindenfélére válogatás nélkül, most ezek következnek a sorban. Összeszed mindenféle katalógust, ismertetőt, s azokból válogat, akkurátusan elolvasva az ismertetéseket.

Az ügyeletes megkérdezte még, milyen könyvek jönnek ezek után. Hosszú hallgatás, majd titokzatos mosoly volt a válasz. Aztán mégis megszólalt, s elmondta, hogy szép élete volt, most meg unalmas, ezért érdeklik ezek a figurák. Pedig ő is tett ezt-azt, élt így-úgy, volt harmonikus családi élete, ismert mindenféle embereket, hallott különös történeteket, némelyik épp vele esett meg, de ma már nem keresi a bajt. A viszonylagos egyformaságban, a majdnem percre pontos ismétlődésben lel nyugalmat, enyhet korábbi élete megannyi őrültségére. Veszi és olvassa a könyveket, kölcsönzi és olvassa őket, s apró jegyzeteket készít róluk.

Köszönt, új szerzeményeit hóna alá csapta, és távozott. A könyvtáros egyedül érezte magát. Szerette a különös embereket. Sietve öltözött, kapkodva zárt, s az olvasó nyomába eredt titokban. Szeretett volna mindent tudni róla.

A magányos hős

Kövér vagyok. Most már biztos. Abbahagyom, abba kéne hagynom. Az evést, az írást.

Fenyvesnél leszálltam. Balaton. Mint a felgyorsult holdkóros vettem irányt az állomáson a peronon, s onnan a part felé. A régi cukrászda a helyén állt. Beültem hát. Lementem a partra, végigmentem a sétányon, a vizet figyeltem, semmi mást. A sétány végén befordultam egy kis utcán, végigmentem, majd balra fordultam, így jutottam a falut átszelő belső útra, mintegy száz méterre a parttól. Néztem a házakat, próbáltam valami újat észrevenni, de nem, semmi. Aztán egy ösvényen újra a part felé szedtem a lábam, végigértem. Valaha itt fényképezkedtünk, bolondos fotók készültek ezen a helyen. De semmi több. Most néhány angolna tetemére bukkantam. Dühös voltam. Belerúgtam a négy-öt döglött hal püffedt csomójába. Sarkon fordultam, elindultam a házunk felé. A villanysorompó tilosat jelzett. Ott állt egy bolt. Ott állt a boldogabb időkben is. Beléptem, csokoládét és üdítőt vettem. Kilépve azonnal megállapítottam: a vonat még nem haladt át, vagy újabb várható: a fénysorompó piroson állt. Gyalogszerrel könnyen átsétálhattam volna, de ráértem, s ahogy közeledtem, úgy szerettem volna késleltetni a találkozó bekövetkeztét. A vonat áthaladt, és alig emelve a lábam, én is folytattam rövidülő utamat. Keresztül az országúton, végig egy újabb kis utcán, a harmadik kereszteződésnél balra. Az utolsó ötven méteren ólomlassúságú a láb. Nem tudom, mitől félek, hogy nem ismerek a házra, hogy letarolták, hogy másik áll a helyén, vagy elburjánzott gazban semmiféle hajlék? Nem lehet tudni. Nem lehetett. Odaértem. Egy percre lehunytam a szemem. A kerítés fehéren ragyogott, a ház ugyanott és ugyanúgy állt barnára pácolt falaival, a betonból készült teraszon négyen ültek egy kempingasztal körül, falatoztak, cseverésztek. A kert gondozott, a fészer is áll, igaz, más színekben tarkállik. Hát, újrafestették. A kerekes kút már nem állt a helyén, mi sem használtuk. Dísze és vízgyűjtője volt az udvarnak. Futó pillantást vetettem még a házra, s körötte mindenre, sarkon fordultam, s elhatároztam, utoljára jártam itt. Félre, nosztalgia! Utamat a part felé indítottam, a kis bolt volt az egyetlen kitérő. Beértem néhány zsemlével, tejjel, sajttal, édességgel. Észrevétlen szivárog el a pénzem, s ha nincs más, kénytelen leszek stoppal hazamenni. Vagy elkapni egy vonatot, a jegyem még érvényes. A kalauz nem kezelte. Halkan sötétedett. Kora délután szálltam le a vonatról, s most estefelé járt az idő. Elsétáltam a partra.

Sétány, föveny, kis büfék, minden együtt. Lassan, mint akinek semmi nem sürgős, elfogyasztottam a vacsorámat, közben a naplementét, az aranyhidat figyeltem. Eltűnődtem: miért nevezik ezt giccsnek, ha valaki lefényképezi?

Lapos kavicsokat gyűjtöttem, próbáltam kacsáztatni őket a víz színén. Olykor csobbant a víz. Mintha egy-egy hal dobta volna könnyű, csillogó testét a víz fölé, hogy aztán elmerüljön a lassú hullámok között, melyeket az ő vetődése vert. Ültem, ücsörögtem, majd elindultam sétaléptekben a part mentén, egy bokornál megálltam, felhúztam egy pulóvert. Fiatal lányra lettem figyelmes, nem volt több tizenhat évesnél, megállt egy kocsi visszapillantó tükrénél, s gyors mozdulatokkal szedte a szemöldökét. A bokor rejtekéből figyeltem, előbb a bal, majd a jobb szemöldökével végzett. Gyorsan elpakolta szerszámait, és ment tovább. Micsoda népek, gondoltam. Pihenő-, alvóhelyet kerestem. Megnéztem minden bokor alját, nem találok-e valami nem oda valót. Megállapodtam egy terebélyesebb bokornál. Jól behúzódtam a tövéhez, a fű sem volt még harmatos. Majd hajnalban, gondoltam. Egyre sötétebb lett az ég. A csillagok vilagítottak, zseblámpám fényénél olvashattam volna, de fáradt voltam. Kerouacra, az Útonra és a Sziklás-hegységre gondoltam, valahol a 40. oldal táján. Nem emlékszem, mikor aludtam el.

Szél zúgására ébredtem. Hajnal lehetett, a sötétségből ennyit tudtam megállapítani. A csomagom rendben volt, ott hevert mellettem a földön. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Körbejártam éjjeli szállásom. A bokor másik oldalánál valamiben elakadtam, s kis híján átestem rajta. Feltúrtam a bozótot, egy ruháiból kivetkezett elgyötört arcú férfi feküdt a bokor alján. Meghalt. Biztos voltam benne, hogy megfagyott. Kiabálni szerettem volna, de mi végre. Jellemző: eszembe jutott a Nagyítás. A film. Számvetést végeztem a hasonlóságokról és különbségekről, a hirtelen rám tört félelmet oszlatni. Hasonlóság: egyedül vagyok, bokor, a bokor alján egy férfi holttest. Különbség: nem vagyok fényképész, s a férfi nem gyilkosság áldozata. Ültem még ott egy darabig, aztán összeszedtem magam és elindultam haza. A vonatot az utolsó pillanatban kaptam el, az áldozathoz nem értem, nem lehet rám bizonyítani semmit. Néztem a tájat és tervezgettem. Hazaérve elolvasom a Cortázar-novellát, megnézem a filmet, írok valamit.

Hazaértem. Nincs türelmem semmihez, sem olvasni, sem írni, sem moziba menni. Ülök az ágy szélén. A falat nézem. El kell felejteni mindent…

Klipsz (újra, másképp)

Először a kirakatban láttam meg. Kicsi volt, furcsa és védtelen, haszontalan, és talán még szép is. Borbélyhoz mentem, hogy kiengeszteljem a családot, elbúcsúztam a szakállamtól. Nyár volt, szörnyű meleg. A fodrász után rohantam megvenni. Sokáig elnéztem őket, ahogy egymáson zsúfolódva próbálnak úszni a sekély vízben. Gyorsan fizettem, hazahoztam, helyet készítettem a terráriumnak, és elhelyeztem benne. Enni adtam neki, és a nevén gondolkodtam. Csengettek. Megjöttek hát, s azonmód lerohantam őket új arcommal és új lakótársunkkal, aki igazán nem foglal sok helyet, és nem sok vizet zavar, hangját sem hallani. Idegenkedtek tőle, inkább a ténytől, hogy majd elhanyagolom, megfeledkezem róla. A jóslat nem vált be: ételért rohangáltam, tisztítottam lakhelyét, cseréltem a vizet rendesen, sokáig ültem mellette, figyeltem sokáig bohókás mozdulatait, ahogy eszik, úszkál. Szakkönyvek után mászkáltam, úgy gondoltam, ennyi elég. Olykor a földre kuporogtam, észrevétlen becserkésztem a terráriumot, figyeltem lassú, könnyed és méltóságteljes mozgását. Fontos volt, hogy ne gondoljak semmire, hiszen egyetlen mozzanatnak is mily súlya lehet, így hát egy lehetséges azonosulási kísérlet első pontjaként a teknős mozgását kezdtem tanulmányozni. Megetettem, s észrevétlen közelítve kilestem titkait, ahogy feljön az első falatért, s falánkul legyűri a torkán, mígnem észrevesz, félénken visszavonul. Sokáig tartott e mindennapos jelenetsor. Az egyhangú változást észre kellett venni egy mozdulatában vagy a tekintetében, bármiben, ahogy például vízcsere után boldogan kavarta, felkavarta zavarossá, egyszersmind otthonává téve az új, s így mindig ismeretlen közeget, kiszámítható változását a víznek.

Lassan elfogadták ők is, távollétemben egyre gyakrabban foglalkoztak vele. Amikor otthon voltam naponta határozott mozdulattal felemeltem a házát, a fürdőszobába vittem, majd többször kiöblítettem folyóvízzel. Közben a mosdókagylóban tartózkodott, néha váratlanul mocorogni kezdett, a türelmetlenség jeleit észleltem kemény lépteiben, amint hozzámért erőfeszítéssel elindult, s próbált kimászni a gödörből. Kezemmel érzékeltem a víz hőfokát, újat engedtem a terráriumba, kefével megtisztítottam a kavicsot, vagy inkább követ, melyre kimászik sütkérezni, ha süt a nap, őt magát is megpucoltam, helyére vittem, szóltam hozzá, ételt szórtam a vízbe, magára hagytam.

Megjött a behívóm, előtte még elmondtam apának minden apró részletet. Rábíztam, tudtam, jó lesz így.

Aznap reggel egyedül maradtam. Alapos zuhanyt vettem, vártam őket. Előbb érkeztek, mint hogy rendesen el- és felkészültem volna. A köszöntés mindennapos, mintha egy napja váltunk volna el, s valahogy mégis éreztem valami kimondhatatlan feszültséget, hogy valaminek történnie kellett, amitől mind félünk, de most már a ritka találkozások lehetőségét is figyelembe véve beszélni kell róla. Rágcsáltam a friss almás pitét, falatozásomba belevágott apám metsző hallgatása, csendje. Látszott, nagyon készülődik. Lenyeltem lassan az utolsó falatot, aztán csend lett.

Csend lett, a csendben megszólalt apa, s elmondta Klipsz halálát, megtörve s újjáélesztve a bennem lassan oldódó másféle csendet.

Akkor, ott, az nem a hallgatás helye és ideje volt, beszélni kellett, megszólalni egyetlen szó erejéig. Halkan felböfögtem az egyetlen lehetséges és fölösleges kérdést: Miért? Hogyan? És újra, pedig apám már részletesen és bűnbánatosan elmondta.

Hirtelen nevethetnékem támadt, apa azt tette, amit és ahogy kellett, egyetlen apróságra nem figyelt oda, és megtörtént a baj. Nem volt jellemző rá, bár minden gondoskodása mindig átfordult holmi akaratlan pusztítássá. Eszembe jutottak az agyonlocsolt virágok, a szinte nyári forróságban elrohadt kaktuszok, annyira jól akarta tenni a dolgát, olykor többre ment volna, ha a természetre hagy mindent.

Tudom, nem akarta, nem szóltam semmit, hallgattam, aztán meg vigasztalni próbáltam. Nevetséges és szánalmas mind, aki az asztal körül helyet foglalt. Megettem még néhány szelet süteményt, meghánytuk-vetettük a lehetséges változatokat.

Ők elutaztak, én ott maradtam egyedül. Bár ott soha nincs egyedül senki, az egyedüllét éppolyan átmeneti állapot, mint Klipsz hiánya otthon. Sokszor elhatároztam, ha végre hazajutok pár napra, megkeresem a kis halmot, valahol a házunk tövében, ahová apa elásta egy este. De a rövid otthonlétek máshová hívtak, és lassan elhomályosult az apró lény emléke.

Csak amikor végleg leszereltem, s látszólagos sétákat tettem a lakótelep alvó házai között, akkor kutattam fel szemmel a tenyérnyi helyet, hol apa szerint sötétebb a föld, és valami megmagyarázhatatlan jelzi, hogy ott van, ott hevernek a földdel szorosan összezárva kis teste maradványai.

Újabb és újabb sétákra indultam egyedül a derengő napsütésben, néhány lépés után odaértem, igen, a ház alá, az erkély alá, nem messze a kaputól, görnyedt testtartásban hosszan néztem a földet, a túrást, az emelkedőt, apró kis dombot, halmot, mit talán emlékére hordott össze a szél. Nevetséges, gondoltam, elpusztult, meghalt, nevetséges, épp azért halálosan komoly. Végül is melyik, mindhárom egyszerre, vagy egyik sem? Kell lennie valamiféle szónak a megnevezhetetlen elemekre, helyzetekre, állapotokra is.

Sokáig néztem a helyet, odaraktam egy kavicsot, próbáltam kiverni a fejemből, végül is pótolható, meg minden, csak az már nem ő lesz, bárhogy is nevezem.