Nyírfalvi Károly

Megnyitók története

Mert megtörtént, azért…

     Peter Orlowsky

1987. február 16.(?)

Ideges volt. Izgult. Megivott négy kiskonyakot. A szóban forgó személy egy bezárt ajtó előtt állt. Az ajtó mögött a kiállítás pihent. Szunnyadt. Képek. Szobrok. Idolok. Fotók is talán. Izgatott hangon elmondta a kiválasztott verset. Köszöntötte a megjelenteket. Átadta a szót egy protokolláris megnyitónak. Beírta versét a vendégkönyvbe. A szalagot is átvágta valaki. Valami elkezdődött.

1987. november 10.(?)

A tér félhomályos, a villanyokat leoltották. Fel sem kapcsolták. A performer, ahogy a beavatottak nevezték, a tér, a terem közepén ült, ócska tonettszéken, feje fölött úgy fejmagasságban egy ütött-kopott, összekarmolt postaláda állt. A performer álomszerű lassúsággal felállt, kinyitotta a ládát, kivett belőle egy csomag papírlapot, becsukta a ládát. Leült. Lassan szólalt meg. Felolvasott. Gesztusokkal kísérte szavait. Talán a koreográfia szerint. (Így beszélték meg.) A szöveg úgy negyedóra múltával véget ért. Akkor a performer összehajtotta lapjait, visszahelyezte őket a postaládába. Sietve távozott. A bejáratnál felkapcsolta a villanyt, egy másik ajtónyílásban eltűnt.

1988. április 28.

A szóban forgó személy, kiléte nem fontos, megnyitja saját kiállítását. Kulcsszava: a rejtőzés, a misztikum, a távolságtartás. A terem ismerős korábbról. Több mint egy éve. Ugyanott. Ugyanitt. Az ajtó félig nyitva, azon át lehet belépni. A képek spotlámpával megvilágítva. Múlékony hangulat. Idő. A performer egy drapériával fedett, használt karosszékben ül, kezében apró cédula, azon szöveg. Minden látogatónak kinyújtja a karját. Kezükbe nyom egy-egy szórólapot. A földön is nem egy látható. Szétszórva. A terem sarkában magnó, benne kazetta, azon szöveg és lassú, időtlen zene. (Közhelyek.) A cédulák elfogytak, a zene és a szöveg véget ért, a magnó elhallgatott. A performer komótosan felállt, csöndben távozott, magukra hagyva a vendégeket. Tudva tudván: a kép néma beszéd. A fény mankó. (A kollégiumi szoba egy félreeső sarkában magára húzta a paplant. Gondolkodott.)

1990. január 11.

Kör alakú, erős fényű lámpákkal bevilágított terem, a falakon fényképek: egy kastély belső terei, tárgyai, hangulata. Miliője. A megnyitó kitette ötlapos füzetét egy asztalkára, ellenőrizte a részleteket, magába mélyedt. A vernisszázs egy másik teremben zajlott, a képek a kisebb helyiségben árválkodtak addig. A szervező fogadta a vendégeket. Átadta a szót a megnyitónak. Ő kinyitotta kis prospektusát, felolvasott. Kis idő múlva megszólalt a magnó, Beethoven: Kreutzer szonáta. Elhangzottak a versek, torokszorító izgalmában a megszokott mondattal megnyitotta a kiállítást, majd átadta a szót egy másik személynek. Ő is szólt néhány tájékoztató és keresetlen szót. Az esemény véget ért. A kiállítás megnyílt. A képek magukért beszéltek. A varázslat megtörtént, és el is maradt.

1990. november 5.(?)

A galéria ismerős. Három évvel korábban egyszer már nyitott itt egy kiállítást. A kiállító, a fényképész, a fotós, a fotográfus ugyanaz, mint akkor. (A szavak egyaránt merevek és képlékenyek.) A közönség (adott) ismeretlen, tán el sem hangzott szóra benyomul. Tódul. Viszonylag kevesen voltak. Megálltak félkörben, vártak valamire. Megnyitóra. A képek bevilágítva, fegyelmezetten, várakoztak, hogy megtekintsék őket. A tömegben kissé szerencsétlen tartással ott állt a megnyitó személye. A sarokba húzódva viszonylagos csendre várt, hogy belehasíthassanak szavai és megálljon a levegő. Felolvasott. Hosszan. Mintha naplórészletek lettek volna, s egyszersmind kommentárok is. Az értelmezést másra hagyta. Elhallgatott. A papírt tekerccsé sodorta ujjai között. Kifelé menet felkapcsolt minden lámpát, minden izzót, hogy a fény beragyogja a képeket.

1991. február 12.

Hosszúkás, színházi terem. Előtér. Társalgó. Érkeznek a nézők. Még nem nyertek bebocsátást a nézőtérre. Összegyűlt a megfelelő létszámú hallgatóság. Prózai az egész. Mindenki elegánsan öltözött. Hozzávetőleg. A színház igazgatója köszöntötte a megjelenteket. Egy előadóművész felolvasott. Előadott két verset, átadta a szót a megnyitónak. A dolog, az esemény átalakult hagyományos vernisszázzsá. A megnyitó méltatta a művészt, elmondta, felolvasta egy A/3-as papírtekercsről odaillő gondolatait. De nem elemezte a képeket. Elhallgatott. Elhangzott még a megnyitókat záró megszokott mondat. És vége. Megvolt ez is. Megtörtént. Kis pezsgő egy családias helyen. Csinos kis rosszullét. Mindez már zárójelben.

1991. május 10.

Egy kastély. Körötte park, patak, fahíd. A kastély előtt szökőkút. A képek a fogadóteremben. Akár egy labirintus falai. Középen bárpult. Körben a közönség. Szemben velük egy beugróban, képek között a megnyitó, egy versmondó, egy csellista. Megszólalt a cselló. Elnyomta a többi hangot. Pianóra váltott, majd a versmondó hangját lehetett hallani. A versmondó abbahagyta, a cselló folytatta. Következett a megnyitó, felolvasta a prózát, amelynek a Naplójegyzet címet adta. Elhangzott még egy vers. Csönd. Taps. Előretekintés. A megnyitó leült, nem hagyta el azonnal a helyiséget. Beszélgetni kezdett. Az nem része a vernisszázsnak.

1992. július 4.

Középmély, szűk, civilizálttá varázsolt pince. Csövekről lógnak a képek. A sarokban polc, rajta a hifitorony. Kevés számú, lelkes látogató. Torkában dobogott a szíve. A helyén. Az idő délutánra járt. Nyár volt. Meleg és világos. Kevesen jöttek el. Várt volna még. Aztán belefogott mégis. A megnyitó elindította a magnót, időn túli lassú zene indult útjára. Mielőtt megszólalt volna, hosszan kivárt. A megnyitó elővett egy papírtekercset, kicsavarta, szétnyitotta. Bemondta a vers címét. Felolvasott a nézők között kígyózva lassú, elnyújtott léptekkel. A zene véget ért. A kiállítás megnyílt. Miért? Ne! Miért ne?

1992. augusztus 7.

Középvárosi művelődési ház. Földszint, emelet. Könyvtár. Színház- és moziterem egyben. Előtte előtér: galéria. A fotók üveg mögött a falon. Három oldalon. A tér közepén egy aktatáska. A közönség egyre növekvő apró hullámokban érkezik. Szülők, rokonok, ismerősök, haverok, barátok is talán. A megnyitó elvegyült a közönség szabálytalan soraiban. Amikor a türelme elfogyott, bevonult a tér közepére, kivette táskájából az elmondandó, felolvasandó szöveget, és ollóját felakasztotta egy kilincsre. Kézjelére, erősebb hangjára csönd lett. Felolvasta a szöveget. A kilincshez lépett, leemelte az ollót. Kezébe vette a szöveg lapjait, és az ollóval apróra vágta. A fecniket és az ollót egymásra helyzete a földön. Elmondott még egy mondatot: „A kiállítást e gondolatok jegyében megnyitom.” Elindult hazafelé.

1992. december 3.

Mondhatni, aula. A képek háromszög alakban. Közöttük két zenész és a megnyitó. Ülnek. Zenélnek. A megnyitó eltűnik a színfalak, a festmények mögött. A zene hívogatóan szól. Magának, másoknak. A megnyitó hirtelen előrejött, leült, beigazította szájához a mikrofont, s középhangon felolvasni kezdett. Verseket. Igyekezett a zenéhez igazodni, áthallásokat találni a zene és a versek között. Egyre kevésbé figyelt a közönségre. Csak a hangja, a zene és a szöveg, a versek voltak számára fontosak. Húsz-huszonöt percig tartott az egész. Az utolsó vers is elhangzott, felállt, a képek, a díszlet mögé ment. Eltűnt. Ahogy szokott. A zene még szólt egy ideig. Időtlenül. Lassan. Igazából csak a megnyitó tudta, hogy ez megnyitó. Vernisszázs. Volt. Mindenki más műsorként nézte és vette, ha igen.

1994. május 11.(?)

Kisváros délen. Vagy inkább nagyközönség. Késő tavasz. Forrón tűz a nap, enyhe déli szél fúj. Alig talált oda. A művelődési házban a képek már rendben álltak a falon, nem volt velük semmi dolga. A tervek szerint előbb egy helyi zenekar játszotta el néhány dalát, majd ő következett. Szerényen, halk zenekíséret mellett felolvasott, előadott egy az alkalomra írott személyes szöveget, majd hagyta még szóhoz jutni a zenekart. Elhangzott az ilyenkor megszokott protokolláris szöveg is. [ A lényeg mindig a színfalak mögött zajlik. Három hete halott anyja járt a fejében, és bár tartotta magát, el is ment volna, meg maradt is volna. Mindez műsoron kívül. Mert remélte, azért ő mégiscsak profi.]

1996. május

Az előkészületek inkább említésre méltók, az eseményen ott sem volt, meg sem jelent, csak felkérték, hogy írjon valamit, s ha nem tud, hát nem jön. Nem ment. Írt valamit. Elment egy stúdióba, és hosszas műveletek után sikerült egy szalagra játszani az elhangzásra szánt prózai művet, melynek mozgó és valamelyest élő szobrokról kellett szólnia, megfejelve némi történettel is. Az elvárásoknak megfelelt, önmagának talán kevésbé, de úgysem lesz ott, gondolta ő. Elküldte. Levélből értesült az esemény megtörténtéről, a szöveg bejátszásáról, a sikerről. De akkor már nagyon távol volt tőle ez az egész. Érdekelte, míg várt, míg szalagra mondta, onnantól csak nőtt a távolság közte és szavai között, aztán másoké lett. És jól van így, gondolta, lesznek még alkalmak, gondolta.

1997. október

Őszközép. A városban álmatagon süt a nap. A város ifjúsága színtere. Rövid időre visszatért. A képeket ő maga tette fel. Színhely: belvárosi étterem, vendéglő pincében berendezve. Hűvös. A megnyitó keretjátékaként az előre felvett zene és szöveg kíséretével a rögzített időpontban felállt, és nem is sietve, kapkodva, nem is álomszerű lassúsággal, de elhelyezte a képeket az erre a célra rendszeresített falon. Cím: Képeket a falra. Oda kerültek. A falra. Visszaült az asztalához, szólt a zene, és ezzel megnyílt a kiállítás. Kiitta az italát. Beszélgetni kezdett. Elvegyülni. És félt, nevetve azon, hogy a képek magukba szívják az ételek illatát, szagát. (A képeket – akkor határozta el – nem kéri vissza.) Kilenc kép. Pótolható, vagy nem…

1998. április

Fotókiállítás. Téma: a vörös mint szín, mint hajszín. Rejtve talán a másság és az előítélet. Egyszerűen vörös. Elhangzott egy szöveg, de legalább háromfélét írt. S aztán egy negyediket mondott el élőben, csak úgy, mintha született szónok lenne, de a tervezett körülmények is rendre változtak. Hisz mire is jó egy terv, hogy legyen mitől eltérni, s hogy kezdetben ne legyen az ember olyan bizonytalan. Egyszóval, fel sem állt, ült az asztalánál, előtte pohárban tonik, vagy talán sör, vagy talán, az alkalomhoz illően, vörösbor, végtelenül lazának mutatta magát, összefűzte szétszóródó szavait, és hirtelen zárta a mondókáját. S ezzel meg is nyílt, alig észrevehetően, de azért mégis pár percre másképp lüktetett az élet abban a vendéglőben.

1999. szeptember

Írjon valamit ólomkatonákról meg egy nő testéről. A lecke feladva. Rövid legyen, jól olvasható, és valahol legyen benne szünet vagy egyéb, ami segíti a zenét. De talán nem is szólt zene. Ott sem volt. Nem ért rá. Megírta a szöveget, elküldte levélben, és sorsára hagyta. Csak azt tudta, amire megkérték, megtette, a megállapodás nem szólt teljes megnyitóról, ő pedig nem is ért rá, ősz van, a város messzebb, mint tavasszal vagy nyáron. Talán a szövegben sem hitt igazán. De a kiállítás megnyílt, a szöveg elhangzott, és értesülése szerint lement ez is, ahogy szokott. [Csak neki már nem jelentett többet egy közvetett szereplésnél, amit azért tesz, hogy pótoljon valamit, ami sokkal jobban hiányzik, mert nehezen és ritkán sikerül…]

Tizenegy műtárgy

Képek között nőttem fel. Nem emlékszem mindre, cserélődtek is talán, nagybátyám zsengéi, majd erősebb vizsgamunkái sorakoztak elszórva levegősen a nagyobb, majd kisebb falakon. Rajzolni nem tudtam, de könnyedén megjegyeztem a festmények, szobrok címét, alkotóinak nevét. Jó játék volt, jó elmetorna. A múzeum más. Ülni a hatalmas térben, hol levegőt kap néző és mű egyaránt. Anyám kedvence Csontváry volt. Hogyisne, még kötődése is volt a városhoz, s anyámat lenyűgözték a méretes vásznak, a színek, a formák. A szemével, a szívével nézte a képeket, ahogy felcseperedvén én is. Leültem a terem közepén, pontosan a vászonnal szemben, és egyetlen pontra figyelve néztem, lassan fürkésző tekintettel a képet. A tájképet, melyről pontosan tudtam, több annál, de szavakba nem nagyon fogható. Elbűvölő, egyszersmind félelmetes, szeretnék ott ülni a partján, de meg is rémülök az érzettől, milyen parányi lennék. Igen: A nagy Tarpatak a Tátrában volt anyám kedvence, ha őrá gondolok, látom, ahogy ücsörög a kép előtt, és hallom csordogálni békésen a lassan duzzadó patakot. A táj pedig egyre több és több puszta tájképnél, ábrázolásnál.

Serdülvén a kiskamaszkorba a nyarakat többnyire a Balatonon töltöttem, néhány hét Fenyvesen, aztán Pécsett, de ha kicsiny nyaralónkban kellett tartalmat adnom az idő lassú múlásának, akkor a hosszadalmas csavargásokat és látszólag céltalan kóborlásokat hajókázással tarkítottam. Irány Badacsony, ott pedig az Egry Múzeum. Emeletes ház közel a parthoz, szinte a hajóról is becserkészni jó szemmel és figyelmes tekintettel. Ott aztán repült az idő, mászkáltam a képek között, beitta szemem a fényt, igyekeztem a csodálatos fényfoltok között felfedezni az embert, aki a természetből él és aki része a természetnek, aki nap mint nap megküzd a vízzel, választani nem tudtam. Visszatérő témája volt a balatoni halászok. Más és más időpontokban festette meg őket, mind közül talán az a legkedvesebb a mai napig, amelyiken a remegő levegőben szinte feloldódik a napszítta halász alakja, amint ladikjában hajlongva és fáradozva kiveti hálóját. Nézem és érzem. Könnyezem, talán a fénytől is. Emlékezetben hajóra szállok, visszamegyek elhagyott nyaralónk udvarára, ücsörgök a teraszon és nézem a víz fölött táncoló napot.

Lassan jutottam el az ábrázoló festészettől a kifejezőbb képekhez, az egyik fontos állomás a laza, de kemény ecsetvonásokkal festő Mednyánszky volt. Aztán amikor hosszasan szemléltem a Sebesült katonát, eszembe jutott ifjabb korom, amikor előszeretettel játszottunk háborúst, és percenként haltunk meg, zuhantunk el a porba, akár egy hősi halott. Mennyivel esendőbb az ember, s mennyire szánandó a sebesült, aki mégiscsak élni szeretne inkább, s ezt egyetlen gesztussal, egyetlen lemondó gesztussal képes elmondani a kép. Nincs értelme a szónak, sem a múltbéli ostoba játékok miatti szégyenkezésnek, csak a hallgatásnak és a figyelő tekintetnek, ahogy fürkészi a sebesült katona arcát, várva, hogy rám nézzen vádlón.

Talán egy képben mindent, az egész világot, a maga saját szenvedélyes, színesen kavargó mivoltában, de melyik lehetne az? Van Gogh mindegyik képe kavargás, színek és formák sajátos tánca, még ha olykor mozdulatlannak vagy rendezettnek is tűnik a világ. Felcsapok néhány könyvet, barangolok a világhálón, és keresgélek, eszembe jut egy fejezetcím valamelyik róla írott könyvből. „Délben, mikor legrövidebb az árnyék.” A téma talán csak egy festészeti kérdés, egy felvetés, nekem azonban puszta látvány, egyszerre kivetített belső táj, vagy emlékezetből festett táj, amilyen soha nem volt, nem lesz, csak míg az adott kép elkészült. Már rég nem járok az éjszakába, de ha meglátom az Éjjeli kávézó című képen a kávézó aranysárga épületét, mintha nappal lenne, az utcákon ott sétálnék én is, s pontosan tudom, mit jelent az a látszólag önmagát kioltó szókapcsolat: nyüzsgő nyugalom. Avagy élet. Könnyű, léha, nézni, szemlélni való, és ártatlan. Mint egy pohár bor nyári éjszakán, néhány jó szó kíséretében.

Nagybátyám képei között cseperedtem, fiatalkori munkái között. Talán nem is itt kellene írnom róla, de ő jön a sorban, mert megidézi a későbbieket is. A kép sosem volt a birtokomban, s most, hogy ezt írom, azt tervezem, egyszer elkérem egy borítóhoz. K. Z. portréja egyszerre idézi ama korszakomat, amikor tagadtam is volna a múltat, meg nyúzott arcom mellé Kafka-képet viseltem kicsiny jelvény formájában a mellemen, egyszerre lehettem szánni- és lesajnálni való. Amikor az ember keresi önmagát és tépi a haját, de mintha most szabadult volna egyszerre valóságos és kitalált démonaitól. Keskeny arc, katonás haj, torz vonások, minden Pilinszkyt idézi, még a cím is, és minden bizonnyal a holokausztot, K. Z. arca egy túlélő portréja, de lehetne bármely ott maradt és visszatért családtagom arca is. Mintha valamennyiünk vonásai egyetlen megkínzott és önkínzott arcban tükröződnének vissza. Nézem kicsiben és nagyban, megáll a levegő, és tudom, arra a borítóra nem is kellene más, odavonzaná a tekinteteket, a könyvet már ki sem kellene nyitni. Peregnének alá a néma könnyek, lassan gördülnének elő a halk sóhajok. A kép, az arc, a festmény kimondhatatlan hatalma.

Nagybátyámtól hallottam először, s az imént tárgyalt kép is felidézi Giacometti szobrait. Mindegyik kicsi, mintegy kisplasztika méretű, mind fémből van, s mind olyan karcsú és törékeny figurákat hordoz. Akár a sovány teherhordók, kik egész világokat hordtak fel a hegyre nehéz terepen mások helyett. Széllelbélelt figurák, kiknek mégis súlyos a léptük, mindig mozdulva ábrázolja őket, de a lépés a felemelt kar egyszer cselekvésre készül, tartásában azonban tétova. Ilyen a Lépő ember című szobra is, anyagában kevés, kifejezésében sok. A figura óriásit lép, alakja szinte ruhátlan, feje előreugró, akár a lépés lendületétől is lehet, mintha belehajolna a szélbe, és elszántan, de mégis esendőn, mint aki nem tudja, hová, csak innen el, hatalmas lépéssel megindul. A cél ismeretlen, azt a nézőre bízza a művész, s ez a legtöbb, amit tehet karcsú, ám elkeserítően szomorú szobra érdekében.

Most csak egyetlen Brancusi-szoborról, mert épp azt láttam tőle először, és mert ha a többit nem ismerném, akkor is az egyik revelatív kedvencem lenne. Mintha egy folyó, vagy a természet egyéb finom keze munkálta kavicsra lelt volna a művész, s kicsit továbbgondolva hozta létre a tökéletesen szép, letisztult női arcot. Ha csak meghagyja a formát, akár talált mű is lehetne, némi funkcióval felruházva, mondjuk levélnehezék. De így, azzal a néhány finom rajzolattal a simára csiszolt kő felületén már szobor, mindazon jegyekkel, melyek szoborrá, műalkotássá tesznek egy formás kavicsot, követ. Ránézek, megnyugszom, és nem izgulok felbontatlan leveleim tartalma miatt, megállítja az időt, és nem zavar, hogy sok dolgom lenne, csak nézem, és nem szégyellem a semmittevést. A szemlélődést.

Amikor a lányom születését vártam tehetetlenül, vagy máskor történt, ment a tévében a Picasso kalandjai című film, ezer bohókás történetet elferdítve, parodizálva Picasso életéből. A legegyetemesebb műről valahogy nem esett szó, a film keserédes keretébe talán nem fért be, s talán Picassóra sem annyira jellemző a Guernica. Nagy méretek, látszólag kaotikus szerkesztés, bár egészen hosszú tanulmányok elemzik a képen a néző tekintetének tudatos vezetését, a látszólag egymásra halmozott részletek tudatos komponáltságát, amikor a háború borzalmai ebben a halmazban kell hogy megjelenjenek, a krízissel azonban szembemegy a tudatosan szervezett látvány. Vagy az aranymetszés ösztönében kell keresnünk a titkot. A kép nem tudósít, nem jelen idejű, s nem szinkron a történésekkel, a lexikon így fogalmaz: A Guernica bemutatja a háború borzalmait, valamint azt, hogy az áldozatok többnyire részben vagy egészben ártatlan civilek. E mű általánosságban véve a háborúellenesség szimbólumává vált, mivel örök érvényűen örökíti meg a háború borzalmait, valamint a béke iránti vágy egyfajta megtestesülése. A festményt világszerte bemutatták rengeteg múzeumban, aminek köszönhetően széles körökben ismertté vált. E körút során kapott nemzetközi visszhangot a spanyol polgárháború. Nagyon szeretem, nézem hosszan kicsiben, szeretném megfejteni a titkát, oda is utaznék, ha tehetném, vagy magát a várost is meglátogatnám, de nem élnék együtt vele. Furcsa, szinte monokróm kép. Felkavar, hát múzeumi falra való, hogy vissza-vissza akarjunk térni hozzá, nem feledve történetét, születésének körülményeit.

Szeretek én mindenféle állatot, macskát, kutyát, madarat. Rövid verset szenteltem az olykor verselő Klee rejtélyes című festményének, a Seneciónak, ma sem tudom, egy portré miért kap ilyen címet. Mintha a növény neve jellemezné is a portrén látható arcot. Mint amikor valakit jobb híján ravasz rókaként írunk le. De épp ennyire színes, játékos, ábrázolásában gyermeteg és felemelő a Macska és madár című képe. Az egész vásznat betölti a macska arca, s valahol enyhén kancsal tekintete fölött megjelenik egy hirtelen nézve a végtelen jelét formázó madárka teste mint szabad préda a figyelmes, pákosztos macska számára. Pillanatnyi jellemrajz. Költészet ecsettel és festékkel, ragyogóan színes festékkel. Szeretem a macskákat és a madarakat is. Nem szólnék bele egy ilyen csatába. Nem is nézném. A kép kimerevíti a helyzetet, s az adott pillanatból következhet bármilyen folytatás. Nagyon jó, hogy továbbgondolhatom, vagy hagyhatom, hogy a természet visszaállítsa a maga egyensúlyát. De vajon mit jelent a senecio?

Időről időre ezeknél a művészeknél kötök ki, nézem a műveiket, és jön az ördögi gondolat: ilyet én is tudok. S talán épp ezért egyszerre bátorítóak és kijózanítóak. Az ember tükörbe néz, róluk szóló könyveket lapozgat, s ha nem is elmélyülten teszi, akkor is észre kell vennie, ők eljutottak valahonnan valahová, látszik a folyamat, s végül az egyedül lehetséges betetőzés: az absztrakció. Mondrian sem úgy kezdte, a váltás mégis hirtelennek tűnik, a közbülső állomások dokumentumai elvesztek talán, mindezt fedje sűrű homály. Mondrianról szóló könyvet lapozgatok, mindig ugyanott nyílik ki, mintha kiválasztotta volna nekem magát ez a kép, tény, ezt láttam Mondriantól először, és vagy a színvilága, vagy a színek elrendezésének ritmusa, vagy épp a címe okán, egy életre belém kövült, és ott marad mindvégig, mert jókedvem lesz tőle, mert ránézni olyan, mint észlelni a felkelő nap első fényét, vagy mint boogie-woogie-t hallgatni bárhol.

S ugyanebbe a vonulatba tartozik Yves Klein, az akció-festő, nézem a többnyire kék képeit, tudom, hogyan készültek, de már rég nem fontos, tudott-e valaha hagyományosabb módon festeni a testlenyomatok előtt, s az sem fontos, hogy a közvetítőszerepet, az ecsetet szinte kizárólag nők szolgáltatták. Eszembe jut viszont Derek Jarman, az ő utolsó drámaian szép filmje, benne az egyetlen szín, amelyet Klein-kéknek is nevezhetünk, eszembe jut a megpróbáltatás, nézni a filmet, a mozdulatlan kék vásznat, hallani Jarman búcsúját az élettől, aztán újra eszembe jutnak a felszabadult testek, amint meghemperegnek a kék festékben és mulandó szépségük örök lenyomatát hagyják a vásznon, mindez eszembe jut, mosolygok, és egyszerre elindulnak a könnyeim is.