Nyírfalvi Károly

Fotóbarkács

Széman Richárd fotói

Kedvenc filmemben van egy fontos jelenet, amikor is a két „hős” a fotózásról beszélget. Idézem, mit is mond Annie Hall: „Hát, igen, igen… de én… szóval nekem… nekem ez… ez az egész inkább csak ösztönös, szóval érted, én… én valahogy érzés után próbálom csinálni. Nem sokat elmélkedem rajta, csak próbálok ráérezni.” Sokáig úgy gondolkodtam a fényképezésről, mint valami fakezű emberek vizuális játékszeréről. Gépet a kézbe, és kattintgatunk bármit, bármikor a megörökítés örömének letéteményeseként. Nem ilyen egyszerű. Még csak azt sem mondhatjuk, azért fényképeznek, mert van hozzá bátorságuk, meg a pillanat megörökítése olykor egyszeri és megismételhetetlen lehetőség, vagy hogy urambocsá’, mert nem tudnák rajzban vagy egy festményben visszaadni ugyanazt. Lehet még hivatkozni a felgyorsult időre és a technikai fejlődés megkerülhetetlenségére.

Széman Richárd fényképei e kijelentéseket mind megerősítik és mindet felülírják. Menjünk sorban. Képei híven rögzült pillanatok, melyet ily módon átad az örökkévalóságnak, afféle rögzített emlékezések a vizualitás segítségével.

Máskor különböző idősíkokat társít felerősítve, vagy épp gyengítve egymást, és így hoz létre új minőséget. Képei figurálisak, talán még szövegeket is lehetne költeni köréjük, de erre sincs szükség. Elég, ha nézzük őket, közben felfedezünk egy-egy humoros elemet, vagy épp nosztalgiázni kezdünk, vagy belenyugszunk abba, hogy nem értjük, szavakkal nem tudjuk megfogalmazni, de bizsergeti a szívünket, a lelkünket, és gyönyörű színorgiái révén a szemünket is. (Az alább közölt fotók is színesek, de eredetileg fekete-fehérnek készültek, tehát közlésük nem von le az élmányből.)

Említettem a felgyorsult időt. A fényképezés sokkal inkább arra szakosodott, hogy ábrázolja az idő apró pillanatait és egyben megállítsa azt, miképp a mozgást is képes visszaadni vagy sorozatokkal, vagy elmosódó képekkel. Az élesség itt nem feltétlenül erény. De a mi emberünk más viszonyban áll az idővel. A jelenben él, a jövőnek alkot és a múlt tárgyai között kutakodik témáért, vagy egyszerűen csak azért, hogy szembeszálljon az oktalan felejtéssel. Kevés persze ez a szándék egy jó fényképhez. Meg kell tanulnunk látni és látva láttatni, a szóródó elemekből kiemelni a fontosakat, olykor beérni az adott lehetőségekkel és elfogadni a tényt, egy kép nem a kattintással kezdődik és nem az előhívással ér véget. Sokkal korábbi az indulás, valahol a szem mögött az agyban és valahol a gyomor tájékán a lélekben sarjad, és talán sok-sok elemből végül egy aprócska asztal egyik sarkán nyeri el végső formáját, vagy még ott sem, csak ha már közönség elé kerül.

Széman Richárd sok műfajú fotós. Egyaránt otthon van a portrék terén, mívesek utcaszínészekről készült dokumentatív erejű képei, és szemet gyönyörködtetőek, ahogy ő nevezi: kettős expozíciói. Ezen utóbbi darabokból mutatunk itt néhányat ízelítőnek.

Ha képeket nézek, a látványon túl az is foglalkoztat, hogy készült a kép. Szóval a technika. Különösen az olyan képek esetében, amelyeken látni, hogy erősen a művészfotó irányában mentek el. Nem csupán megörökít valamit, hanem az alapokat keményen meg is dolgozza, mintha a masina lenne az ecsetje, a ceruzája, fő mozgatórugója pedig a képzelete.

De hogyan is készülnek a montázsok? A való világban szerteszét rejtőznek tárgyi emlékek, akár kézzelfogható tárgyak hordozzák, akár fotók örökítik meg azokat. Aki keres, talál. Emberünk sokat keres, sokat talál, és takarékosan, alázattal merít a kincsekből. Kapcsolatot keres köztük, egyetlen felület elemeivé elegyíti őket, majd a technika és a képzelet erejével új dimenziókat, lehetséges képzettársításokat kölcsönöz a felhasznált elemeknek. A gép csak eszköz, s jól szolgálja gazdáját, miként a fotós az eszközök túlélésének alázatos gazdája. A titok pedig maradjon titok, képről képre más az elvégzendő műveletek sora, s ha lerántjuk a leplet a titokról, legyen elég, ha képeket látunk, és folyton képeket.

Széman Richárd

(szül.: 1958. július 12., Budapest)

1993 A Bálint György Újságíró Iskola fotoriporter szakán tanult, majd szabadúszó fotóriporter és kulturális újságíró (a 168 óra, Hócipő, Reform, Elite, Füstölgő, Premier magazinoknál), valamint reklámfotókat készít a Maláta „sörirodalmi és korcsma-kulturális folyóirat”-nak.

Külső munkatárs az ABN AMRO Bank belső terjesztésű kétheti lapjánál.

1996–2001 A Starface Színész és Modellügynökség fotósa.

2001–2003 Az ügynökség fotóműtermének vezetője.

Utcaszínházakat fényképez, amely munkái megjelentek különböző színházi szakmai folyóiratokban, könyvekben és online felületeken.

2006 Budapest XVI. kerület épített világa címmel albumot jelentet meg Lantos Antal helytörténésszel és Tóth Miklós főépítésszel közösen.

2007-től a XVI. kerületi Helytörténeti füzetek illusztrátora és képszerkesztője.

2009 A XVI. kerületi Helytörténeti Gyűjtemény munkatársa, a digitális archívum kialakításán dolgozik.

Képei megtalálhatóak a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében, ill. a Mai Manó Házban.

Több éven keresztül tagja volt a MÚOSZ-nak, és a mai napig tagja a Magyar Fotoriporterek Társaságának.

Kiállításai:

„Kerületünk története térképeken” (2003. 11. 27. – 12. 11.)

„Kerületünk épített világa” fotókiállítás (2004. 09. 17. – 10. 28.)

A csodálatos részletek – fotókiállítás (2005. 10. 14. – 11. 02.)

Kerületünk építészete 1990 után (fotókiállítás) (2006. 09. 15. – 10. 04.)

Gyalogfotók (2007. 08. 10. – 08. 22.)

Kerületünk épített világa 1920–1990-ig (2007. 11. 16. – 12. 05.)

Sashalom története fotókiállítás (2008. 11. 11. – 11. 26.)

Kerületünk templomai kiállítás és könyvbemutató (2009. 06. 05. – 06. 17.)

Cinkota története fotókiállítás (2009. 10. 21. – 12. 18.) (Helyszín: Maczonkai Orosz László Galéria, Budapest, Sashalom)

Dokumitológia (2009. 12. 10. – 2010. 01. 24.) Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház)

Sárkány égi tavon (2011. 07. 09. – 07. 23.) Nyírbátor, katolikus minorita templom