Nyírfalvi Károly
Padon árnyékban
Szémann Richárd képeihez
A fényköltő, aki árnyékkal is él, messziről közelít. Kis csomagban fényképeket hagy a postaládában. A közösség együtt emlékezik kávé és sütemények mellett, és mindenki más és más részletre mered mosolyogva vagy elkomoruló tekintettel. Így képzelem.
Leül egy padra, önfeledten figyeli a járókelőket, lassan válogat, olykor megnyomja a gombot. Aztán hosszan pepecsel otthon.
Itt ülök, s mennyi minden megy el mellettem, s mintha mindent és mindenkit láttam volna már korábban. Az arcokat, a mozdulatokat, a mosolyokat, a fényeket, az árnyékokat, s az árnyakat is mind. De mintha álmodnék, ahogy sűrű körtáncban elém sorakoznak a képek.
Hegyet és pallót látok, elmosódó alakokat, az alagút végét kifesleni a ködből, magányos madarat az ágon üldögélve, kortalan embereket kúszni a folyómederben, tájidegen oszlopokat, magányos madarat, s az alagút végén a fényben sírokat, kereszteket, köveket, táblákat, a ragyogó pusztulást s a pusztulás opálos fényét, minden, de minden itt van, akár lepergő rozsda az elhagyott kapun, akár kezem ernyedt erei, míg az idő múlásán tartom ujjaim, miként orvos méri lassuló pulzusom, egy kép egy pirula tág tekintettel a múltra, a jelenre, a jövőre.
Nézek, olvasok. Vannak betűk, de tán azok sem kellenek. Csak arcok, helyek, helyszínek. Fogódzók.
Ősz van. S majd tél lesz.
Haza, haza kell mennem, emlékezni, és utánajárni a titoknak, hiszen „tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek”.
Szertartás, figyelem
A kiszáradt folyó medrében kőhangyák görögnek,
szél fújja, cibálja fel-alá, előre és vissza…
Kőhangyák görögnek kiszáradt folyó medrében,
szél fújja, előre és vissza, cibálja fel-alá őket…
Szél fújja, cibálja fel-alá, előre és vissza a
kiszáradt folyó medrét, hol kőhangyák görögnek…
Kőhangyák görögnek, szél fújja, előre és vissza,
cibálja fel-alá őket a kiszáradt folyó medrében…
Ujjnyi portré
Fölmaródik újra és újra
nyakamon a bőr, s ki tudja,
hogy mutat a képen?
A képen, mi épp nem
boldog arcon fürkész
sápadt fényével…
Hol éri a nap, s hol
a delejes lámpák kénye?
Együtt és Külön
Dénes Istvánnak
a képen egy szobor van együtt az emberrel
egymásba fonódtak mint föld és ásó
mint múlt és jelen mint távozás és megtérés…
(mint egy megörökített élőszobor félalakos portré)
mozgat az anyag hadd mozgasson hántsd le a felesleg
szutykos kérgét bontsd ki lepléből és kész
válassz neki nevet elhagy különben mint a kivert kutyák
elfelejt válassz nevet neki nálad szoboralakot ölt a költészet
látod szavak sem kellenek hozzá
még nincs éjszaka hát ne igyál ne énekelj ne sírjál
emlékezz és újabb szobroknak ágyazz a félreeső zugokban
és kell még
és kell még a csomagba néhány fénykép a házról
az alkonyban megbúvó szobáról és
néhány csomag tealevél meg aprósütemény
rögnyi kis föld víz kicsiny flaskában
sok-sok levegő és tér
és kell még a csomagba egyetlen fénykép
egyetlen gyűrött lap mely nem szól semmiről
és elmond mindent kicsi súlyos és sűrű akár a méz
és kell még egy hártyavékony lemezen
a feledés és emlékezés mámorának nyoma…