Tizenegy dal
„Ne az előre gyártott
elképzeléseken kezdd, hanem ami a kép tárgyán igazán érdekel az indítás
pillanatában, azon, és kifelé írj a nyelvi tengerből, a part felé vigyen a
kielégülés, a kimerülés.”
„Ha lehet, írj
»öntudatlanul«, féltranszban (lásd a késői Yeats „révült” írását) – engedd be
tudatod alól azt a gátlástalan, érdekes, szükséges, hipermodern nyelvet,
amelyet a tudatos művészet megnyirbálna, és írjál izgatottan, gyorsan, írás-
vagy gépírás-görcsben, az orgazmus törvényei szerint (a középről ki a szélek
felé!) Reich »elfelhősödött tudatával«. Bentről kifelé – élvezésig, ernyedésig,
kimondásig.”
Jack Kerouac: A spontán próza elemi szabályai (részletek)
Akkor már nem voltunk együtt. Próbálkoztam még, akár a kiskutyák, ahogy mondani szokás, fenntartani a csak azért is látszatát, de mélyen pontosan tudtam, nem kezdhetjük újra. Lehetünk barátok, ahogy bölcs emberek, amikor véget érnek a nagy szenvedélyek. Jártunk is külön-külön egy csomó helyre, bulikba, mindenfelé, mintha egymás nyomában jártunk volna, dolgozott még a hiú remény. Sokan jöttünk össze ott akkor. A lakásban két egymásba nyíló szoba, a szülők távol, üvöltött a zene, s nem az adott kor dalait hallgattuk. Joplin kiabált végig a lakáson, vermutot ittunk, páran bagóztak, a földön ücsörögtünk, akkor még teljes erejükkel világítottak a lámpák. Ahogy visszagondolok, folyton Wim Wenders filmjei járnak az eszemben, merthogy nem történt semmi.
Semmi különös. Semmi említésre méltó. Még akkor sem, amikor valaki feltette az akkor már veteránnak számító Zep-lemezt, a III.-at, ráadásul a B oldalt, azon is a lúdbőrképző dalt: Since I’ve been loving you (Mióta szeretlek). Ott volt a lány, akit szerettem, de már nem voltunk együtt, mert, mindegy is…
Nem haragudtam rá, hiszen még mindig szerettem, csak már nem tápláltam különösebb reményeket. Számot vetettem elfonnyadt esélyeimmel, mégis akaratlanul is a nyomában jártam, ahol csak megfordult, egész véletlenül felbukkantam én is. Akkor este, hogy meghallottam a zenét, lehunytam a szemem, arra gondoltam, ketten vagyunk, hallgatjuk ezt a számot, és az mindent elmond helyettem, ő visszatér hozzám, akár a szeretett nő az Annie Hallban a színházi jelenetben, kicsit megszépítve, színesítve a valót… (azt a filmet is vele láttam először). De nem. Berúghattam volna, lehettem volna száraz részeg is csupán a zenétől. Egyedül érkeztem, egyedül mentem haza, szándékaim és emlékeim szerint kölcsönkérve a lemezt, hogy majd egyedül hallgassam végig, hosszan és szépen szenvedve a remény kis szilánkjaival szívemben a besötétített szobában hanyatt fekve a padlón, ahogy tehetném minden buliban, akár egy titokzatos pasi, így delejezve és vonzva a lányokat, akik nem ismernek még…
Ez így nem érhet véget. A történet igen. Később birtokomba került a lemez is, Vácon szerepeltem, nem mentem haza, onnan Egerbe indultam, jól megsétáltattam. Amit egyszer megfogalmaztam, még egyszer nincs kedvem, van itt két régi anziksz Vácról és Egerről:
[váci anziksz]
közel 30 ember hallgatott
a szemem véreres
súlytalan vagyok, akár egy árnyék
de mondhatom néked
külső erőkre ne hagyatkozz
azok elbarmolják
én most azért sem mondom szépen
ha meg nincs erőd: hallgass…
majd szemmel tartalak
nyomon követlek.
S a másik:
[egri anziksz]
elsőre, mint bármelyik város,
könnyű eltévedni benne, aztán:
a szűk utcák, a perzselő várfal,
árnyas asztalnál odavetett sorok.
nap bukik falak alá a
legrövidebb úton az állomásra.
kezemben a Zep III. albuma,
még bakelit formában.
Azóta meg már csak kazettán.
Mindig féltem tőlük. A beszélgetéstől, a rávezető mozdulatoktól, a kudarctól. De egyre többet barátkoztam. Fitogtattam a tudásomat. A műveltségemet. Elvont zenéket hallgattam. Egyetlen hangból felismertem, akármilyen halkan szólt, s addig kajtattam, míg sikerült megszereznem. 1980 nyarán az a zene már ötéves volt, de semmilyen port nem kellett lesikálni róla. Az idő megkavarodik, az évek összefolynak, megírtam ezt már versben:
A sötét szobában hárman fekszünk
a földön, Pink Floyd szól csendesen, nem
beszélünk, nem szólunk, az áhítat
percei bezsongják a falakat,
a jövő még nem a múlt, ezek még a
hetvenes évek, sznobok vagyunk, félig
érett, zöld színű kamaszok az út elején –
a helyzet rémesen pontosan itt van előttem, de nem tudom, szalagról vagy lemezről hallgattuk-e. Feküdtünk hárman, mi, régi osztálytársak, s mikor ahhoz a dalhoz értünk, halkan én is énekelni kezdtem. Az egyetlen dal volt, melynek pontosan tudtam a szövegét. De kire, kire is gondolhattam volna a refrénnél: How, how I wish you were here… stb. Le is fordítottam, de úgy énekelhetetlenné vált. Elégnek bizonyult érezni a hangulatát. Sötét volt, a teret kitöltötte a zene, néhány gitár, és A SZÖVEG, melyet megpróbáltunk élni, átélni, s melyről halálbiztosan tudtuk: KÖLTÉSZET.
Nemzedéki dal. A nagy együttlét-dalok egyike. És felmerül egy nagyon szegényes szilveszter is, valahol a világ végén egy turistaházban. Áram alig, az egyetlen kazettás magnó a fülemhez tapadva, és szólt a Wish you were here oly halkan, ahogy soha még. Szavakkal le nem festhető, pőre hangulat, olyan, amilyen csak egy tanyán lehet, mindenektől elhagyatva, ahol majd angyal száll le közénk, s egyszerre mennél is, maradnál is. Emeletes ágyakon aludtunk, fejemben ott zsongott: Bárcsak itt lennél…, de kicsoda? Írhat bármit Waters, komponálhat élete végéig akár folyamatosan is, jobbat nem fog, mert ettől egyszerre borzongok, mennék az Isten háta mögé, és maradnék egyedül a tömegben az Isten háta mögött.
Mikor belefogtam, úgy határoztam, majd a dalok születésének sorrendje lesz a mérvadó. Nem akartam rangsorba állítani a dalokat, így viszont emlékeim kuszálódnak össze, cserélődnek fel az időben. Mindegy is. Olyasmi ez, mint sétálni a bolhapiac tömött, zsúfolt sorai között, látni az idő kirostált tárgyait egyszerre mindenféle korokból. Nippek, réztányérok, mellettük a következő árusnál gyékényen felzsúfolva bakelitlemezek az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig. Ezt a válogatás-albumot mégis máshol szereztem be, és nem is számítottam rá. Egy kedves házaspártól kaptam egyszer ottjártamkor, nekik nem volt olyan fontos, én meg szerettem a Jethro Tullt, és elég kevés lemezem volt tőlük. (Lakott a kisvárosban egy link, de szeretni való srác, minden pólója hátán ez állt: Jethro Tull. Vajon mi van vele?) A lemez rövid, ámde rafinált darabja a Requiem. Róla meg rég látott barátom ugrik be még a fontos évekből.
Az idő:
A disco már nem érdekelt minket. Addig sem nagyon, inkább a lányok kedvéért jártunk oda, a zene egész másról szólt.
A hét végén, szombat este összejöttünk egy olyan helyen, ahol mi is kaptunk sört, és nyugisan megbeszéltük a világ folyását. Persze, ha történt valami komoly, én mindig máshol jártam, vagy éppen otthon voltam, őrizkedve a későbbi zűrös helyzetektől.
Akkor is kerestek valamit, igyekeztek megfejteni a lét titkát, csip-csup ügyeiket és a lányokat beszélték meg, közben kiürült néhány üveg sör.
Tavasz volt. A langymeleg estében elindultak hazafelé, hogy a város egy bizonyos pontján majd szétszóródjanak. Az út felénél történt valami, az áhított célhoz meredek utcákon lefelé szaladva juthattak el, kifulladva meg-megálltak. Énekelni kezdtek. S az álmos panelházak lakói felébredtek, fel is álltak a tv elől.
Egyikőjük magára vette a dalt. Tanár volt, a mi giminkből. A sértődős, az akarnok, a tekintélyelvű, az orosz nyelv tanára. Rájuk uszította a férjét. Az irodalom szakost, aki akkortájt már nem minket őrjített a szép lelkével. Ő meg nekiesett Andrásnak, aki a szép, szelíd szavakban, a nyugalomban, a filozófia erejében hitt. Nem védekezett, nem állt ellen, de megalázva érezte magát... és nem akarta túlélni.
A városban valahol mindig építkeztek. A közelben is. Elindult a daru felé azzal, hogy leveti magát.
(A nyugodt ember addig nyelt; azon az estén egyszerre tódult fel benne a kamaszos igazságérzet, mely pont önmaga ellen irányult.)
Mielőtt lendületet vett volna, a többiek visszarántották.
És most abbahagyom. Nem voltam ott, nincs jogom tovább a részletekkel babrálni. Túléltük, ahogy annyi mást is. Ők az életükért küzdöttek (nagy szavak), én aludtam vagy a másnapon törtem a fejem (kis tettek).
Ez a történet nem itt ért véget. Barátom felett eljárt az idő, elfelhősödik olykor a tekintete, de nem akar emlékezni, verseket sem ír már, s ha a Requiemet hallom, őrá gondolok. Volt egy mottója:
Amióta rájöttem, hogy akkor vagyok boldog, amikor nem érzem magam boldognak, azóta mindig boldog vagyok, mert soha nem érzem magam boldognak.
Hallgatom ezt a dalt, és nem érzem magam boldognak, de igazán szomorú sem vagyok. Afféle keserédes hangulat, nem ezt nevezik melankóliának? És eszembe jut minden veszteségem, főleg öngyilkosság révén elvesztett barátaim, ismerőseim.
Várom a tavaszt. Mehetnék bolhapiacozni, de ez egy másik város, s talán másik lemez és másik év is.
A külföldi lemezek hivatalos úton-módon igen lassan kerültek be az országba, s mire mi felocsúdtunk, s kezünkbe vehettük az új Purple-korongot, amelyik addigra már a legutolsónak számított, a csapat már nem volt többé. Két év késéssel azért csak kölcsönkaptam, s majdnem sikerült karcosra hallgatnom, különösen a záró darabot. Ismertem, persze hogy ismertem már korábbról az egész lemezt, s nem kent a falhoz, összevetve a korábbiakkal, a Purple amúgy a szívem csücske volt. Nehéz volt ezt más füllel, elfogulatlanul hallgatni, de az utolsó dalnál elkaptam a fonalat. Úgy éreztem, értem a szövegét, hallásból meg is tanultam, később első fordítói magánsikeremnek tekinthettem. S az emlék? Akkortájt úgy hallgattam kedvenc lemezeimet, hogy besötétítettem a szobám, nappal behúztam a függönyt, vagy megvártam, míg beesteledik, feltettem a lemezt, beállítottam olyan hangerőre, hogy halljam a saját hangomat, s mint egy tapasztalt rocker, végigénekeltem és mozogtam a számokat. Halandzsáztam, mi mást tehettem volna, aztán jött az utolsó dal: You keep on Moving.
Tudom, röhejes ez, nevessetek bátran, de én jól éreztem magam, s utólag remélem, nem okoztam maradandó kárt senkinek. Úgy terveztem, majd a megfelelő helyre odamásolom minden felemlegetett dal szövegét, de mégsem. (Jogdíjak stb.) Most mégis, ez rövid, és értem, abszolút értem a szövegét. Az üzenetével lennének némi gondjaim, de szerencsére nem nyomnak holmi elemzőkkel és kritikusokkal szemben támasztott elvárások. Íme:
You keep on moving
Far away far away
You keep on moving
Far away far away
Everyday wheels are turning
And the cry still returning
Dawn will soon breaking
The day has just begun
You put your arms around me
Like a circle round the sun
Dance across the seasons
To a place that no one knows
Where angels fear to tread
Lefordítva(?):
Mozgásban vagy,
Távolodsz, távolodsz.
Mozgásban vagy,
Távolodsz, távolodsz.
Mindennap fordul a kerék,
És a sírás csak nem múlik.
Közeleg a hajnal,
A nap épp most indul,
Átkarolsz, ahogy fény
Övezi a kelő csillagot,
Áttáncolsz az évszakokon
Egy olyan helyre, melyet senki nem
ismer,
Ahol az angyalok félnek taposni.
Na, erre varrjak gombot, mert inkább csak érzem, mint értem. Emlékszem, sötét van, indulásra készen állok a szoba közepén, ezt éneklem, ami a csövön kifér, utána kezdődhet az este, lehet forró nyár vagy sötétlő tél. Az angyalokban pedig jó volna hinni, de egyre inkább csak emlék, szólam vagy bármi más.
Közeledett az ideje. Gyorsan közelgett. Lassan a tű is átdöfte azt a lemezt, előtte már egy hónapja nem is hallgattam mást, csak azt. Energiát, erőt, szánalmat, mindent hordoztak azok a dalok, épp megfeleltek, hogy ráhangolódjam a seregre, nem mintha akartam volna. Bolhapiaci lemez volt ez is, nem is lehetett otthagyni, az évjárat is figyelemre méltó:1981-ben vagy 82-ben(?) szerezni egy 1981-es kiadású korongot, az már valami. Szerencse és tudatlanság szoros együttműködése, hiszen ki ismerte a Wishbone Asht nálunk akkoriban? Később sem nagyon, de az egy másik történet.
Tehát megkaptam a behívómat. 1982. november 22-ére. Téli kiképzés, havas táj, szép remények. Hallgatni ezt a lemezt egyszerre volt pozitív hozzáállás és kamaszos dac. Egyben „osztályharcos” rock and roll.
A címadó dal: Number the Brave. Vagy nem bírom jól sem az angolt, sem a magyart, tehát nem uralom jól a szavakat, vagy bátortalan vagyok, tőlem csak ennyi tellett: Fő a bátorság.
Az utolsó estén ebből próbáltam erőt meríteni, azóta is ha hallom, a barátság, a bátorság, a kitartás, egyáltalán a tartás jut eszembe.
Pedig pontosan tudom, hogy az a dal nem feltétlen a katonaságról szól, szemben sok más közhelyes nótával. De nem is a szerzők szándéka a fontos, hanem a fülem, a szívem olvasata, hiszen a szándék és a megvalósulás között gyakran csupán egy gondolomcsont (wishbone) feszül, majd az is eltörik, kiég, és marad a hamu (ash), szebben fogalmazva a „hamvába holt gondolat”(Wishbone Ash). Mint ez itt. Esszé zár.
Eltelt másfél év, májust írtunk, leszereltem. Túl egy rövidnek mondható kapcsolaton, túl a méltóság, a büszkeség megtapasztalásán, vélt és valós félelmeken, a régi helyemen találtam magam. Jártam az utcákat, vizsgáltuk a vezetéket, nem szivárog-e a gáz. Ha komolyan veszem, elfáradok, ha ellinkelem, valamiért nem érzem jól magam. Olykor kocsiba vágtuk magunkat, elmentünk az adott helyre, bekapcsoltuk a magnót. Police, Dire Straits, Frank Zappa. Sóvárgó, elvágyódó hajlamom rákattant a Dire Straitsre. Múlt az idő, s ez megmaradt, még ha én sodródtam is rendesen, ahogy a korom kívánta. Életrajz lesz ez itt most már, tényfeltáró, kompromittáló irat vagy mifene, egy könyvtárban kötöttem ki, s el is voltam jól a régi könyvek, az új könyvek között, mígnem a csendes mindennapok suttogó árnyából felütötte fejét a szerelem, s úgy fejbe csapott, hogy nem is tértem magamhoz jó ideig. Esélyem sem volt. Nem volt semmi esélyem. Csak kísérgetni őt innen oda, elintézni neki ezt-azt, meghallgatni, hosszú beszélgetéseket folytatni, s kikapcsolni az egészből a nemiséget, a szerelmet, miközben barátságról szó sem lehet, mert én valami mást érzek, de ő túl földhözragadt ahhoz, hogy lezárja, befejezze, én meg kisfiú, hogy továbblépjek. Páran elhagytak már, mégsem nőttem fel, lélekben még mindig a lendkerekes autómat tologatom, közben az imádott nő lenéz rám, elnézően mosolyog, és tudja, látszólag egy pár vagyunk, összetartozunk, valójában ez csak máz. Közben pedig szól a nyolcvanas évek legjobb gitárzenéje, mert neki az a kedvence, a szerelem pedig azonosul tárgyával, alanyával.
Tehát: Dire Straits: Tunnel of Love. Szép, hosszú, átélhető történet, mindenféle emlékeket ébreszt, küzdelmeket idéz fel, nem a bölcs lemondásról, hanem a büszkén vállalt érzelmekről, s míg szól, a hideg futkározik a hátamon, és a meleg összegyűlik a gyomromban, a szívemben, vonatra gondolok, az alagút végén égnek a szeretet kis mécsesei, s látszik a vége is, s ha nem is maradtunk együtt, nem a gyűlölet kérgesít ott mélyen legbelül. Mert tisztességes volt és nyílt. Mert okosan le tudtuk zárni. A dal viszont az maradt, ami volt. Hallgatom, emlékezem, könnyeznék, de közben valamennyit én is öregedtem. Katarzis. Semmi konkrétum, semmi biztos kép, csak folyékony színek szemhéjam mögött, szívdobbanásnyi lüktetés dobhártyámban, egy kihalt ház tövében állok, akár alagút az égbe, tavasz van, 1987.
Most éjszaka van, régebben főleg akkor írtam. Körülvesz a csend puha fészke, kicsit mégis misztikus, ahogy akkor nyáron: Anya a Balatonon, nappal dolgozom, éjjel írok.
Beszámolhatnék álmaimról, az illene ide, a REM-szakasz képei, történései, de nem emlékszem rájuk, s talán nem is olyan fontosak.
Inkább azon morfondírozok és szöszölök a papíron, vajon miért az REM, és miért akkor? Mulya s valamiképp félénk felnőtt voltam én még akkor is a hősies nyolcvanas években, amikor a legtöbb fontosnak vélt esemény történt velem. Volt már annyi minden a könyvtárban, miért ne lett volna tv is? Ment az egésznap, ha a főnök nem volt jelen, átkapcsoltuk valamelyik zenés csatornára, s néztük a videoklipek áradatát. Ott és akkor láttam és hallottam először az REM-et.
Én így emlékszem, s még azt sem állítom, hogy pontosan. Merthogy ama bizonyos klipet láthattam otthoni egyedüllétem során, hiszen hazaérve bekapcsoltam a tv-t, s szólt az végkimerülésig. Kellett valami háttérzaj a zavaróan néma lakásba, mikor már kínosnak éreztem, hogy hangosan gondolkodjam magamhoz beszélve, s oly hosszúnak bizonyultak a nappalok, míg beáll végre az este, a sötét csak a képzelet fényeit, képeit vetíti elém, képes vagyok tehát írni, ha otthon vagyok épp, s nem moziban, sörözőben verem el a drága időt. Ha lenne a nagy Ő. De nem téved mindig valaki az én utcámba. A szóban forgó dal, leírom most már a címét, Losing my Religion, sokáig csak videoklipként került a szemem elé, s hallhattam olykor a rádióban, évek múlva egy olvasó jóvoltából került a gyűjteményembe. Talán már együtt kicsiny családom is.
A lány szőkésbarna volt, s vagy egy fejjel nagyobb nálam, ami figyelembe véve „deli” termetem, nem nagy kunszt. Eleinte hosszú listákkal érkezett, segítettem neki összeszedni az esedékes olvasnivalókat, később jókat beszélgettünk, egyszer aztán felajánlotta, hogy felveszi nekem CD-ről azt a bizonyos REM-albumot.
Verseket írt, megmutatta őket, de pontosan tudta ezért-azért nem lehet több közöttünk szoros szellemi kapcsolatnál. Aztán, mint annyian mások előtte, utána, ő is eltűnt az életemből. Előbb mi költöztünk el a városból, majd ő is, befejezvén tanulmányait, s azóta nem tudom. Hallgatom a zenét, érteni próbálom az álomszerű szöveget, az agyonelemzett videoklip bonyolult jelképrendszerére gondolok, és a régi olvasóra is, de a dal nekem mégis az egyedüllétről s veszendő dolgaink, szálaink örökös, küzdelmes felkutatásáról szól. Egyszerre mintha végtelen hosszú tükrök sorába néznék, megsokszorozva így a látványt, a tükrökben pedig emlékképek lüktetnek.
Nem állok vesztésre, vallásom sosem volt. A dal nem rólam szól, talán épp ezért oly jó hallgatni, s titkon, valahol mélyen azonosulni vele.
Most éjszaka van, írok, pedig aludnom, álmodnom kellene inkább, talán épp a REM-szakasz közepén járhatnék…
Most már semmi sem biztos. Az élet talán egyenes vonalú az idő tekintetében, de az emlékezés ugrándozás összevissza.
Jöttek aztán a révbe érkezés évei: a család, munka, pihenés kiszámítható háromszögében. Olykor megtalált egy-egy feladat.
Nem azon a bulin hallottam először, de ott táncoltam rá először és utoljára, s csoda tudja, talán a fájdalmamat, a haragomat, a dühömet ugráltam ki magamból. Sétálhattam volna az estébe vegyült parkban, elvonulhattam volna a szobámba, de ott csak aludni szándékoztam, szüntetni majd a mámort a fejemből.
Szép volt a kastélyszálló, körötte a park, jólesett érkezéskor a hosszú, áztató kádfürdő, s jól sikerült később megnyitni barátom kiállítását.
A kisvárostól nem messze kisebb nagyközség. Falu.
Helyszín: a kastélyszálló.
A közönség ismeretlen. A közreműködők is.
A megnyitó személy verseket olvas fel, hangja lassú,
kiegyensúlyozott, távolságtartó, miként ha szócsöve lenne a kiállító képeinek.
Alkalmazott költészet.
Néhányan hangszeren kísérik.
A felolvasás után helyet foglal.
Valaki felkapcsolja a villanyt, jelezvén, a megnyitónak
vége.
Szokványosan egyszerű, valahogy, valamitől mégis más. Soha nem járt itt, és talán nem is fog többé.
(Ilyesmiket írtam akkortájt.)
Aztán pedig elvegyülni a sok ismeretlen-ismerős arc között. Ugyanakkor azonban hiányoztak szeretteim, szem- és fültanúja lettem seregnyi nem oda illő szónak és mozdulatnak, ernyedt voltam, büdös és püffedt, s ahogy a házibulik menetében mindig eljön a pillanat – különösen, ha egyedül érkezem –, hogy nem tudom, mit is keresek én ott, hogy jó volna, ha csak egyetlen pillanatra rám figyelne az összegyűlt vendégsereg, de ha ez bekövetkeznék, megijednék a lehetőségtől, s jópofiból néma, látszólag rejtélyes jelbeszédbe váltanék, vagy még az se. Ebbe a megfoghatatlan hangulatba robbant bele az a bizonyos Cure-dal, mely még a lemezen is csak afféle töltelék a maga rövid időtartamával, végigmozogtam, kiment belőlem a gőz, azóta, ha meghallom, mindig a kastélyszálló, egy becsapott lány, egy barát, akiben csalódtam, és a családtagjaim, kik nem voltak jelen, szóval mindig ők jutnak eszembe, ők a szereplők, háttérben Robert Smith fájdalmas, szenvedélyes kamaszhangjával, és mindent elnyel a tavaszi este kipárolgása.
Autóval hazafelé az estében. Nyár van, talán vége a tanévnek. Lehetnék felszabadult is. Szól a magnó. Csendben ülünk, gurul a járgány a kopott úton. Alvó város a kornyadó estében. Dolores O’Riordan a Zombie-t énekli. Otthon vagyok újra egy másik városban, hol közel a határhoz halljuk az ágyúk szavát, látjuk a híradásokat, valamelyest érzékeljük, hogy válik forróvá a hidegháború, tesszük napi dolgaink, és félünk. Talán ezért is költöztünk el. Fel.
Ide. Bár, ha távolabb is vagyunk, ha el is menekültünk, az események azért zajlanak.
S maradnak később a mozzanatok, melyekből még mozaikszerű történetet sem vagyok képes összerakni.
Rádióztam vagy egy évig. Az egyik műsorba behurcoltam ezt a lemezt. Mert a Cranberries és a Zombie kihagyhatatlan volt, mert úgy látszik, zsigerből éreztem, hogy a szabadságról, az alkotmányról, függetlenségről akarok műsort készíteni, kell ez a dal. Hiszen, erős túlzással és költőiséggel, zombie-k voltunk vagy vagyunk valamennyien. Nem élünk eléggé, csak hosszan sóhajtozunk. Csendben gurul tovább autónk, utazó zenévé alakítjuk a fájdalom elborult hangjait, s bármikor elővehetjük őket, míg egyszer csak közhellyé nemesednek. Olykor kiabálunk, máskor csendes-búsan elvagyunk, nézzük a tájat, utazunk, emlékezünk.
Nem ilyen zenéket vártak tőlem abban a műsorban sem, de miért ne ússzam az árral szemben hevesen csapkodva kezemmel, míg befogad az örvény, s lábamat, mint két tuskót leeresztvén ki is köp magából; egyszersmind kint és bent is akartam lenni. Élve halni, halva élni, érteni az eltérő világok nyelvét, a háborúság okait.
Ülök az autóban, mosolygok, elégedett is vagyok tán, s mindez jár, bolyong, kavarog fejemben, a tájat acélosan szemlélő tekintetem mögött. Lassan elmúltam negyven.
Elmúltam negyven.
Barátaim szinte mind fiatalabbak nálam, új zenékkel traktálnak, új helyzetekbe rángatnak bele, fülem még nyitott az új hangokra.
Ami marad: világfájdalom, melankólia, „mazochizmus”, szociális érzékenység, individuális kollektivizmus. Nincsenek rájuk jó, valódi hazai szavak. (Biztos? Lusta vagyok gondolkodni.)
Olvasom ezt a szöveget a Portisheadtől; nos, zene nélkül, a füllesztően fájdalmas, végtelenségig lelassult ének nélkül majdhogynem kevésnek tűnik. Olyan korszakomban hallottam először, amikor ki tudja, hányadik alkalommal zenekart szerettem volna alapítani. Körülbelül sejtettem is az irányvonalat, miközben pontosan éreztem azt is, az egész nem több pótcselekvésnél, s nyilvánvalóan valamiféle megnevezetlen hiányt pótol. Enyhe rést a folyós mindennapok partjai között. S akkor jön ez a lemez, a nyitó dal falhoz ken, és befelé sírok, sajnálok minden elhagyott lányt, elképzelek a színpadra egy kopott tonettszéket, arra vetül egy vakító spotlámpa fénye, a széken riadtan gubbaszt minden idők árvája, az arca erősen kifestve, vakító fehér a fényben, s ez a lány az élő lelkiismeret, mozdulatlan szája is beszél, fülembe súgja bajaim, kicsiny bűneim, s a rövid úton, míg agyamig elér, egyenként felerősödik minden hang, szó, és az írásjelek is hallható, látható testet öltenek.
De nem történik meg mindez. Akarom-e, valóban akarom? Minden képlékeny: maradnak csupán a szabad képzelődés kusza emlékképei, szétszórva térben és időben.
Elindulok és visszatérek.
Bulival és csalódásokkal kezdtem, bulival és nem tudom, hogy fejezem be.
A szöveg, melyet csak hallomásból ismerek, mert nem sikerült megtalálnom, megszereznem. Így azonban a hiány kitágíthatja és elindíthatja képzeletemet.
Ide másolom még egy korai, ún. holista jegyzetemet, melyben egy letisztult, ugyanakkor nagyon is steril lakás képét, hangulatát igyekszem érzékeltetni, a rend és a lehetséges sivárság paradox állapotát megfogalmazni, szemléltetni, birtokba venni.
AZ EGYETLEN KÉP. Mint egy kidobni való vírust, hurcolom évek óta a látványt, igaz, nem akartam, akarok megszabadulni tőle. Elhagyott lakásunk hasonlíthat hozzá.
A szoba egy magas házban található, valahol a város
szívében, az ablakban állva jól láthatók a járókelők. A berendezés átmeneti
állapotokra utal. Kevés bútor, szétszórva, fotel, asztal, csak a
legszükségesebbek. Porcelánfehér drapéria fedi őket. A falak hófehérek. Minden
puritán, és mégis buja összevisszaságban éli múló és kezdődő életét. A kép
áttetsző, homogén, mégis részletgazdag.
Valahonnan halk zene szól. Mintha a lakó most költözött
volna ki vagy éppen be. Átmeneti, megfoghatatlan, egyértelmű.
Állok a szoba közepén, a napsütésben, karomat összefonom
a mellemen a bizonytalanság bizonyosságával eltelve mindennek az elején, a
végén, tapasztalatlanul és beavatva.
Nem történik semmi, és ez a legtöbb, ami még történhet.
Ez még csak nem is bulidal, nekem mégis ahhoz kapcsolódik, kamaszévek, hétvége, elhagyott ház a hegyek, dombok között, nagy terek, kis zugok, éjszaka, még élő, már lankadt kezek és szájak, félreértett mozdulatok között téblábolok, keresve helyemet, mindezt kíséri halkan a zene, és bár azt sugalmazza, Isten hozott itthon, pedig ez nem az a hely, de lassan tisztuló fejjel elindulok haza, hol anya és apa alszik félig nyugodtan, hol majd végignyúlok a vetetlen ágyon, és fél napi mély alvás után lassan ébredezve apa és anya bőséges reggelivel kínál. Semmit nem kérdeznek. 1978, kora nyár, Pécs.
Egyszer talán felolvasok én is, család vesz körül, és Teddy Osei újra elénekli szívemben örök hitelességgel és mélységgel: Welcome Home!
Utószó
Most, hogy a végére értem, kezdhetném elölről. Ha nem olvastam volna Nick Hornby hasonló tárgyú könyvét, ez az írás épp olyan lehetett volna. De mert olvastam, s valamiképp hatott rám, épp ezért mást akartam csinálni. Emlékezni a dalok kapcsán, nem kis tanulmányokat írni, hanem valamiféle regényes emlékezést. A magam kis szűk 1960-ban született generációjáról. Kezdem belátni, nehéz másképp hozzányúlni a témához, mint ahogy azt Hornby tette.
A recept? Nem tudom.
Az összetevők: jó dalok, lehetőleg közismert dalok, olyan igazi korokon átívelő és nemzedékeket összetartó, jelképező dalok, némi személyesség, emlékek, humor, réveteg szentimentalizmus, önirónia és konkrét ismeretek, ez így együtt hiteles is lehet. Meg tehetség.
A sör és a cigaretta felesleges, a tehetség azonban elengedhetetlen. Nevezhetjük belső megérzésnek, vagy uram bocsá’, intuíciónak is. És kész. Elvileg mindenki megírhatja a maga „tizenegy dalát”.
„Így megy ez.”
Végezetül a köszönet.
E „dalok” megírásában akarva-akaratlan közreműködött: Molnár András, Juhász László, Kalocsay Gábor , Dobosi Éva,
Pagáts Pál, Magyarlaki Tamás, Szemán Attila,
Sik Csilla, Etlinger János,
Pernecker Imre,
Papp lászló, Pum Erzsébet,
Schmidt Katalin,
Nyírfalvi Adél, Nyírfalvi Fanni, Thuróczy Gergely,
Grósz Katalin, Czenki Zsuzsanna, Hamarits Zsolt,
Tihanyi Attila
és a házibulik ismeretlen és ismerős (gimnáziumi osztálytársaim) alakjai.