Nyírfalvi Károly

Belső űr

Figyelem a bomlást, szemlélődöm,

a túlsó parton apró fények, mint

ezernyi szentjánosbogár, vagy épp

felkapcsolták a lámpást, meggyújtották

a villanyt.


Minden odavész, nem

kár érte, a keserűség kívülről fakad és

befelé tör, sebeim újra nyílnak, nyugodt

vagyok, mert történik valami.


Nézhetem,

része vagyok, belőlem sarjad, akár

halott is lehetnék, kicsiny hős temető-

bogarakkal a szívemben.

Egyszeri?

Elaludtunk a napon.

A parton. A strandon.

Ruhástul. És jó volt.

Az út hosszú odáig.

Lassú vízgyűrűk félig

zárt tekintetemben.

Egyetlen hangulat.

Nincs idő. Nem

vagyunk foglyai.

Félelmek oda.

Langykönnyű emlék.

Feltör, szunnyad.

Emlékkönyvbe

Adélnak

Jobb nekem itt

tudom, hová térhetek vissza

tudom, megtehetem

valaki mindig vár…

Félek az ismeretlentől

vonz a mélység

a restség hamvadó parazsa zsebemben

de jobb nekem itt…

Szeretni nem

hűl ki e szív…

Dilettanto

Marczinka Csabának

A./

Sok a dolgom, s ugyan mi?

El ne kezdjem sorolni,

 kiderül, mind halasztható.

Eget nézni volna jó.

Lelkünk rendjének mi szolgál?

A sarokban újságkupac,

 másutt mosatlan gyümölcstál.

S valahol a sarkon bozótok

 tövében éhező gyerek.

Itt kell abbahagyni. Félbe. Félve.

A kulcsszó megvan. S hozzá a zár,

 mi dobozba gyűjti az árnyat?

Nézem az elhagyott tájat,

 hogy súgjanak a lombok.

Nem faragok fából botot.

Sem nyelet. Hallgatok, hosszan nyelek,

 bele a szó közepébe,

 kiröhögni magam végre.

Az étellel nem lehet játszani,

 a szavakkal miért ne?

(Fejezzem már be? Sok a dolgom?

  És ugyan mi? Írni, írni, írni.

 A betűket balfék módjára

  keverni: INRI. Így ni…)

B./

Hétköznapjaikról nem tudunk. Már

elvettük tőlük. Történik velük

valami folyton, hogy címlapon legyen

a legkisebb apróság is. A gyerek

először nem kente szét a tortát, nem

pisilt félre, s a többi. Emlékszem

gyerekkori utakra, hol a fák

övezte utcán nagy csomóban állt a

lószar, idővel eltűnt, a verebek

gondoskodtak róla. S mi volt vajon

előbb: veréb vagy lószar, sztár vagy az

ostoba kíváncsiság?

Te milyen címet adnál neki?

Fanninak

Anyára várok a főtéren

az áruház előtt. Lassan

jön. Megyünk cipőt venni, ha

végre ideér.

Hogy utálom a helyzetet,

a percet, ahogy a sok elviharzó

ember között lecövekelve állok

egy postaláda tövében.

Hogy utáltam.

Most szívszorongva gondolok

rá, hogy süt a nap, új cipőm

lesz, anya jön, biztonságot hoz.

A kapuk bezárultak, nincs

visszaút, marad a belső látás.

Tekintetem másra vetül, mást

lát mögötte.

Külső határ

Én továbbmegyek, ezek a képzelet

ritka szövésű vonalkái, mások szabnak

nekik rendet.

Saját határaimról én

döntök, ösztön és értelem együtt

munkál nekem. Csak nekem.

A külső

határ láthatatlan fal, lepattanok róla,

a tövében zokogva rágót tömök a

számba, a fa odvába.

Más korokra

gondolok.