Nyírfalvi Károly

 

Faművek

Dénes István szobrai

 

Van egy régi mondás, miszerint a tehetség eget kér, de talán még inkább teret és levegőt. Többnyire meg is kapja, ha elég türelmes, és ha elég időt ad neki erre az élet. Vannak alkotók, akik igen nagy kanyarokkal jutnak el A-ból A-ba, vagyis míg az elsődleges szándék megvalósul és alkotásokban ölt testet. Dénes István is ilyen vargabetűkkel jutott el a szobrok készítéséig, miközben egy pillanatra sem mondott le ifjúkori álmairól, hogy egyszer majd szobrokat alkot. S bár előtte sokan dolgoztak már az ősi anyaggal, a fával, talán azt is tudta, hogy olyan szobrokat fából nem akar készíteni, mint mások. Maradt hát a csöndes szunnyadás útja, és mellette a hasznos iparosmunka, vagy a művészi alkotás különböző fázisai. Tanult másoktól, majd a saját útjára lépve jó időre elfelejtette, mi is a műalkotás. Az a valami, aminek nincs funkciója, nem ülünk rá, nem alszunk rajta stb., hanem csak egyszerűen van. Megszületik, kipattan a fejünkből, a kezünkből, formálható természetes hajlama szerint, és létezik, hogy örömünket leljük benne, körbejárjuk, hogy egyetlen feladataként kihasítson a térből egy darabkát, és azt belakva mutogassa magát gyönyörűségünkre. Még nevet sem kell adnunk neki, majd ő megsúgja, egyszóval szobor az ősi anyagból. Ez volt az álom. Fából teremteni egy újabb fát. Eddig nem létező fajok prototípusát, halálos komolyan venni, de pontosan tudni, ez játék, a képzelet játéka. Kitalált, de természetes természet. Az eddigi tevékenység lehetséges csúcsa, a végső fázis.

És hogy pont vagy vessző kerüljön az í-re, e műveket már az érdeklődő közönség is láthatta, megvolt az első kiállítás, idén Vácott.

Idézem Giovannini Kornél megnyitójának legszebb részét, ahogy a laikus mondaná: ezt én sem tudtam volna szebben megfogalmazni:

„És most figyeljünk a Teremtő Inasa, Dénes István itt kiállított látható életére. Engedtessék meg, hogy Bereznai Péter, 2009. szeptember 23-án kelt, Kedves Dönci-hez írt leveléből idézzek egy bekezdést!:

»Munkáidnak szerintem az egyik legszembetűnőbb, legnyilvánvalóbb üzenete annak anyagában nyilvánul meg. Nevezetesen a fa mint anyag. A másik lényeges megállapítás pedig az, hogy ugyanakkor a mű témája és tárgya is a fa. A fából készített fa. (!) Számomra egyszerre idézi a kertünkben élő gyümölcsfa végtelen szelídségét, a forgácsillatú asztalosműhelyben – a művek megszületésének helyszínén – tett látogatás emlékét; de az örök emlékezetből felsejlő, népművészetünkből jól ismert életfa képét is. Gondolhatnám háromdimenziós vonal-rajznak, térbeli kalligráfiának, de monumentális hangszernek is. Hangszernek, ami nem csupán egy fából készült instrumentum, hanem átmenet az élő fa és egy felszentelt templomi hangszer között. De semmiképpen nem az az állapota, amikor már nem fa és még nem hangszer, hanem amikor egyszerre fa és egyszerre hangszer: egy fára hangszerelt örök szimfónia.«

Tehát fa, fa, fa. Az elmúlt harminc év nyarain gyakran fordult elő, hogy feleségemmel a vihar-áradás nekünk hagyta fáit hurcoltuk a Duna-parton, szentendrei szállásunkra. A segítőkész, lesajnáló jóakarat sokszor szólt így: »Ó, lelkecskéim, adok én maguknak gyújtósnak valót, ha estére tábortüzet akarnak!«

Igen, a fa gyújtós is, de az előbbi elhullott fákból bábfejek születtek, akiknek-amiknek meg kellett születniük.

Mint ezeknek a facsoda-csodafáknak is.”

Merre tovább? Annyi növény, élőlény létezhet, melyekről nem tudunk, s annyi képződmény, mely még nem mutatta meg magát. Sok még a tennivaló, látszólag munka. Teremtés. Annál is több, ahogyan Bereznai Péter, a művész barátja és korábbi mestere fogalmaz az imént is említett levélben:

„A legutóbb készült munkáid láttán első gondolatom az volt, hogy a szobor kifejezés vagy megnevezés helyett »művek«-et kellene mondanom. Semmiképpen sem azért, mintha nem tartanám szobroknak, hanem, inkább annál többnek.”

Szóval azok a jámborszarvasfák, meg az utódaik, azok kellenek.