Nádasdi Éva

Sejtjeink a pipettán

Rendben a toll, a füzet,

fejemben cikáznak a gondolatok.

Hallom a rímeket.

Hatalmas sárkány, mondogatod:

nem vers! Nem vers ez sem!

Szikrázó fény volt, megettem.

Előjönnek az idegen éjszakák

pásztorai, földi jelek, mutatják:

rossz felé mész, Éva,

Isten báránya, bársonya,

bár lennék próféta:

Illés, Jónás, a szent hír Mátéja…

És telefon Emesének, ő a lányom,

mélyre ásunk, magma az alja

a gödörnek, ott didergünk, lábnyom

nem látszik, egymásba kapaszkodva

ki kell jutnunk a friss levegőre,

ruhánk lemállik, két nő: pőre.

Csak el innen, meztelenül imádkozunk,

Istenem, irgalmazz, ilyen a mi nyomorúságunk,

aztán már csak sejtjeink a pipettán,

Cinike, haragszol tán?

Nézd, itt egy darabosra tört váll,

a férfiak távol, s egy őrt áll.

Mint mikor a versnek vége,

megnyugszik a lélek végre.

Neked írtam józan fejjel,

de jólesne anyatejjel.

Emese, én költő vagyok.

Növekszem, mint a nagyok.