Hedry Mária
Fénykeresők
Mielőtt az emberek megszületnének a Földre, a Fény birodalmában felkészítik őket a nagy utazásra. Néha több száz vagy ezer évig is várniuk kell, s ezalatt szüntelenül tanulnak, az emberiség történelmét, a tudományokat, de a Földre érve mindent elfelejtenek.
A Fény királynője mindenkitől elköszön, hasznos tanácsokkal látja el őket, fénypalástjával beteríti apró lénytestüket.
Vannak kiválasztottak, akiknek fényéből ad egy keveset, azoknak odalenn különös képességeik lesznek, újra egésszé teremtik a hozott világosságot, maguk sem tudják, miként, de kapcsolatban maradnak a Fény birodalmával.
Egy fényfiú és egy fényleány mindig együtt, sugaraikkal egymást átölelve sétálgattak a birodalom útjain, összeolvadva ültek a padokon, nézték, odalenn hova fognak megszületni, közel egymáshoz, mert ezt kérték és a királynő megígérte nekik.
Már több mint ezer éve készültek az utazásra. Várták a percet, minden napot újra és újra megszámoltak: mennyi van még hátra. Elmondták mindennap, szépségükben hogyan ismerik majd fel egymást, a királynőtől kapott ajándék majd elvezeti őket a másikhoz, bármerre legyenek odalenn.
A királynő különösen nagy gonddal indította útjukra őket, hajából levágott két fürtöt, hogy világítson nekik a nagy pillanatban, s ráébredjenek, ők azok, akik ezer év óta készülnek a fénnyel teljes egyszeri szerelemre.
– De nagyon vigyázzatok – szólt –, ha elveszítenétek, ha összetévesztenétek valami más csillogással, ha megsebeznétek egymásban ezt a fényt, akkor mindketten kaviccsá változtok és odalenn maradtok a tetszhalott anyagban. Többé nem jöhettek ide vissza.
A fiú csak mosolygott, hiszen ez lehetetlen, de a lány szivárványlénye megborzongott.
Azután még utoljára egyetlen sugárrá fonódtak, és zúgva, suhogva szálltak alá áhított emberi létük felé.
– Nicsak, két üstökös! – kiáltották odalenn. – Nem láttunk még ilyet, de különös!
És megszületett Mirkó és Mira, közel egymáshoz, Mirkó városban, Mira egy közeli majorban az erdő szélén. Mindketten különlegesek, okosak, szépek voltak…
Mira tanította a gyerekeket a betűkre.
Mirkóból híres író lett. Az emberek körülrajongták nemcsak szépségéért és tudásáért, hanem a lényéből áradó erőért és kedvességért. De Mirkó nem találta a helyét, legyen az a leggazdagabb vendégség, a legszebb táj, a legpompásabb város. Sok lányt, sok asszonyt megismert, de az első ölelés után idegenné lettek számára. Nem tudta, valójában mit keres, szorongás űzte egyre tovább ismeretlen vidékek, ismeretlen nők felé. Lassan szeszélyes, öregedő férfi lett. Minden gazdagsággal, kényelemmel körülvették, mégsem volt elégedett. Sikere volt volt, híres, de unta a sikert és unta a hódolókat.
Történt egyszer, hogy vadászatra hívta egy baráti társaság a közeli erdőbe. Amikor megéheztek, betértek az erdő szélén álló fogadóba. A gazdasszony, még mindig szép, középkorú nő kedvesen köszöntötte őket. Mira volt.
Mira sokáig magányosan élt. Álmait dalokba öntötte, esténként leült a zongorája mellé és énekelt, csak úgy magának, vagy egy-egy odavetődött vendég kedvéért. Gyakran így lepte meg a hajnal. Szépsége megigézett mindenkit, de ő nem törődött senkivel.
Kérőit elutasította. Nyugtalan volt, gyakran kereste az erdő sűrűjét, ment céltalanul egyre beljebb, nem nézte, merre, hova.
Amikor meghaltak a szülei és egészen egyedül maradt, a szomszédos fogadó gazdájához végül feleségül ment. Békességben éltek, de Mira boldogság nélküli volt. Ura hiába halmozta el minden széppel, jóval, járt a kedvében, vitte gyönyörű országokba, a szomorúságot nem tudta szeméből elűzni.
Gyermekük született, őt féltő gonddal nevelgette, tanítgatta. De az ismeretlen vágy továbbra is kínozta.
A gyermek később másik országba ment tanulni, az ura pedig egy ősszel megbetegedett és meghalt.
Amint a társaság belépett a fogadóba, Mirkó és Mira egyszerre látókká váltak.
A királynő hajának ragyogása körülölelte testüket, sugaraik összefonódtak, fényeik átlebegtek egymásba, mielőtt a bemutatkozásnál kezük összeért volna.
Beteljesedett, amire ezer évig vártak. Nem bánták az eltékozolt időt sem, hiszen tudták, hogy a jelen nem ismeri a múltat és a jövőt, csak az éppen létezőt, amely azonnal múlttá teremtődik, s csak az emlékezet őrzi még puha kendőjébe kötve, míg szét nem foszlik.
Lebegtek a létezésben, amely a másikat jelentette mindkettejüknek.
Boldognak, idő nélkülinek érezték magukat.
Egyik nap ismét vendégek érkeztek. Közöttük egy sárga selyemruhába öltözött, szép fiatal nő. Amint köpenye szétnyílt, nyakában gyémánt ékszer pattintotta szét a nap sugarait.
Mirkó megbabonázva nézte a jelenséget. A gyémánt villódzásában önmagát látta. Letérdelt a nő elé, megragadta kezét: – Te vagy az!
Mira megérintette a vállát: – Mirkó!
– Hagyj! – Mirkó durván ellökte, keze ütésre lendült, és abban a pillanatban összeesett. Arcán előbb szürke foltok tágultak mind nagyobbra, majd elfeketültek, szeme, szája, orra eltűnt, teste megmerevedve zsugorodott össze. Mira lába előtt egy fekete kavics hevert.
Felkapta, arcához szorította, leheletével melengette, de hiába.
– Nem engedem! – sikoltotta, s közben érezte, hogy fogy ereje, keze dermedni kezd, szeme elhomályosul.
– Fényt kell kérnem! Fényt! Fényt! – és rohant a forráshoz.
– Forrás, adj vízsugarad ezüst fényéből egy cseppnyit nekünk!
– Én nem adhatok gyorsan futó vizem tükréből, menj a patakhoz.
– Patak, adj erős, követ mosó csobogásod fénytöréseiből egy keveset nekünk!
– Én nem adhatok, rohannom kell szüntelen, menj a folyóhoz.
– Folyó, adj éggel beszélő bőrödből nekünk egy keveset!
– Nem elég nektek az én bölcs vándorlásom, nem elég nektek az én eget tükröző csillogásom, menj a tengerhez.
Mira egyik keze már kődarabként lógott, érezte, a másik is egyre nehezebb. A kavicsot szájába vette, országokon át úgy rohant tovább a tengerhez. Csak gondolta a szavakat, de a tenger megértette.
– Tenger, öröklét atyja, adj nekünk fényt a te végtelennel felelgető hullámaidból! Adj egy piciny szikrát, hogy élhessen tovább az én tévelygő társam!
A tenger, öröklét atyja, megsajnálta.
– Menj az ezüsthídon át a túlsó partig. Ha napkeltéig eléred, megmenekültetek.
A Hold ezüstfehéren lebegett a víz felett, a híd, amire rá kellett lépni, a feketeséget meg-megborzolta. Mira elindult, de érezte, lába lassan kővé válik, akárcsak karja, dereka. Erejét megfeszítve vonszolta magát, elhagyta a partot, körülötte a végtelen víz volt, előtte, mögötte az ezüsthíd hullámzott. Lába már nem engedelmeskedett, süllyedni kezdett, amikor mozdult alatta valami, egy kék bálna háta emelkedett ki a sötétből. Összecsuklott, a bálna úszott vele mind sebesebben, úszott egész éjszaka. Az ezüsthíd egyre sápadtabban ívelte át a vizet, s mint homályba mosódó, táguló szélű opálos fátyol terült szét a tengeren. Rózsaszínű szalagok játszottak redőiben, szivárványos pára lebegett fölötte, miközben a túlsó part fái közelebb és közelebb jöttek, a horizontra vörös vonalat rajzolt a virradat.
Mira egyszerre könnyűnek érezte magát, karjai megszabadultak, lábai összezsugorodtak, óriási, halvány színes szárnyak terültek szét teste mellett és a tenger lángoló tükrében látta magát, amint felemelkedik.
És a madár szállt, szállt a fény felé, csőrében a kavics nedves gyöngyház bőrén felszikráztak a Nap első sugarai.