Mezei András
Ne feledd
A csirrenés, ha már elhangzott,
soha nem hal el. Szikrányi fény,
ha terjed, léte van. Emel. Az idő
részecskerobbanásait, mint
a szerelmet: éld fel.
Illés
Tabáni ablakom alatt
a rézlevelű hárs mindkét
vöröslő pofazacskóját felfújva
trombitál. A lejtős utcában
lefelé ballag Illés a háztetők
összehúzott szemrése szűkíti
felette a teret, mert bizony tereh
itt élni, hol egy-egy érzéki
felismerésbe belebódul a lankás
gyepszőnyeg ellenemre, mert
nincs helye szónak. Csak fának.
Térközökben madárnak. Légpárnás
toppancsokon futó ebeknek. Gazdik
szerelmeinek. Helye van egyetlen-
egy erős fűszálnak. Lábujjamnak.
A vércseppnek. Helye van fél
életemnek e magasház mohó, 360
fokban megállíthatatlanul forgó
ablakaiban.
Mandragórám
Jajgat a fű, ha kiszakítják
a földből.
Minden gyökér kiáltást hallat.
Így megy el mind, aki él, de
hosszú árnyékot vet a földre
a felkelő nap. Vitorláztatja
hátadat a hajnali langyos
fuvallat. A napi feltámadás
fűszálainak rengetegét alig
érinti a talp, de napnyugtáig
hallelujázik alattad a rét.
Piac és profit
Ti, akik kivágjátok a csemetefák
szívgyökereitől a fát, hogy
ne kelljen mélyre ásnotok érte,
vele tépitek ki az emberebb ember
szívgyökereit. Ti, akik polírozzátok
a mérgezett almát, hogy nektek
fialjon a piac és profit, nem
szakíthatjátok ki szívemből
a mélység odahagyott élő
gyökereit. Mert tátott, mohó szátokba
tömi a fényesebb fény a szodomai,
vérpiros hamualmát.